Új Szó, 1996. január (49. évfolyam, 1-25. szám)

1996-01-26 / 21. szám, péntek

1996. január 26. VELEM EN Y - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó 5 ] Ifj. Michal Kovác-ügy A Szabad Európa Rádió szlovák adása január 23-án beszélgetést sugárzott Ján Kost'ov vizsgálati főosztályvezetővel. Kosíov ifj. Michal Kováč ügyéről nem nyilatkozott különösebben bőbeszédűen. m Megmondaná, hogy miiyen törvény alapján lett titkosítva az ifj. Kováécsal kapcsolatos valamennyi információ? - A 102. számú törvény alapján. • Mién titkosították a nyomozati iratokat? - Azért, mert olyan tények találhatók bennük, amelyek kimerítik az államtitok fogalmát. • Mién titkos az az információ, hogy Ivan Lexa, a Szlovák Információs Szolgálat igazgatója válaszolt-e a nyomozók kérdéseire? - Ez az információ a szigorúan titkos kategóriába tartozik, ezért ezt nem tesiik közzé. • Csupán azt szeretnénk megtudni, vajon válaszolt-e Lexa. - Ez nem lényeges. Ez titkos, s e titkosított részből az ügy lezárásáig semmilyen körülményről nem adunk tájékoztatást, azt sem, hogy válaszolt vagy nem. • Bocsásson meg, mién kell azt eltitkolni, hogy egy állami szerv igazgatója adott-e tájékoztatást a hatóságoknak? - Ez államtitok tárgyát képezi, ez ott fel van tüntetve, valamennyi titkosítva van. Sőt szigorúan titkos kategóriába tartozik. A dologban az a bökkenő, hogy a nyomozók nyilvánosan kérték Ivan Lexát, hogy adjon információkat az ügyben. Mivel a kérés nyilvános volt, így nyilvánosnak kellene lennie, hogy miként reagált erre Ivan Lexa. Nagyon érdekes, hogy mit nyilatkozott Vladimír Mečiar kormányfő az ifj. Kováó-üggyel kapcsolatban a brit The Financial Timesnak. Ebből idézünk: „Ugyanabban az időben (ifj. Michal Kováč elrablásának napján) valóban egy SZISZakció iš zajlott, aminek azonban semmi köze ifj. Kováéhoz. Ez egy sikkasztással és fegyvercsempészettel gyanúsított személy ellen irányult. Ifj. Kováč közvetlen kapcsolatban állt ezzel a gyanúsítottal. Más szóval: ez párhuzamos akció volt, egybekötve ifj. Kováčcsal. A nyomozás jelenleg is tan, ezért még korai lenne végkövetkeztetéseket levonni. A SZISZ igazgatója írásban tanúskodott arról, hogy az elrablásban nem volt érdekelt." SME, NÁRODNÁ OBRODA, NOVÝ ČAS Kockázatos jóslás A magyar-szlovák alapszerződés pozsonyi ratifikálásának újabb elhalasztása nem más, mint a „szlovák külpolitika megismételt szabálytalansága". Ezt Pozsony azzal indokolta, hogy még nem készült el az úgynevezett „Slobodník-záradék", amely „megmagyarázná a dokumentum szlovák értelmezését, elsősorban a sokat vitatott 1201-es ET-ajánlásť. Ez azonban minden valószínűség szerint csak újabb ürügy arra, hogy Mečiarnak legyen ideje rendezni a koalíció sorait. A szlovák parlament külügyi bizottságának elnöke Strasbourgba is elutazott, hogy ott is megtanácskozza az említett ajánlás értelmezését. Ez a dolog azonban senkit sem érdekel az Európa Parlamentben, mert egy ilyen egyoldalú politikai nyilatkozatnak nincs semmi jogi vonatkozása, esetleg csupán bel- és külpolitikai pszichológiai hatása. Ugyanakkor a szlovák félnek tudatosítania kell, hogy az 1201-es ajánlást nem lehet másképpen értelmezni, csak úgy, ahogy az önmagában létezik s rögzít bizonyos kisebbségi autonómiajogokat. A szlovák vezetés már többször is ígéretet tett az alapszerződés ratifikálására, de eddig még minden fogadkozását megszegte. A lap úgy véli, hogy „Mečiar és környezete eddig az orránál fogva vezette a Nyugatot, politikusait és intézményeit, pedig ők voltak azok, akik ezen dokumentum aláírását annak idején kikényszerítették". Hasonlóan jár el a szlovák fél tárgyalópartnerei irányában is. Mindez „mérföldnyi távolságra van a civilizált diplomáciától, és nem méltó egy olyan állam politikájához, amely be akar kerülni az európai struktúrákba". A beígért márciusi ratifikálási terminust sem lehet biztosnak venrii: bizonytalan, hogy a parlament ilyen rövid idő alatt teljesíteni tudná a Szlovák Nemzeti Párt négy követelését... Szlovákiában nagy kockázat bármit is előre megjósolni. DENNÍ TELEGRAF (Rövidítve) Régi hatalomnak / • r** i / • / uj foderacio Egy állam (a volt Jugoszlávia) szétesett, s önállósult részei ismét keresik egymással a kapcsolatot. Inkább szándékról beszélhetünk még, a valódi együttműködésig még sok időnek kell eltelnie - ezt konstatálta Belgrádban járva Mate Granic horvát külügyminiszter is. Az egykor legdélibb köztársaság (a most már független Macedónia) szintén igyekszik bekapcsolódni egy lassan kitapintható áramkörbe, az ellenségeskedés helyett együttműködésre törekedve, s miután Görögországgal sikerült rendezni a legalapvetőbb problémákat, most az északi szomszéddal szeretnék megtenni ugyanezt, ezért Skopjéba várják Milosevics szerb elnököt, megnyitva ezáltal a Macedóniában élő szerbség sorsa rendezésének a folyamatát is. Ezzel ellentétes jelek mutatkoznak ugyanakkor Boszniában, ahol a bosnyákok és a horvátok még csak most ízlelgetik az amerikaiak által rájuk kényszerített föderatív viszonyt, s Mostar esetében az együttélés sehogyan sem látszik megvalósíthatónak: a Neretva folyó nemcsak a város két része között, hanem az egymással ellentétes érdekek esetében is vízválasztó. Ami azonban valóban figyelemre méltó, azt egy Crna Gora-i független hetilap, a Monitor tette közzé a szerb szocialisták csúcsvezetéséhez közelálló körökre hivatkozva. A bizalmas információ szerint ismét változik a maradék Jugoszlávia (a sajtóban általában: Kis-Jugoszlávia) alkotmánya. Legutóbb 1992-ben szentesítették az államberendezést rögzítő dokumentumot, amely két egyenrangú köztársaság, Szerbia és Crna Gora szövetségén alapult, Kosovónak és a Vajdaságnak pedig csak formálisan biztosította a tartományoknak kijáró jogköröket. Mindez megannyi és kimondatlan súrlódáshoz vezetett, mindenekelőtt azért, mert Szerbiának közel tízmillió lakosa van, Montenegrónak pedig alig valamivel több, mint félmilló. „Tömegüket" tekintve tehát nincsenek azonos súlycsoportban, másfelől pedig mindmáig húzódik a különválásra törekvő albánság kérdése, amely az elszakadást vagy külön köztársaságot követelve teljesen elszigetelődött a közélettől. Nos, amennyiben a hír igaz, kételkedésre pedig nincs különösebb okunk, akkor a leendő Jugoszláviát öt tartomány alkotja majd: kiemelt rangban Szerbia és Crna Gora, középszerű státussal a Vajdaság és Kosovo, valamint ötödikként egészen korlátozott jogokkal a muzulmánok által lakott Sandzsak. Ezt, úgymond, német mintára vezetnék be (s valamiféle hagyományra is hivatkozni lehet, hiszen az ország a két világháború között bánságokból állt), az állam első emberét pedig kancellárijogokkal ruháznák fel. És mire jó ez az egész, kérdezhetné most az olvasó. A választ - mely eléggé egyértelmű - azzal kellene kezdeni, hogy Szerbiában a vezető párt tagjai, a szocialisták eddig is a központi hatalom megerősítésére törekedtek, ahhoz pedig ez a modell kiválóan megfelel. A „rivális", államiságukra oly büszke montenegróiak maholnap csak egy tartománnyal rendelkezhetnének, igaz, Szerbia is, de létszámfölénye a parlamentben abszolút teljhatalmat biztosít. Továbbá: az albánok nem szakadhatnak el, de kapnak egy tartományt. Hasonlóképpen visszarendeződik a Vajdság is (ennek ténye előbb-utóbb komoly ütőkártya lesz a tervezett magyar autonómia ellenében). A csekély létszámú muzulmánság viszont szinte kirakatban találja magát, újabb jó pontként a külföld szemében. A kancellár pedig természetesen Szlobodan Milosevics lesz, akinek lassan lejáróban a mandátuma, bár igazából kevesen figyeltek fel arra, hogy Daytonban Szerbia elnöke az egész Jugoszlávia nevében írta alá a békeszerződést. A szocialisták tehát napvilágra hozták tervüket a leendő Jugoszláviáról, annak is bizonyítékát adva egyben, hogy határozott elképzeléssel rendelkeznek. Hasonló megoldási javaslattal egyébként már találkoztunk egyszer, talán egy jó esztendővel ezelőtt, s a séma szerint erre a füzérre kapcsolódott volna rá - szintén tartományként - a boszniai Szerb Köztársaság és a (horvátországi) Krajinai Szerb Köztársaság. A NATO a határvonalakat azonban időközben meghúzta, az álmokból - egyelőre - maradt a tartományokból összeeszkábált föderáció. SINKOVITS PÉTER KOMMENTÁRUNK Mire megvénülünk... II. Régen várt kérdést vitattak meg a szerdai kormányülésen: a gyakorlatilag mindenkit előbb, de inkább utóbb érintő kiegészítő nyugdíjbiztosítás kérdéskörét tárgyalták meg, mégpedig eredménnyel, hiszen elfogadták az erről szóló törvénytervezetet. A javaslat nyújtotta pótlólagos nyugdíjbevétel lehetősége évtizedeken át hiányzott, a szociális szféra tehát gazdagodik általa, igaz, hatását csak néhány év múlva érezzük meg. A várhatólag 1996. július elsején hatályba lépő törvény lényege dióhéjban: a nyugdíjbiztosítási rendszer három részre tagolódik, mégpedig az államilag garantált kötelező nyugdíjbiztosításra (az állampolgár korábbi alapfizetésének 50 százalékát biztosítaná), az alkalmazotti kiegészítő nyugdíjbiztosításra (a nyugdíjat az alapbér további 20-25 százalékával növelné), valamint az egyéni alapon működő, kommersz jellegű nyugdíjbiztosításra (az alapbért újabb 5-10 százalékkal növeli). A jelenlegi nyugdíjak nagysága bizony siralmas, még a korábban több mint 10 ezer koronát keresők esetében sem lépi túl a 3500 koronát, az 1989 óta meglódult inflációt egyszerűen nem bírta követni. A fent vázolt megoldás erre tesz kísérletet, melynek eredményeként a több mint 1 millió nyugdíjas (a szám egyre nőni fog) anyagi helyzete némileg javulhat. Illetve mégsem! Ugyanis aki a magánnyugdíjalapok és az alkalmazotti kiegészítő nyugdíjbiztosítás áldásaiból akar részesülni, annak a nyugdíjkorhatár elérése előtt legalább 20 évvel meg kellett volna kezdenie az alapokba a befizetést. Vagyis ha júliustól beindul az új nyugdíjbiztosítási rendszer gépezete, akkor is legfeljebb a jelenlegi negyvenévesek és fiatalabb munkavállalók profitálhatnak az új lehetőségből. Az állam a törvény eredményeként viszonylag kis kiadások árán (ha a jelenleg aktív munkavállalók 20 százaléka igénybe veszi a kiegészítő nyugdíjbiztosítást, akkor ez évente 550 millió korona adókiesést okozna) elérné, hogy a nyugdí jak - persze jóval az ezredforduló után - akár 50 százalékkal is emelkedhetnek. Az viszont egyelőre még nem világos, hogy a magánnyugdíjalapok hogyan fogják kamatoztatni a befizetők pénzét, hiszen Nyugaton az alapok többnyire megbízható, jól fizető részvényekbe fektetik a tőkéjüket, nálunk pedig: a részvénypiac több mint zilált állapotban leledzik, ráadásul a legjobban fialó cégek részvényeire a koalíciós pártok már lecsaptak. Az alapjában véve korszerű, nálunk újszerű nyugdíjbiztosítás tehát csak 15-20 év múlva éreztetheti jótékony hatását. A szociális ellátórendszerek megreformálásának hatása mindig évekkel később gyűrűzik be a hétköznapjainkba. Ugyanez igaz az állam egyéb szociális kiadásainak a megreformálására is, melynek terhei feltartóztathatatlanul növekednek. Például a nyugdíjkorhatár emelésének és az egészségügy elfogadható finanszírozásának a problémája továbbra sem megoldott, és előreláthatólag a jelenlegi Mečiar-kormány már nem is fogja orvosolni. Pedig az idő e téren is sürget. Kifecsegett titok A jövő héten kezdődő parlamenti ülésen vitatják meg az állam- és szolgálati titkokról szóló törvény tervezetét, amely sokak szerint szigorúbb és keményebb megoldásokat tartalmaz, mint az az államtitok-védelmi törvény, amelyet a pártállam éveiben tákoltak össze. Ennek köszönhetően előtérbe kerültek az „államtitkos" ügyek, illetve olyan részletkérdések, mint az, hogy ki tartozik felelősséggel a titkosnak minősített értesülések titokzatosságáért, milyen büntetésekkel számolhatnak azok, akik tudatlanságból hoznak nyilvánosságra elhallgatandó tényeket, és nem utolsósorban az is, hogy államérdekre hivatkozva milyen tényeket kell elhallgatni, letagadni, titkosítani, elsumákolni. A folyamatban levő vita egyik csemegéje az, hogy az ifjabb Michal Kováč elrablásának kivizsgálását felügyelő rendőrfőnök egyszerűen nem hajlandó válaszolni arra a kérdésre, hogy a Mečiar kedvenceként ismert Ivan Lexa, a titkosszolgálat vezetője átadott-e valamilyen információkat ezzel kapcsolatban a rendőrségnek, válaszolt-e a nyomozók kérdéseire, tett-e tanúvallomást. A rendőrfőnök arra hivatkozik, hogy ez annyira szigorúan titkos államtitok, hogy „az már nem is fontos". Kormányfőnk „titokügyi" felfogása alighanem eltérő. Ő ugyanis a rá jellemző egyenes őszinteséggel jelentette ki: „A SZISZ (a titkosszolgálat) igazgatója írásbeli tanúvallomást tett arról, hogy az elhurcolásban nincs érdekelve. " Hozzáférhető források szerint Vladimír Mečiar ezt még tavaly novemberben jelentette ki. Másutt és máshol pedig azt mondta, hogy neki semmi befolyása sincs erre az ügyre, nem felügyeli az eljárást. Éppen ezért most találgathatunk: csak nem Mečiar szószátyársága, államtitok kifecsegésére való hajlama miatt kell államtitok-védelmi törvényt hozni? FEKETE MARIAN AHOGY ÉN LÁTOM Gašparovič vabankot játszik Meglepő bejelentést tett a minap Ivan Gašparovič, az SZK Nemzeti Tanácsának elnöke. Strasbourgba utazása előtt azt nyilatkozta, hogy a Szlovák Köztársaságnak az Európa Tanács parlamenti közgyűlésén célszerű lesz támogatni Oroszország felvételét az ET-be. E sorok írásának órájában még nem lehet tudni, milyen eredménnyel végződik az orosz föderáció felvételének vitája. Nem lehet tudni, hogy a tagországok képviselői közül hányan szavaznak a felvétel mellett, illetve ellene. Nem lehet tudni, milyen lesz a hangulat Strasbourgban. Szlovákia viszont már egyértelműen elkötelezte magát. Ivan Gašparovič vabankot játszik. Megütötte a bankot, noha még sejtelme sincs, mi minden van a pakliban. Pedig néhány dolgot azért ő is sejthet. Még akkor is, ha csak a moszkvai televíziót nézi, illetve - hazai forrásokból merítve - csak a TA SR-ből szerez értesüléseket az Oroszországban történtekről. Tény, hogy Oroszországban, közelebbről: Csecsenföldön népirtás folyik, és a küzdelem kimenetelét senki sem tudja megjósolni. Noha Moszkvában bejelentették, hogy a dagesztáni túszdrámának már véget vetettek, mindenki tudja, hogy az öldöklés még folyik, és a Moszkva által kiküldött elit egységek százszámra gyilkolják a hivatalosan banditákká nyilvánított polgári lakosságot. Nem titok, hogy az új ET-tagok felvételénél az Európa Tanács legbefolyásosabb tagállamai elsősorban azt veszik szemügyre, hogy a tagságra jelentkező államban miként tartják tiszteletben az emberi jogokat. Lehet, hogy - világpolitikai megfontolásból - Oroszországgal kivételt tesznek. Lehet, abból indulnak ki, hogy Moszkva esetleg egy csapásra úgy dönt, ha bekerül az exkluzív klubba, felfüggeszti a vérengzést, és Jelcin visszavonja döntéseit, amelyek értelmében teljes erőbedobással meg kell semmisíteni a máskéntgondolkozó csecseneket. Aki nemcsak a moszkvai televízióból szerzi az értesüléseit, tisztában van vele, hogy egy „bandita" megsemmisítése minimum tíz ártatlan polgári személy életébe kerül. Ugyanis Csecsenföldön az orosz hadsereg a „banditák" felszámolása közben a szőnyegbombázás módszerét alkalmazza. A tábornokok pedig megragadták az alkalmat, és kipróbálják azokat a rakétavetőket, amelyeket azóta fejlesztettek ki, hogy kivonultak Afganisztánból. Oroszországban 1917 óta fabatkára sem értékelik az emberéletet. így nincs kizárva, hogy Strasbourgban mégsem megy egészen simán Oroszország felvétele az Európa Tanácsba. Ennek ellenére Ivan Gašparovič előre - és lelkesedve - teljes mellszélességgel elkötelezte magát Oroszország felvétele mellett, és úgy tesz, mintha Szlovákiának soha nem lett volna alkalma, hogy megtapasztalja, miként értelmezik Moszkvában az emberi jogokat. Teljesen megfeledkezett arról, hogy mi történt ebben az országban 1968 és 1989 között, amikor csak az mentette meg Csehszlovákia lakosságának százezreit a „banditává" minősítéstől, hogy csődöt mondott az állam legfelsőbb vezetése, így Moszkva hadserege egyetlen puskalövés nélkül elfoglalta az országot. így húsz évig mindössze „reakciós árulókként" emlegettek bennünket Moszkvában és a hazai pártirodákban. A Nyugat eddig abban bízott, hogy Jelcin valahogy átvezeti Oroszországot a demokráciába, és képes lesz gátat vetni a birodalomépítés igézetében politizáló tábornokok és a hirtelen hazafiakká vált (tegnap még internacionalista) apparátcsikok törekvéseinek. A Csecsenföldön (tehát Oroszország területén) alkalmazott megoldás aláaknázta a diktatúra és a demokrácia között húzódó keskeny ösvényt, és az akna már fel is robbant. Ez ma már teljesen nyilvánvaló, a világon mindenütt tisztában vannak vele, csak Szlovákiában nem tudnak róla. Ivan Gašparovič még mindig demokratikus államnak tekinti Oroszországot. Olyan államnak, amely feltételek nélkül beajánlható a demokratikus országok közösségébe. A szlovákiai kormánykoalíció, amelynek Ivan Gašparovič az egyik alappillére, így értelmezi a demokráciát.