Új Szó, 1996. január (49. évfolyam, 1-25. szám)

1996-01-16 / 12. szám, kedd

1996. január 16. VELEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó Í 5 | Minden 12. víkendház kifosztva A Cseh Köztársaságban mintegy 270 ezer hétvégi ház van, és a bűnözők évente 22 ezret „látogatnak meg". A betörések száma ugyan már nem növekszik, viszont emelkedik az okozott kár összege. Leginkább a Prága környéki hétvégi házakat veszélyeztetik a hívatlan látogatók. A károk kivédésére a legjobb eszköz az épületek biztonsági berendezései számának növelése. A másik fontos tanács, hogy a házakban a tulajdonosok ne hagyjanak értéktárgyakat, végezetül olyan szerződést érdemes kötni a biztosítóval, amely az esetleges kár lehető legnagyobb részének a megtérítését garantálja. Ez utóbbi nem könnyű feladat, ugyanis a biztosítók nem tolonganak "azért, hogy ilyen jellegű szerződéseket kössenek. Néhány európai országban például a tartósan nem lakott épületekre nem is lehet biztosítást kötni. Csehországban is mindössze három biztosító foglalkozik ezzel a lehetőséggel. A hétvégi házak közel 90 százaléka a Cseh Biztosítónál van biztosítva. Jan Šepek, a biztosító vezető munkatársa szerint nem mindegyik víkendház-tulajdonos kap akkora kártérítést, amekkorával eredetileg számolt, mivel a biztosítási szerződések jelentős része már elavult, és a biztosítás nagysága már nem felel meg a hétvégi ház tényleges értékének. MIREK DITTRICH, Lidové noviny Kéznél vannak a szükséges eszközök Az előzetes eredmények szerint a mezőgazdászok, a tavalyi évet összesen 2 milliárd koronás veszteséggel zárják. Idén már nem számolnak veszteséggel. Miként látja a hazai agrárélelmiszeripari komplexum jelenlegi helyzetét Marián Lipka, a földművelési minisztérium államtitkára? - A'komplexum rendelkezésére állnak az alapvető makroökonómiai eszközök. A megvalósítandó agrárpolitika egyik pilléreként azt szeretnénk elérni, hogy ebbe a szférába mind több gazdasági eszközt léptessünk be, minél több gazdasági eszközt alkalmazzunk és hangoljunk össze. Ä második pillér az emberi tényező aktivizálása lesz. Például az agrárvállalkozók legkevesebb 20 százaléka jó vagy átlagon felüli eredményeket ér el, de egyúttal 20 százalékuk gyakorlatilag reménytelen helyzetbe került, vagyis marad az agrárvállalkozók jó 60 százaléka, éppen ezekre kell ténykedésünk java részét fordítani. Tanácsokat adni nekik, segíteni, buzdítani őket - ez a feladatunk. A harmadik pillért pedig az jelenti, hogy fel tudjuk sorolni reális lehetőségeinket és hátrányainkat. Az Állami Mezőgazdasági és Élelmiszer-ipari Támogatási Alap tapasztalatait leszűrve úgy döntöttünk, hogy a támogatás anyagi lehetőségeit megháromszorozzuk. • Megismerkedhetnénk közelebbről is a részletekkel? - Legalább 1 milliárd korona a hagyományos forrásokból származna. Kísérletképpen összehangoljuk az Állami Mezőgazdasági és Élelmiszer-ipari Támogatási Alap és Foglalkoztatási Alap működését. Azt szeretnénk ezzel elérni, hogy a Foglalkoztatási Alap pénzét - mintegy 500 millió koronáról van szó - a lehető legoptimálisabban használjuk fel. Az Állami Mezőgazdasági és Élelmiszer-ipari Támogatási Alap a többi pénzt - megközelítőleg 2-4 milliárd koronát - kölcsönözni kénytelen, mégpedig elsősorban hazai forrásból. Kísérletként azonban olcsóbb külföldi hitelek is számításba jöhetnek... EVA PICHLEROVÁ, Hospodárske noviny (Rövidítve) Szolidaritás Igazán nem panaszkodhatunk, hogy a kormány az új év első napjaiban megfeledkezett volna az állampolgárokról, és nem ad nekik semmit: ad. Lehetőséget arra, hogy kibeszéljék magukat, hogy elvitatkozgassanak. Napjaink egyik slágertémája a területi átrendezésről szóló törvény. Ahhoz képest, hogy ez milyen súlyos téma, akár cinikusnak is tűnhet a tisztelt olvasó előtt a fenti bekezdés. Ám attól tartok, igaz. Nem érdemi, szakmai viták folynak a témáról, amelyek érvek alapján a legjobb megoldást keresnék, s amelyek új perspektívákat nyitnának a társadalom előtt. Ellenkezőleg: az érdemi vitát kerüli a hatalom, s a kérdéssel kapcsolatos tavalyi ígéreteit nem tartja meg. Elsősorban a városok és falvak társulásával kötött egyezséget rúgta fel, amely szerint először a jogkörökben kellett volna megegyezni, a kompetenciák elosztásában, s csak utána volna érdemes rajzolgatni a térképeket. Úgy tűnik azonban, a társulás is nagyon hamar megfeledkezett a saját elvi álláspontjáról, és az ildomosnál erősebb lendülettel vetette magát az elédobott csontra: a vitára az üres légballonról, a tisztázatlan jogkörű új területi egységekről. A jelenségnek természetesen politikai háttere van, s a folyamat kapcsán újra megbizonyosodhattunk arról, amire egyébként már 1991-ben, 1993-ban és 1994-ben is rá kellett jönnünk: ebben a kérdésben túl sok érdek ütközik, s aki nem képes arra, hogy a szempontokat demokratikus módon megvitassa és figyelembe vegye, ismét csak erőszakolt és rossz eredményhez juthat. A témával kapcsolatban napjainkban mindenki lobbizik. Ez teljesen helyénvaló dolog, a demokratikus társadalmakban a polgárok és a szervezetek ilyen módon is befolyásolhatják a döntéseket. A parlamenti képviselők is több tucat állásfoglalást kapnak ezekben a napokban. Ez eddig rendben is volna, gondom egy jelenséggel van. Több állásfoglalás, amelyet kézhez kaptunk, két pontból áll. Az illető régió polgármesterei az első pontban kifejtik, támogatják a kormány javaslatát - egy kivétellel, amely általában a második pont tartalma, s amelyben a saját helyzetükről vallott elképzelésüket írják le. Ismétlem, a második pontok tartalmával egyetértünk, és támogatni is foguk a parlamentben. Minden régió legitim vezetőinek megkérdőjelezhetetlen joga, hogy elmondják véleményüket saját jövőjükről, s ezt a véleményt a döntéshozóknak figyelembe kell venniük. Nem értem azonban, mi célt szolgál az első pont olyan megfogalmazása, hogy a saját helyzetüket leszámítva támogatják a kormány javaslatát. A fogalmazókban talán az a tudatalatti remény munkált, hogy a jó kormány, ha kézhez kapja levelüket, meghatódik az első pontban kifejtett támogatástól, és vice versa alapon automatikusan megtámogatja majd a második pontban kifejtett kérésüket. Azt hiszem, ez a helyzet teljes félreértelmezése. A kormány, ha valóban figyelembe akarná venni az egyes régiók elképzeléseit, effektíve tárgyalna velük. Erről azonban szó sincs. Az első pontban kifejtett támogatást tehát másra fogja felhasználni: arra, hogy gátlások nélkül megvalósítsa saját akaratát. A polgármesterek talán nem mérték fel azt, hogy az ilyen támogató mondataikkal a többi régió esélyeit - de végső soron a saját esélyeiket is csökkentik. A kormány az esetleges parlamenti megtárgyalás során majd joggal mondhatja: „Ugyan, mit elégedetlenkednek megint, ellenzéki uraimék? Itt van százötven állásfoglalás, abból száznegyvenkilenc egyetért például a zselizi régióval kapcsolatos kormányjavaslattal, csupán egy van ellene." Azt persze már nem fogja hozzátenni, hogy az az egy éppen a zselizi régió polgármestereinek a véleménye, amelynek ama területet illetően egyedül kellene, hogy létjogosultsága legyen. Ha tehát nem akarunk a szomszéd ügyeiről véleményt mondani, ne tegyük: ehhez jogunk van. De lehetőleg ne nehezítsük meg a helyzetüket. Mindannyian szomszédai vagyunk valakinek. CSÁKY PÁL KOMMENTÁRUNK Ceausescu szelleme Mint az ókori görög drámákból is tudjuk, a demokrácia honában a zsarnok meggyilkolása erkölcsös cselekedetnek számított. A tettes csak saját lelkiismeretének és az isteneknek tartozott elszámolni. Nehéz ugyan reális párhuzamot találni az ókori demokrácia bölcsője és az önmaga történelmi gyökereit az ókori Rómáig visszavezető Románia között, mégis érdemes megpróbálni. Különösen most, hogy egy, az 1989-es forradalom harcosai által létrehozott társadalmi „bíróság" törvénytelennek minősítette a Ceausescu házaspár 1989-es halálos ítéletét és kivégzését. Az erkölcsi perújrafelvételt szorgalmazók célja nem a diktátor rehabilitálása volt, hanem annak bizonyítása, hogy a kommunisták puccsá silányították a forradalmat. Iliescu elnök és társai a forradalmárok szerint elsősorban azért siettek megszabadulni a rettentő pártól, hogy annak egykori harcosai ne vallhassanak ellenük egy esetleges valódi perben, s a kommunisták második vonulata szerezhesse meg az új, demokratkus Románia vezetését. Az államfő már korábban azzal védekezett, hogy a véres polgárháborút csak Ceausescuék kivégzésével lehetett megakadályozni. Ez igaz. De ha már elkövették azt a hibát, hogy nem az ógörög zsarnokgyilkosság módszerét alkalmazták, kár volt egy nyilvánvalóan kirakatperben ítélni el a diktátort és feleségét. Még inkább kár volt a jogállamisággal nem sok közös vonást mutató per és kivégzés videofelvételét büszkén bemutatni világszerte. Ceausescu sokszorosan megérdemelte a halálos ítéletet, akár hatvanezren haltak meg tüzparancsa miatt az 1989-es forradalomban, mint akkor állították, akár „csak" ezerkétszázán, mint ahogyan most mondják. De ezt az ítéletet az ország törvényeinek megfelelően kellett volna kimondani felette. A mostani „perújrafelvétel" azonban hiába próbálja védelmébe venni a jogállamiságot. Félő, hogy inkább azoknak használ, akik a halott diktátort akarják tisztára mosni s szellemét feltámasztani. Azt a szellemet, amely enélkül is túlságosan eleven kísértetként kószál ma is a szép román tájakon. BARABÁS T. JÁNOS Amerikai show Kelet-Európában Valóban történelmi esemény színhelye volt Taszár: Bili Clinton itt nyitotta meg kampányát az újraválasztásáért. Mert hamisítatlan kampányshow volt ez, semmi köze a nagypolitikához, a tényleges boszniai rendezéshez, ahhoz a minimumhoz, amit egy szuperhatalom első emberének külföldi látogatásától el lehetne várni. Némi iróniával azt is mondhatnánk, nem lehet minden rendben a Potomac partján, ha az elnök arra fanyalodik, hogy KeletEurópából lopja be magát újra a Fehér Házba. Ami azt is jelzi, milyen súllyal esik latba régiónk a washingtoni nagypolitikában. Vegyük tudomásul: ennyivel, és nem többel. Persze Taszárnak van haszna is. Legalább annyi, hogy az amerikai médiák sokat emlegették Magyarországot, és a jó propaganda sosem árt. Ha Magyarországnak is csöppenne valami a nagy amerikai dicsó'ségbó'l, az csak erősítené Budapest pozícióját a térségben. Tanulni is lehet Clintontól, propagandafogásokat mindenképpen. Gondoljunk bele, hány hasznos magyar politikai ötlet született az utóbbi időben, csak éppen az illetékesek nem tudták azokat eladni. Mert nem ott és akkor mondtak valamit, ahol és amikor kellett volna, vagy pedig többet mondtak a szükségesnél. Clinton profi, és tanácsadói is azok. El lehetne lesni a megújulás művészetét is. Mert az egy évvel ezelőtti, leírt elnökből mára egy erőteljes, a világpolitikában keményen fellépő elnök lett. Clinton '92-ben azzal verte meg az Öböl-háborúban győztes Bush-t, hogy megígérte: Amerika belső gondjaival akar foglalkozni, nem vállalja fel a világ összes gondját. '94-re hazai programjai lényegében kudarcot vallottak, olyannyira, hogy ő és demokratái történelmi vereséget szenvedtek: 40 év óta először lett republikánus többség a Kongresszus mindkét házában. Eltelt jó egy év. Clinton beszállt az északír probléma megoldásába, nagy érdemeket szerzett az izraeli-palesztin és az izraeli-arab béketeremtésben, a boszniai rendezésben. Clinton mostanra odahaza is nyerésre áll, vagy tíz ponttal megelőzi Robert Dole-t, a republikánusok nagyágyúját, aki vélhetően a legerősebb ellenfele lesz az elnökségért folyó küzdelemben. Az amerikai gazdaság felfelé ível, a munkanélküliség csupán 5,6 százalékos, s a legutóbbi felmérések szerint az amerikaiak többsége úgy érzi, jobban él, mint 2-3 évvel ezelőtt. A költségvetési huzavonát is kezdi a saját hasznára fordítani, pedig a republikánusok ezzel akarták megfojtani. Az ugyanis, hogy a közigazgatási apparátusból több százezer embert már másodszor kellett kényszerszabadságra küldeni, hogy megbénult az ügyintézés, nagyon megkeserítette a polgárok életét, és e gondokért a republikánusokat hibáztatják. Ez utóbbiakéhoz hasonlóan a Clinton-tervezet is 2002-ig akarja egyensúlyba hozni a költségvetést, felszámolni a hatalmas hiányt, csak nem annyira radikálisan. Nem akarja eltörölni a mostani adó-, egészségügyi és szociális rendszert, amivel a középrétegeket, a szegényebbeket és a nyugdíjasokat sújtanák. Ezért Clinton népszerűsége főleg ezeknél a rétegeknél van növekvőben. Arról nem is beszélve, hogy az államadósságok nagy részét a republikánusok halmozták fel, főként Ronald Reagan idején. Akkor vállalkozott tehát Clinton a taszári show-ra, amikor otthon már nem is áll olyan rosszul a szénája. így próbálja ellensúlyozni azokat a személyes támadásokat, amelyeknek a politikához semmi közük, pusztán a lejáratását célozzák. Ugyanakkor bebizonyította, hogy nem gyáva, mert Boszniával óriási politikai kockázatot is vállalt: ha nem sikerül az amerikai csapatoknak tartósítani a békét, ha az amerikai katonákat fémkoporsókban kezdik majd hazaszállítani a Balkánról, akkor biztosan nem választják őt újra. A külföldön szerepet vállaló, magabiztos Clinton tehát óriási pluszgondokat vett a nyakába. Az elnökválasztás esztendejét korábban a béna kacsa évének nevezték, azért, mert az elnök és csapata már csak a választásokkal, a hazai gondokkal törődött, a külpolitikai problémákat befagyasztották. Most Clinton ettől a lehetőségtől megfosztotta magát, a külpolitikába olyannyira belebonyolódott, hogy nem szállhat ki, energiájánakjelentős részét a nemzetközi ügyek fogják lekötni. Előre megjósolható: komoly fejfájásokat fog még neki okozni az idén esedékes orosz elnökválasztás és kísérőjelensége: az orosz nacionalizmus és nagyhatalmi törekvések felerősödése. De ez már nagypolitika, az ilyesmit nem Taszáron és nem pulóverben oldják meg. SZÁLKA ÉS GERENDA Rajtunk marad, mint skóton a szoknya Hallom a rádió vasárnapi híreiben, hogy az RMDSZ állást foglalt a sovinizmus, a nacionalizmus és a szeparatizmus ellen. Egy immár pártként működő demokratikus magyar mozgalom deklarálta mindazt, ami ha nem is ennyire körülhatárolva, de mégiscsak politizálásának a lényegét adta a romániai parlamentben és Európában. Bármilyen éles vita előzte meg - a hírek szerint - a döntést, talán kifogják a szelet a román soviniszták, nacionalisták és európai támogatóik vitorláiból. Talán, mert egyáltalán nem feltétel nélkül következik a tényállásból, hogy a szélsőségesen radikális politikai erőkre hatással vannak az ilyen gesztusok. Nemcsak Romániában nincsenek, de máshol sem. Azt ugyanis józan és realista elvek szerint politizáló politikusok is látják, mennyire függetlenek a nemzeti kizárólagosságra alapozó pártok nézetei a valóságtól. Olyannyira függetlenek, hogy az általuk Szlovákiában is követelt hűségeskü letétele sem változtatna kijelentéseik, támadásaik, kirekesztő politikájuk irányultságán, milyenségén. Ki hiszi el, hogy a Ján Slota-féle jobboldali nemzeti szélsőségesek elfogadnák a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsában mandátummal rendelkező magyar képviselők hűségesküjét? Még kevésbé vennék figyelembe, ha valamennyi szlovákiai magyar erre kényszerülne. Számukra csak akkor lenne mérvadó a dolog, ha azon nyomban mi követelnénk, hogy nyilvánítsanak bennünket DélSzlovákiában elmagyarosodott szlovákokká, zárassák be iskoláinkat, tiltsák be sajtónkat, s a többi már magukból a lépésekből következne. De akkor már nem kellene államnyelvtörvény az alkotmány semlegesítésére, és nem kellene államvédelmi törvény sem? Meggyőződésem, hogy akkor is követelnék a nacionalista szélsőségesek, mert a sajátjaikkal, a szlovák másképpen gondolkodókkal még mindig nem számoltak le. Az ő ellenségeik ugyanis nem elsősorban a magyarok, hanem a másság. Politikában, gondolkodásmódban, nyelvben, bőrszínben, tudásban, tehetségben és vállalkozókedvben. Máskülönben minek indították volna el az utolsó fél évszázad nemzeti hovatartozástól független, politikai elvek szerint szabályozott legnagyobb társadalmi kontraszelekcióját és egy erre alapozott gazdasági transzformációt? A dolog nagy mutatványa, hogy tömegek hiszik el újra: aki nem tart velük, az a szlovák nemzet fejlődésének a kerékkötője, magyarbérenc, amerikanizátor meg végül nem is igazi szlovák. Mintha csak azt mondanák: nem támogatja a haladást, imperialistabérenc, szovjetellenes és nem internacionalista. Minden ugyanaz, csak visszájára fordítva. A szlovákiai magyarok meg kivétel nélkül irredenták, szakadárok, szeparaüsták, ráadásul legutóbb valamely külügyminisztériumi csinovnyik szerint demokratikusan választott képviselőik nem akarják, hogy megtanul janak szlovákul. Sok ostobaságot hallottam már, de ehhez foghatót keveset. Szerintem akik ilyeneket hangoztatnak kincstári barna könyökvédős karjukat lengetve, elment a józan szlovák eszük. Tapasztalhatják, hogy a szlovákiai magyar gyerekek már csak „dafke" megtanulnak szlovákul a magyar iskolákban. És nem alternatív agyszülemények szerint. Tapasztalhatják, hogy a gyerekeiket magyar iskolába járató szülők nem akarják az alternatív oktatást, ami nem azt jelenti, hogy szeretnék, ha a gyerekük nem tanulna meg szlovákul. Ennek ellenére tartok tőle, hogyha a parlamentí magyar koalíció pártjai nem tesznek az RMDSZ-éhez hasonló nyilatkozatot ebbéli politizálásukról, az irredentizmus vádja úgy rajtunk marad, mint skótokon a szoknya... A skót történelem ősködébe veszőnek hiszi a világ a híres skót szoknya eredetét, pedig Hugh Trevor-Roper angol történész kimutatta, hogy e férfiakon fura ruhadarab igazából egy skót nemzeti romantikus mítosz kialakításának lett a legismertebb utólagos terméke. A „modern kilt", vagyis a skót szoknya egy angol kvéker erdőbirtokos és kohótulajdonos ötletének eredménye, aki látva a skót felföld lakóinak földműveléshez és a zord éghajlathoz kialakított, de az ipari munkát akadályozó, pantallóból és a föléje borított meleg takaróból álló öltözetét, a XVIII. század húszas éveinek végén egy katonai szabóval megterveztette a ma oly jól ismert skót ruhadarabot. Trevor-Roper szerint: „A kilt tehát modern ruhadarab, amellyel egy angol nagyiparos ajándékozta meg a skót hegylakókat, de éppen nem a hagyományos életmód megőrzése, hanem átalakítása végett: azért, hogy megkönnyítse a mezei munkákról a gyári munkára való áttérést." Ebből kiindulva gondolom, mégiscsak méltatlan lenne, ha a szlovák soviniszták és jobboldali nemzeti szélsőségesek szabta irredentizmus szűk ruhadarabját kellene viselnünk a modern Európában. Az meg egyenesen őrültség lenne, ha kérkednénk is vele, mint szegény skótok az angolok szabta szoknyájukkal.