Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-07-30 / 31. szám
Vasárnap 1995. július 30. művészvilág • T ágas, kényelmes fészkében tollászkodva nem hiányzik néha...- ...mi, a próba? Vagy az esti haca- cáré? Egyáltalán. Ha én most körülnézek a világban, hogy mi történik, és látom a sok elgyötört, szenvedő arcot... istenem, nagyon kevés a boldog ember. Itt, Európában valamennyien büntetőtáborban élünk. Kegyetlen játék részesei vagyunk. A sok harc és kínlódás mellé kapunk ugyan pár szem mazsolát is, ami ízletessé teszi az életünket egykét órára, de másnap kezdődik minden elölről. A küzdelem, a szörnyűség, minden. A romantika is megszűnt. Az én nemzedékem még felnézett nyári estéken a holdra. Ma már ebben sem lehet hinni, mert fent van az amerikai zászló. Aztán... legyünk őszinték: az orgazmus sem olyan ujjongó, százszázalékos boldogság, mert még abban is van egy csöppnyi fájdalom, még odáig sem lehet csak úgy szimplán eljutni. Azt hiszi az ember, hogy ennél csodálatosabb érzés már nem is létezik, közben az is egyfajta fizikai fájdalommal párosul. Na, mit szól hozzám? Ugye, jó kis megfigyelő vagyok? Nézelődöm, dühöngök, morgolódok csak magamnak., tudja, itt a legtöbben, főleg a művészek arra költenek, hogy fent maradjanak, reprezentáljanak. Partikat adnak, flan- colnak, meseautókkal száguldoznak... én ebből sosem kértem, engem ez soha nem vonzott. A fiaim, a kismacskáim, a virágaim, az igen! Meg a világpolitika. Imádok politizálni. Olyan vagyok, mint apám volt, de majd lecsuknak engem is, aztán kerepelhetek. Mindegy. A börtönben legalább alszom egy nagyot. Mert itthon... hogy én itt mivel töltöm az időm! Csupa marhasággal és késő éjjelig! Aztán csak nyugtatgatom magam, hogy mi van, Vilcsikém, hát mit akarsz, nem volt még elég, ami eddig történt az életedben? Mert igazán elég lehet. Tudja, mit szeretek nagyon? Főzni. Három éjjel, három nap egyfolytában képes lennék kotyvasztani. Az a boldogságom, ha látom, hogy ízlik, amit csináltam. Meg a bevásárlás. Megyek boltról boltra és látom, hogy ugyanaz az áru, amit két sarokkal odébb nézegettem, itt 50 pfenniggel olcsóbb. Naná, hogy megveszem! Szóval ezek az én sikerélményeim. • Olasz édesapját hol érte utol a szerelem?- Hódmezővásárhelyen. A világháború után, hadifogolyként maradt Magyarországon. Meglátta az édesanyámat, és soha többé nem hagyta el őt. Hihetetlen, hogy mennyire előrelátó ember volt, és mint minden olasz, imádott politizálni. Pontosan látta, mi történik a világban, és soha nem hallgatta el a véleményét. Olaszországban ez ugye, úgy megy, hogy kiülnek a piazzára és ott vitázik a kommunista, a fasiszta, a demokrata, a pap meg a tanító, és mindenki mondja a magáét. Közben megisznak néhány camparit, egy kávét, aztán hátbacsapják egymást, hogy ciao, a domanil, majd holnap folytatjuk, és kész! Ezt nevezem én demokráciának. Én nem bírom elviselni, ha az emberek kést rántanak egymásra. Ez intolerancia, butaság, korlátoltság, fals szenvedély. A kulturált népek ezt máshogy intézik el. Legyen vita, de ne folyjon vér! Tanuljuk meg végre tolerálni a másik véleményét. Drága édesapám... mondta, mondta a magáét, azt hitte, nálunk is úgy van, mint Olaszországban, közben ott ült mellette egy „édes kis” spicli negyvennégyben, és letartóztatták. Bátyámat elvitték katonának Olaszországba, a másik gyerek, aki most Milánóban él, szintén Olaszországban volt, kollégiumban, úgyhogy én maradtam csak otthon az édesanyámmal. • Pesten, felnőtt fejjel...- ... felnőtt fejjel? Tudja, mikor lettem én felnőtt? A második házasságomban. Egészen addig gyerek voltam. Az édesanyám is, meg az első férjem, Básti Lajos is minden gondot levett rólam. Úgy kezeltek, mint egy vattában őrzött gyémántszemet, és akkor megismertem a második férjemet és vége! Meg kellett tanulnom védekezni, mert el voltam nyomva. Mondhattam bármit, az biztosan rossz volt, csak a pénGYÉMÁNTKÖNNYEK Ferrari Violettánál Münchenben F egyvert nem fogott, csak káderlapokat. Neki kellett megszereznie a Nemzeti „titkos iratait”. Ezt kapta parancsba. Ferrari Violetta pedig lelkesen „intézkedett”. Megszerezte a széf kulcsát, majd a nagy köteg papírt, s átadta Bessenyei Ferencnek és Molnár Tibornak, a kéttagú „forradalmi bizottságnak”. Ez volt minden „bűne”, a forradalom leverése után mégis úgy érezte, jobb, ha menekül. 1956-tól Németországban él. Régi filmjeit, a Fel a fejjelt, a 2x2 néha 5-öt vagy a Gázolást, amelyekkel sztárként ünnepelték annak idején, meg sem említi. Nem szokott nosztalgiázni. Sikerekkel teli magyarországi múltját lezárt fejezetnek tekinti. Nem foglalkoztatják már azok az évek sem, amelyeket német színpadokon töltött. 1985-ben végérvényesen lezárta színészi pályáját. Müncheni lakásában keménynek tűnik. Pedig nem az. Inkább energikus, határozott, szenvedéllyel teli. Olasz vér, magyar temperamentummal, német helyzetben. De a macskák csak magyarul értenek... zemre volt szüksége, a véleményem nem érdekelte. Ez volt az első pofon, amit az élettől kaptam. • Soós Imréről szeretném hallani, meg Bástiról, az első kapcsolatairól. Hogyan élte meg ezt a két szerelmet?- Soós Imrébe nem voltam szerelmes soha. Imádtam őt, de nem volt az szerelem. Horváth Teri írta, hogy miattam lett öngyilkos. Nem igaz. Nem hiszem. Én imádtam őt, de mindig a felnőtt, érett férfiak felé hajlottam, akik nálam okosabbak voltak. Imruska velem egykorú volt... lógtunk a villamos lépcsőjén... istenem, micsoda évek! De nem lehettem mindenkibe szerelmes. • Csak a Bástiba?- A Básti? Bejött hozzám a rádióba és azt mondta: gyerünk, megyünk az anyakönyvvezetőhöz! Jó, menjünk. Annyira gyerek voltam és annyira naiv, szófogadó, hogy mentem. Persze rajongtam érte, a magam gyerekes módján. Hogy mennyire félreismerték őt is! Mindenki rettegett tőle, közben annyi lágyság volt benne! Apaszerepet játszott mellettem, ami nekem fantasztikusan tetszett, mert továbbra is gyerek maradhattam. Csak az volt a baj, hogy túl korán találkoztunk. Mentalitásban, gondolkodásban, s talán még fizikailag is gyerek voltam akkor, a csintalanság, a hülyéskedés, a nagy adag humor magától értetődően jött belőlem. Ott ültünk Déry Tibornál, és meg sem mertem mukkanni, de a szemem azért forgott. Olyasmiket láttam meg, amit másvalaki észre sem vett. Nem ment például a fejembe, hogy egy komoly, óriási intellektusú emberEssenben, és örültem, hogy élek. Aztán felhívott egy régi ismerősöm Frankfurtból, hogy menjek el meghallgatásra, mert keresnek egy színésznőt, aki nem tud még németül. És ez volt az én nagy szerencsém. Elmentem és megkaptam a szerepet. Hogy honnan jött belém ennyi bátorság?! Talán Várko- nyi szavai csengtek a fülemben. Játszottam ugyanis egy rendezésében, az volt a darab címe, hogy Trójában nem lesz háború, és akkor is olyan menekülési hullám volt. Beszélgetnek a lányok az öltözőben, hogy ez is kiment már, meg az is elment, de mit fog vajon csinálni, hiszen a nyelvet nem beszéli. Majd hazát árul, felelte Várkonyi. S ez a két szó úgy benne maradt a fülemben. Hazát árul. Hát nem! Rólam ilyet nem fog mondani senki. Ha beledög- lök, akkor is megtanulom a nyelvet és beilleszkedem. Ezt rögtön az elején elhatároztam. Én nem akartam a magyarságomból élni, kokárdás lemezeket kiadni, vagy a Szabad Európából uszítani. És saját magamnak is be akartam bizonyítani, hogy amit otthon kaptam, azt megérdemelten kaptam. • Ha messzebbre ment volna, akkor is ugyanígy gondolkodik?- Biztosan. Egyébként mehettem volna, mert hívtak. Los Angeles, just a moment, please. Azt hittem, hecceinek, de kiderült, hogy a barátom hív. Négy Oscar-díjjal a zsebében azt mondja: ide hallgass, készül egy darab a Broadwayn, hogy állsz az angollal, át tudnál jönni? Mire én azt feleltem neki: édes vagy, milliószor csókollak, hogy rám gondoltál, de nem nek, mint amilyen Déry volt, hogyan lehet olyan szexi felesége. Ugyanolyan párnak láttam őket, mint Arthur Millert és Marilyn Monroe-1. Csak ültem és néztem, hallgattam, miről beszélnek. Egyszer szóltam csak közbe, akkor is halál komolyan, erre kitört a nevetés. Mányai Lajos mondta, mert ő is ott volt, hogy csöndes, csöndes ez a Ferrari, de ha megszólal... igen, ilyennek ismertek. Ide-oda röpdöstem a felhők között, és élveztem, hogy az élet rendkívül kegyes hozzám. De jött a második férjem, meghipnotizált, mint egy nyulat, és annak ellenére, hogy sejtettem, nem lesz ez jó házasság, hozzámentem. Nem kellett volna. Iszonyú nehéz éveket csináltam végig... kijöttünk és nem mertem elválni tőle, mert attól féltem, ha egyedül maradok a két gyerekkel, nem fogom bírni. Csak később, amikor megerősödtem, akkor mondtam ki, hogy vége. • Frankfurt, Hamburg, Köln, Düsseldorf, München... Németország legjelentősebb színházaiban játszott. Mi kellett ahhoz, hogy ilyen magasra tudta felküzdeni magát? Csak a tehetség?- Nem, azzal el is kallódhattam volna. Szerencse is kellett, nagyon nagy szerencse. Mit gondol, hány németet érdekelt, hogy én Pesten a Nemzeti tagja voltam? Egyetlenegyet sem. Kezembe adták a szövegkönyvet, hogy menjek fel a színpadra, én meg felmentem, akár egy diáklány. Pardon! Én itt nem is akartam színész lenni. Mindennel leszámoltam, amikor kijöttem, nem voltak ilyen-olyan terveim, elképzeléseim. Anya és feleség voltam megyek. Örülök, hogy a németet már elsajátítottam, nincs kedvem egy új nyelvvel elölről kezdeni. És itt maradtam szépen, amit azóta sem bánok, mert egyszerre mindent nem lehet. Egy életünk van, és az is iszonyúan rövid. Karrier? Ugyan! Hagytam volna itt a családomat? A fiaimhoz mindig is ragaszkodtam, a magoláshoz pedig egyszerűen lusta voltam. • Hogyan tanult meg akkor németül?- Itt helyt kellett állnom, mert csak abból tudtam megélni, amihez értettem. Ha én otthon ingatlanügynök lettem volna, akkor bizonyára azt a pályát folytatom. De nem az voltam, és azok után, hogy Frankfurtban megkaptam az első szerepet, ezen a pályán akartam érvényesülni. Aztán én lettem megint a világ legboldogabb embere. Rohantam haza és csak a gyerekek léteztek számomra. A nő persze akkor is nő, ha nincs gyereke, de az anyaság a világ legcsodálatosabb érzése, mert önzetlenséget és áldozatot követel az embertől, ugyanakkor mérhetetlen boldogságot is jelent. • Frankfurtból, az első színpadi szerepléstől hogyan jutott el aztán Münchenbe, pályája csúcsára?- Ügy, hogy Frankfurtban felvette a televízió a darabot, a müncheni tévé vezetője pedig, aki el volt ragadtatva tőlem, nyomban táviratozott, hogy volna egy szerep, egy süketnéma lányt kellene eljátszanom, ha lehet, azonnal jöjjek. Mentem is rögtön, később a lakásomat is elcseréltem. Essenből Münchenbe költöztem. Aztán újabb távirat, és újabb lehetőség: alighogy bemutatta a tévé a filmet, Berlinbe hívtak az Irma, te édes címszerepére. Hát nem csoda? • Láncreakció.- Igen, láncreakció, amelyből látni lehet: harminc évvel ezelőtt még hozzáértő emberek irányították a színházakat. Ma? Nézze meg, kik ülnek az igazgatói székekben. De Harry Mein- nak jó szeme volt. Kitartott mellettem. Mert le akarták beszélni rólam. Ha „tartalom” van valakiben, mindegy, hol él, a lehetőség, a megfelelő alkalom előbb-utóbb úgyis kihozza belőle. • A musicalek mellett játszott persze Shakespeare-t és Moliére-t is, makrancos Katát, Cleopatrát, A fösvény Mariannáját és Marcel Achard Jozefáját.- A bolond lányt, igen. Az csak olyan izé-bizé bulvárdarab, semmi különös, gondolták sokáig a németek, elég, ha csak a poénokra megyünk rá, a többit át kell hidalni. Csakhogy én otthon valami egészen mást tanultam. Hogy ki kell elemezni mindent, és a legrövidebb mondatot is komolyan kell venni. Itt a Bolond lányt mindig csak k...-nak mutatták. Ráült a színésznő az asztal szélére, felhúzta a szoknyáját és... na, nem! A naivságot és az őszinteséget nem szabad összetéveszteni semmi mással. Az újságcikkek persze nem erről szóltak, hanem arról, hogy a Ferrari szeméből igazi könnyek potyogtak. • A Theater an dér Wienbe hogyan került be?- Úgy, hogy az Irma, te édes rendezője megkapta a színház intendánsi állását, és mert én voltam a kabalája, folyton hívott, hogy menjek, játsszak nála. A legtöbbször sajnos könnyűvérű, alvilági figurákat osztott rám... mondtam is neki, hogy édesapám, mit látsz te bennem, nemi szervet? Elegem van már a kihívó, pénzéhes nőkből. Persze, lehet, hogy azért játszottam jól ezeket a szerepeket, mert a magánéletben teljesen más voltam. • Ha Pesten maradt volna, talán még ma is játszana.- Tudom is én, mi lett volna, ha otthon maradok? Lehet, hogy megmaradtam volna olyan kis trillili-trallalának, mint amilyen voltam, vagy inni kezdtem volna, esetleg lett volna még vagy hat-hét szeretőm, mit tudom én?! De az is lehet, hogy megöltem volna a második férjemet, vagy velem végeztek volna ötvenhat után. A jó ég tudja... Szabó G. László
