Új Szó, 1996. január (49. évfolyam, 1-25. szám)

1996-01-23 / 18. szám, kedd

1996. január 22. VELEMENY ÚJ SZ

Ó [Fi Szabadság kalitkában Képeinek olyan ereje van, mint egy boszorkánykonyhán ráolvasással bűvölt, pokol lángján kevert-kotyvasztott elixírnek. Csakhogy ő nem a füvek és fák titkaiból kéveri az életet tápláló csodaerőt, mint a mesebeli boszorkányok. Szász Endre, a színek, a vonalak és ősi motívumok sámánjaként, a semmiből, az egyszer volt, hol nem voltból, az elveszett lélek sikolyaiból varázsol látványt. Színes, rejtelmes mesét az igazságról, amelyért annak idején szülőhelyéről, Csíkszeredáról elindult. S amit még ma is keres, ha közben meg nem találta... Nyugtalan lélek. Őszintén kibontakozó. Nyitott. Nemcsak az alkotásaival. Tetteivel sem tudott hazudni soha. Akkor sem, amikor talán jobb lett volna. Legalábbis előnyösebb. De Szász Endre soha nem tudott és nem akart simulékony lenni. A Rákosi-korszak idején tízéves börtönre ítélték fegyvertartásért másfél évet le is töltött belőle. De még ott bent sem tudták megtörni. Bezárvaelzárva is dolgozott, mert mint vallja: „Nem kell figyelni sem kudarcokra, sem sikerekre, csak a munka jó ízeire." Csakhogy szabadulása után is meglehetősen keserűek voltak ezek az ízek. Keserűek, mert rácsok nélkül is bezártnak érezhette magát. Mint akinek szabadságát kalitkában őrzik. Ezért aztán felkerekedett, és elhagyta az országot. Torontóban és Los Angelesben élt. Miután visszaköltözött Magyarországra, a haza, a rendszer a „megtért művészt" mintegy megbocsátásképpen - Munkácsy-díjjal jutalmazta. De ezzel sem tudta elérni, hogy az igazságtalansá'/aal s / 11 i Ü W fii Hl VÄÍ" * 'mP . m v „ I • V wm Szász Endre: Lapamäppából, szitanyomat •Biií gokra érzékeny művész fejet hajtson. 1989-ben kilépett az MK Művészeti Alapjából. Kiválását 1989-ben a Magyar Nemzet egyik számában a következőképpen indokolta: „Ez az intézmény csak arra jó, hogy a tehetségteleneket, a féltehetségeket és a protekciósokat gyámolítsa, és akiknek az Alap nem más, mint mentsvár, mert a megélhetésüket biztosítja. ... Addig kellett (az Alap), amíg a diktatórikus rendszer uralkodott, és arra találták ki, hogy erkölcsileg és anyagilag is kézben tartson minket. Holott a művészetnek éppen a függetlenség, a szabadság a lényege." Ő, aki vallja, hogy „nyitott a természetem", még a magánéletében, a házasságban sem bírta elviselni, ha korlátozni akarták. „Egy művész számára addig jó a kapcsolat, amíg a szabadsága nem látja kárát" - nyilatkozta. Az egykori Szőnyi István-tanítvány mintegy hatszáz könyvet illusztrált, táblaképeketfestett, Hollóházán megalapította a Szász-stúdiót, ahol a porcelán kínálta lehetőségekkel kísérletezett. Szász Endre jelenleg Sopronban él. Ékszerkészítéssel, divattal, bútortervezéssel és porcelánfestéssel foglalkozik. A napokban ünnepelte hetvenedik születésnapját. TALLÓSI BÉLA Rap-ülj páva A Szőttes Kamara Táncegyüttes művészeti vezetőjeként úgy érzem, reagálnom kell Dusza István „Szellemi menedék" (Új Szó, január 4.) című írására, hiszen abban többször is negatív fényben tűnt fel együttesem, illetve az a műfaj, melyet hál' istennek rajtunk kívül még sokan művelnek. Mi több, az írás szerzője valamiféle gyűlölködést, „hagyományozódó" ellenszenvet is emleget az Ifjú Szivek és a Szőttes tagjai közt. Elöljáróban azonban én is azt kérdezném, amit Dusza István kérdez önmagától: „Miért vetettem előre mindezt, amikor igazából Ág Tibor palóc népdalválogatásának reprint kiadását kellene méltatnom?" Mert én a „különös, de aligha véletlen aktualitást" Édesanyám rózsafája, a Szivek és a Szőttes közt nem látom, legalábbis nem úgy, ahogy a szerző láttatja. Mint ahogy azt sem értem, miért és ki számára szomorú az a tény, hogy „az évtizedekig költségvetési pénzből tevékenykedő Ifjú Szivek és Szőttes sokáig kétféle irányzatot képviselt", és hozzáteszem, képvisel ma is. A két együttes közt hagyományozódó gyűlölködésről, majdnem „ölre menésről" pedig, azt hiszem, a szerző az egyetlen, akinek tudomása van. Hacsak nem a táncoló lányok ölére gondolt. Mindkét együttesben jó néhány letáncolt évet tudok magam mögött, összesen tízet. Ezalatt az idő alatt a két együttes valamennyi igazgatójával, művészeti vezetőjével, koreográfusával stb. volt szerencsém dolgozni, de egyiküknél sem tapasztaltam vélt vagy valós dédelgetett sérelmek ápolgatását, felemlegetését, egyáltalán - voltát. Erről, azt hiszem, bárkit meg lehet kérdezni. Megjegyzem, a két együttesben jelenleg dolgozó művészeti vezetőket, koreográfusokat mindkét csoporthoz lazább-szorosabb szálak fűzik. S hogy a táncosok közt volnának valamiféle ellentétek? Már jó két hónapja az Ifjú Szivek két tagja rendszeresen látogatja a Szőttes próbáit, irodalmiasan szólva mondjuk így, „hozzáolvasás" céljából. Eddig még egyetlen próba sem végződött késeléssel, s nem ismerek olyan jelenlegi vagy korábbi Szőttes-táncost, aki azért utálna valakit, mert a Szivekben táncolt, és fordítva. Csupán egy dologban tudok teljes mértékben egyetérteni az írás szerzőjével, jelesül, hogy „autentikus csak a forrásnál gyűjtött népdal, népzene és néptánc lehet". Csak azt nem értem, miért magyarázza ezt el egyértelműen nem az olvasónak, hanem azoknak címezve, akik mindennapjaikat a néptánc alaposabb megismerésével, anyaggyűjtéssel, eredeti hang- és filmfelvételek böngészésével töltik. Régen rossz lenne, ha Dusza Istvántól, Ág Tibortól vagy Tőzsér Árpádtól tudnánk meg 1996-ban, mit is jelent az „autentikusság", amit én inkább hagyományápolásnak neveznék. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a fent említettek bármelyike ezt nem, vagy rosszul tudná. Viszont én nem venném a bátorságot, hogy mondjuk Jimmy Hendrixnek meséljek a gitárról. Pedig láttam már gitárt. Olvasmányként pedig én is az írás szerzőjének figyelmébe ajánlanék valamit. Legyen az mondjuk a Szőttes 91-es bemutatójához készült műsorfüzet bevezetője, melyben az akkori művészeti vezető ugyanazt mondja, mint az írás szerzője, a szöveg akár szó szerint is átmásolható lenne, tartalma egyezik Dusza István autentikussággal kapcsolatos megállapításaival. Viszont több dologban különbözik a véleményünk. Például a parasztzenekar megjelölés 1996-ban annyit tesz, hogy a zenekar tagjai földműveléssel foglalkozó emberek. A „parasztzenekar" megelölés érzésem szerint eleve hibás, egy rossz táncházmozgalmi műszó, amit ma már senki sem használ. Néhány kivételtől eltekintve ugyanis a Kárpát-medencében a zenész feladatát mindenütt a cigányok látták el. Ma népzenei együttesekről, vagy egyszerűen zenekarokról beszélünk. Viszont alkalmi jelleggel is lehet nagyonjói csinálni valamit, mást ne mondjak, a három tenor csak alkalmi jelleggel koncertezik együtt. Azt hiszem, csak a nagyon „jók" zenélhetnek alkalmi jelleggel, alkalmi felállásban. A zenekarok amatőr, gyengécske színvonalával sem értek egyet, de erről lehet, hogy Dusza István valóban többet tud. A folklór mindennapjainkból való kiszorulását pedig nem az általa említett személyiségekhez hasonló utánpótlás elapadása jelzi. A folklór már nagyon rég kiszorult mindennapjainkból, éppen ezért van szükség olyan emberekre, akik a felgyújtott táncés zeneanyagot hagyományos módon, nem „autonóm irányzatossággal" használják, s ez az egyetlen mód, ahogy az visszakerülhet mindennapjainkba. Azzal sem értek egyet, hogy a Szőttes igencsak eltávolodott alapító koreográfusa elképzeléseitől. Mint előbb megegyeztünk, a tiszta forrás maradt, táncszínházi próbálkozásait pedig Quittner János a hetvenes évek derekán kezdte színpadra vinni. Egyébként a Szőttes első műsorának címe „A tűznek nem szabad kialudnia" volt, s úgy gondolom, ez eleve feltételezi az „autentikusságot". A Szőttes akkori művészeti vezetője, Ág Tibor pedig a következőképpen fogalmaz a műsorfüzetben: „Ez a "tiszta forrás«, amelyből a Szőttes merít, az itt élő magyarság évtizedek óta gyűjtött népművészetének kincsestára". Nem tudom, hogy az utóbbi időben Dusza István milyen gyakran került „a tűz" közelébe, de sejtem, ritkán, egyébként nem állítaná, hogy „közönségét egyre inkább elvesztő" valamiről van szó. Például a Szőttes műsorát már nagyon rég tekintették meg annyian, mint tavaly, s gondolom az önmagáért beszél, ha egy ezer lelket számláló faluban kétszázan tapsolják végig a műsort. S azt csak sajnálni tudom, hogy az írás szerzője gondolattalan, tartalom nélküli táncot lát a színpadon. Bizton állíthatom, ellentétben vele a nézők többségének itthon és külföldön - nem beszélve azokról, akik táncolják - mindez valami teljesen mást, nehezen szavakba önthetőt jelent. Ezt a Dusza István által említett példával próbálnám szemléltetni. Hasonló ez, mint amikor az írás szerzője az írógép és a konyhakredenc közt, családi körben népdalokat énekelve „más társadalmi, lelki és szellemi állapotba kerül", azzal a különbséggel, hogy mi ezt nem csak a színpadon, a táncházban, hanem magánál a „tiszta forrásnál", gyűjtőutak alkalmával érezzük, s amiből egyfolytában táplálkozunk. S végezetül, amit a legnagyobb tévedésnek tartok, az az, hogy Dusza István, „autonóm irányzatossággal" legalább tizenötéves, levitézlett fogalmakkal hadakozik, melyeken már mindenki túllépett. Polihisztorként pedig legalább a „Röpülj páva" versenyek nevére kellene pontosan emlékeznie. HÉGLI DUŠAN Az érintettség okán Nincs szándékomban hosszasan cáfolni Hégli Dušan inszinuációnak is beillő írását. Magam is tudom: nem vagyok polihisztor és nem vagyok tévedhetetlen. Amikor írok, nem lebeg lelki szemeim előtt a ködös távolban az univerzális olvasó alakja, de még Hégli Dusáné sem, aki azt gondol, amit akar. Az sem tartozik rám, ki mit olvas és mit nem olvas. Első haragjában Hégli Dušan bizonyára elfelejtette, hogy a nagy szakmai barátság az Ifjú Szívek és a Szőttes között néhány hónapja egy próbaterem használatáért (birtoklásáért) az utóbbi vezetői által kezdeményezett polgári perben éppen ezekben a hónapokban tetőzik. Az olvasóra bízom, döntse el, mennyiben lehet ezt békés állapotnak tekinteni. Azt meg végképp nem értem, mi a gondja velem kapcsolatban Hégli Dušannak, ha a Szőttes 1991-es bemutatójának műsorfüzetében olvasható bevezetőjének gondolataival egyetértünk. DUSZA ISTVÁN Hányadán állunk, miniszter úr? Tavaly, december 6-án - talán mikulási ajándékként? - a kulturális minisztérium művészeti osztályának vezérigazgatója levelet intézett a kulturális minisztérium vezető dolgozóihoz és a minisztériumhoz tartozó szervezetek vezetőihez MK1563/SU/95 szám alatt az alábbi szöveggel: „A kulturális miniszter 21/1995 számú rendeletét küldöm önnek a vonatkozó mellékletekkel és kérem önt, hogy annak tartalmát tartsa tiszteletben és a gyakorlatban alkalmazza, beleértve a mellékletek tartalmát is." Mellékletként egy magyarázó segédanyag és egy kronológiai áttekintést nyújtó anyag van megjelölve, Néhány adat Szlovákia történelméből a 20. században címmel. A kulturális miniszter rendelete 1995. november 16-án kelt, száma 21/1995, s benne a miniszter úr előírja a minisztérium minden vezető dolgozójának és a minisztérium által irányított szervezetek vezetőinek, hogy „kül- és belföldi kapcsolataik és tevékenységük során úgy nyilvánuljanak meg, hogy azáltal kidomborodjék a Szlovák Köztársaság szuverenitása. A polgárok részére szánt adatok, szakmai kiadványok, katalógusok és egyéb kiadványok kell, hogy tartalmazzák az információk megfelelő normáját (én sem értem, hogy ez mi, de megpróbálom a lehető legpontosabban lefordítani - csp.) Szlovákia történelméről és kulturális örökségének értékeiről. Eme rendelet teljesítéséért az SZK Kulturális Minisztériuma vezető dolgozói és a minisztérium által igazgatott szervezetek vezetői felelősek." Az utolsó mondat értelmében a rendelet kiadásának napján lép életbe ami azért vicces, mert elvben november 16-tól érvényes, az intézmények vezetői a kísérőlevél tanúsága szerint azonban csak december közepén kaphatták meg. A miniszteri rendelet alján természetesen Hudec miniszter úr aláírása ékeskedik. A csomag harmadik dokumentuma az első számú melléklet, amely metodikai tanácsadó, s amely ilyen „filozófiai mélységekbe" vezet el bennünket: „Európa szomszédos államainak eddigi gyakorlata a történettudomány dokumentálása ügyében tiszteletben tartja a leletek, dokumentumok, valamint a természeti és kulturális örökség tárgyi bizonyítékainak a territoriális hovatartozás elve szerinti megjelölését. Ennek megfelelően az államokjelenlegi állapotából indul ki. A múzeumok és ä galériák összes tárgyai megjelölésénél kötelezően alkalmazni kell a szlovák nyelvi normákat, amely megkülönbözteti az »uhorský« és »mad'arský« terminusokat... javasoljuk tehát, hogy mind a szlovák nyelvben, mind más nyelvekre való fordítások során az »Uhorsko« terminust csak olyan történelmi-politikai összefüggésben használják, ha az olyan személyekre, eseményekre vagy tárgyakra vonatkozik, amelyek az 1918 előtti kulturális örökséghez tartoznak. 1918 után a »Mad'arsko« megnevezés más nyelvekre csak a hivatalos megjelöléssel fordítható, tehát úgy, hogy "Magyar Köztársaság«, ami annyit jelent, hogy •Maďarská republika« (más nyelvekben Magyarische Republik, République Magyaré, Magyar Republic, Maďarskaja respublika). 1918 után javasoljuk a Cseh-Szlovákia megnevezést használni, 1938-45 között Szlovák Köztársaság, 1945-60 között Csehszlovákia, 1960-69 között CSSZSZK, SZSZK, 1969-92 között Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság, 1993 után Szlovák Köztársaság." Hm, mire nem képes a begyöpösödöttség! Most már én is elhiszem, hogy az emberi korlátoltság hegyeket képes megmozgatni. A fenti mondatokat civilizált helyen egyszerűen történelemhamisításnak mondják - arról már nem is beszélve, milyen jogon írja elő egy ki tudja, honnan szalajtott minisztériumi alkalmazott a szomszéd országnak, hogyan használja az a saját nevét idegen nyelveken. A saját gátlásaikba belevakult hivatalnokocskákat valószínűleg az izzasztja, hogy Magyarország megnevezése németül Ungarn - volt és marad is, angolul pedig Hungary. A Magyar Királyságot az angol nyelvterület tudósai továbbra is Hungarian Kingdomnak fogják titulálni, s Ausztria-Magyarország is Ausztria-Hungary marad; s ezt a kérdést ráadásul nem is elsősorban a magyarokkal, hanem az angol nyelvterület tudósaival lehetne megvitatni. Menjünk azonban tovább, van itt még néhány érdekesség a fenti javaslat alapján indítványozzuk a/ hogy minden adat, amely Szlovákia területével 1918 után kapcsolatos, az identifikáció és a magyarázatok során egyértelműen a területhez kötődjék, függetlenül attól, hogy a szlovák nemzetiséghez vagy más nemzeti kisebbséghez való kapcsolatról van-e szó. b/ a Szlovákia területével kapcsolatos, 1918 előttről származó fogalmak és viszonyulások kell, hogy tükrözzék a jelenlegi Szlovák Köztársaság helyzetét, példa: római érmék tömeges lelete, 1895, Komárno, Slovensko,... újabb példa: Peter Pázmaň, ostrihomský arcibiskup ..." Félreértés ne essék: a felvetett kérdés valóban probléma, a nemzetközi gyakorlat azonban talált rá civilizált megoldást. A történelmi személyiségek nevének durva átírását azonban semmi nem menti; ha ez így megy tovább, nemsokára ott tartunk majd, hogy Július Cézárt meg Viliam Šekspírt írunk. A feketeleves azonban csak most jön. A kettes számú melléklet, mint mondottuk, Szlovákia 20. századi történelméről nyújt áttekintést. Úgy tűnik, az összeállítók minden olyan eseményt besoroltak az összeállításba, amely valamilyen módon befolyásolta az ország jelenlegi területén élő polgárok életét. így helyet kapott a felsorolásban a híres clevelandi megállapodás, a Csehszlovák Nemzeti Tanács megalakulása Párizsban, az önálló Cseh-Szlovákia kikiáltása (az ország neve a fenti formában), a Matica slovenská 1920-as felújítása, a trianoni békeszerződés aláírása csakúgy, mint a müncheni vagy a bécsi döntés. Ott van 1922. január 25-e is, amikor a prágai parlamentben Szlovákia első autonómia-javaslatát benyújtották, ott az önálló szlovák állam kikiáltása csakúgy, mint a szlovák nemzeti felkelés kitörése, ott 1945, '48, '68 és '89 meghatározó eseményei. A megdöbbentő adat azonban a 24. sorban található: „1941. 9. sept. - A 198. számú kormányrendelet, az ún. Zsidó kódex." Mit akar ez jelenteni? Ha netán a fiatalabbak közül valaki nem tudná, miről van szó, hadd idézzem az akkori mérsékeltebb Ľudové noviny 1941. szeptember 21-i számának szalagcímeit: „A zsidóknak végük! A legszigorúbb faji törvények a szlovák törvények - Bizonyos szempontbólszigorúbbak, minta német törvények - A mi törvényeink például szolgálnak egész Európa számára - A szlovák faj uralma a zsidó fölött biztosítva van ..." Nos, kedves miniszter úr: hogy kerül a csizma az asztalra? Vagy csak újabb „tévedésről" van szó, mint bizonyos emléktáblák felszentelése esetén Bánovcéban? Netán olyan melléfogásról, mint dr. Jozef Tiso szenttéavatásának szorgalmazása bizonyos körök részéről? Miniszter úr, Ön író ember, fantáziája is van. Feltételezem, hogy a Szlovák Köztársaságban megjelenő bármelyik napilap lehetőséget nyújt Önnek arra, hogy válaszát nyilvánosságra hozza. Én mint képviselő és mint állampolgár is elvárom ezt Öntől! CSÁKY PÁL Bemutatkozik a Parnasszus A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete pozsonyi, Somolíckého utcai székhelyén 1996. január 25-én 16.30 órai kezdettel estet rendez, melyen a Magyar kultúra napja alkalmából a Parnasszus című magyarországi költészeti folyóirat mutatkozik be a hazai közönségnek. Az est vendegei lesznek többek között: Turczi István főszerkesztő, Somlyó György költő, Kemény István költő, Ispánki László felelős kiadó és Eifert János fotóművész. A lap fotóművész alkotóinak - Diner Tamás, Eifert János, Révész Tamás, Sántha Éva - műveit a kulturális intézetben nyíló kiállításon tekinthetik meg az érdeklődők. (aye)