Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-07-30 / 31. szám
M iuán befejeztem az utolsó beteglátogatást, bőrig ázva és holtfáradtan, rossz hangulatban indultam hazafelé. Egyike volt ez azoknak a napoknak, amikor átkoztam a sorsot, hogy elvetett ide, Tregennbe. Miután tizenegy hónapot töltöttem ebben a ronda városban, elveszve a Carmathen sötét erdei közt, ahol magam készítettem az orvosságokat nyomorúságosán berendezett rendelőmben, gyalog jártam be az óriási területet, mert nem engedhettem meg magamnak még egy kétkerekű bricskát sem - egyre inkább kezdtem rájönni, hogy becsaptak. A vidék számomra teljesen idegen volt. Itt, az Isten háta mögött másmilyen légkör uralkodott, babonásak voltak az emberek, s a,-babonák nyugtalanító álomként nehezedtek rájuk. Sokan ugyan hittek' nekem, de lélekben, magukban titokzatosak voltak, s a lelki mélységeket nem vizsgálhattam meg. Ezek az emberek zárkózottak és nagyon vallásosak voltak. Vasárnaponként a környező kápolnákból egyházi dallamok szűrődtek ki oly hangosan és fennkölten, hogy úgy tűnt, mintha az erdők visszhangoznák és a mennyekbe továbbítanák e dallamokat. Ma sem tudtam megvacsorázni, bár a feleségem, látva, milyen fáradt vagyok, szinte könnyekkel a szemében kért, hogy egyek valamit. Nagy nehezen magamba erőltettem néhány falatot, aztán az ágyra vetettem magam, s titokban arra vágytam, hogy ne háborgasson senki. Hamarosan mély álomba merültem. Makacs csengetésre ébredtem. A telefon csengett szünet nélkül, tolako- dóan, kényszerítőén. Álmosan, a sötétben tapogatózva felvettem a telefonkagylót. Női hang szólalt meg. Nagy távolságból hallatszott. Pontosan tizenkét óra volt. Éjfél.- Doktor úr! Jöjjön el Evan Evans házába, az Yfstad mellett. Sóhajtottam.- Ma éjjel, sajnos, nem mehetek.- El kell jönnie, doktor úr!- Kivel beszélek?- Evans felesége vagyok. Nagyon beteg a lányunk.- Jó, majd reggel elmegyek.- Nem, doktor úr, azonnal el kell jönnie! Az Isten szerelmére, jöjjön azonnal. ogos volt, hogy morogjak, hiszen fáradt és agyondolgozott orvos számára a lehető legrosszabb dolog az éjszakai beteglátogatás. Nem volt nagy kedvem útra kelni, de a könyörgő és sürgető hang, meg a lelkiismeretem nem engedte, hogy otthon maradjak. Kis ideig még heverésztem, hogy összeszedjem a gondolataimat, de aztán felkeltem, felvettem átázott öltönyömet és az orvosi táskám után nyúltam. Az eső már elállt, de erős, csontig hatoló szél kerekedett, az égen száguldó felhők eltakarták a hűvös holdat. Útközben - csúszkálva a göröngyös úton - emlékezetembe idéztem Evan Evans titokzatos esetét. Azelőtt Evans benn lakott Tregenn- ben, s a társaság egyik központi egyénisége volt. Volt egy kisebb bányája, mely Tregenny I. néven volt ismert. Egy szép napon vita támadt közte és a Tregenny Coat Company között a földalatti folyosók miatt. Jelentéktelen dologról volt szó. De Evans indulatos ember volt, főleg akkor, amikor a jogairól esett szó. A kis vitából nagy ügy lett és bonyolult bírósági per. Evans a pert elvesztette. Fellebbezett, ami sok pénzébe került, de ismét vesztett. Akkor elköltözött egy magányosan álló házba, mely Yfstad mellett egy domboldalon épült. Ott bujkált éveken át, gyűlölte az embereket, került mindenkit. Féltékenyen őrizte a tanyáját. Ez volt Evans. Én legalábbis a fülembe jutott elejtett szavakból ennyit tudtam meg róla. Hosszú, számomra végtelennek tűnő út után eljutottam Evans magányosan álló házához. Megrángattam a csengőt. Senki sem jelentkezett. Álldogáltam, hallgatóztam, de nem jött elő senki. Csak egy bagoly huhogását hallottam. Türelmetlen lettem, s az öklömmel kezdtem verni a kaput. Vad kutyau- Maga megbolondult? - mondtam ingerülten. - Hiszen a lánya súlyos beteg. Elég csak ránézni, ezt máris láthatja. Segíteni akarok rajra. Segítenem kell rajta. Evans feljajdult, s a heverő felé fordult. A szeme ijedtségről és szomorúságról árulkodott.- Nem bízom az orvosokban - sutkorpát raktunk rá. Holnap elmegyek a közeli tóhoz piócákért. Aztán már biztosan jobban lesz.- Akkor már nem lesz életben. Evans szája tátva maradt, sovány arca még sápadtabb lett. Mintha megütötte volna a guta. Az asszony hol őt nézte, hol engem, a kezét tördelte és kétségbeesetten zokogott. gatás volt a válasz, s csak jó idő elteltével nyitotta ki a kaput egy idősebb nő, aki piszkos szoknyát s a fején sálat viselt. A lámpa fényében, melyet a kezében tartott, fáradtnak és halottsápadtnak tűnt. A nyomában két agár bukkant elő, a fogukat vicsorították és morogtak. Az efféle fogadtatás felháborított. Elmentem az asszony mellett, s az előszobán át bementem egy kőlapokkal kirakott, szerényen berendezett és rosszul világított szobába, mely szobára is, konyhára is hasonlított. Tekintetem a heverőn fekvő lányra szegeződött, aki pokrócokkal betakarva mozdulatlanul feküdt a kandalló mellett. Mellette - akár csak maga a megtestesült éberség - magába roskadt férfi ült. Ha kiegyenesedik, nagyon erősnek látszott volna. Talán két méter magas is lehetett. Rövid ujjú inget és szürke házivászonból készült nadrágot viselt, mely a térdéig sem ért. Mezítláb volt, s elhanyagolt külsejét csak kihangsúlyozta kócos, acélszürke haja. Övén év körüli lehetett. Kétségkívül ő volt Evan Evans. Oly mereven nézte a lányt, hogy érkezésemet észre sem vette. Csak akkor fordult felém, amikor letettem a táskámat az asztalra. A szemében olyan tüzek villogtak, hogy megijedtem.- Minek jött? A hangja rekedt volt.- Orvos vagyok - feleltem nagy nyugalmat erőltetve magamra. - Ha kicsit arrébb megy, megvizsgálom a beteget. Úgy látom, nagyon rossz állapotban van.- Orvos! — ismételte Evans csodálkozva. Vér tódult az arcába, aztán fenyegetően így szólt: - Látni sem akarok semmiféle orvost! Senkit! Tűnjön el! H illja? Takarodjon innen! Méregbe ; urultam. Arra gondoltam, milyen nehezemre esett ezen a fárasztó úton eljutnom ide. togta dacosan. - Amikor pedig a lányomról van szó, nem hiszek senkinek a világon. Ebben a különös, elhanyagolt helyiségben csend lett. Mit tegyek? Az asszonyra tekintettem, aki halálra rémülten állt a küszöbön. Azt gondoltam, hogy éppen ő vette magának a bátorságot, s telefonált nekem férje akarata ellenére. Sejtettem, hogy tőle többet nem várhatok. Az asztalhoz mentem, fogtam a táskámat, s úgy tettem, mintha menni készülnék.- Rendben van. De ha a lánya meghal, maga legalább tudni fogja, kit terhel érte a felelősség. Evans mozdulatlanul ült, idegesen dörzsölte a kezét, s az arcán látszott, hogy a lelkében harc dúl az emberek iránti gyűlölete s a lánya iránti szere- tete között. Amikor a kilincsre tettem a kezem, felkiáltott:- Ne menjen el! Ha tényleg oly nagyon beteg, ahogy maga mondja, jobb lesz, ha megvizsgálja ... H assan visszafordultam, s a heverőhöz léptem. A lány idősebb volt, mint azt kezdetben gondoltam, tizennyolc éves lehetett. Önkívületi állapotban feküdt ott, még fejletlen testének formái szokatlanul, vonzóan szépek voltak. Sajnáltam őt. Magatehetetlen volt, s kiszolgáltatva primitív szülei kénye-kedvének. Amikor óvatosan megérintettem, felsóhajtott. A bőre forró volt, kiütéseket nem láttam rajta. A tüdejét tisztának találtam, szívzörejeket sem észleltem. Csak ezután vettem észre, hogy a bal füle mögött vörös, duzzadt volt a bőre - ez középfülgyulladás. Amikor erről teljesen meggyőződtem, Evans felé fordultam:- Már napokkal ezelőtt el kellett volna hívnia engem.- Nem volt nagyon beteg - motyogta. - Bekentük neki libazsírral és- Ide hallgasson, Evans - mondtam megindultan, hogy meggyőzzem őt. - Meg kell értenie engem, s bíznia kell bennem. A lány arcüregében rengeteg genny van. Ha nem nyitjuk fel, s nem távolítjuk el, a genny eléri az agyat. Tudja, mit jelent az? Ha most nem teszünk valamit, a lánya már csak pár óráig fog élni... Evans támaszt keresett, végül a falhoz támaszkodott. Szálfa termete mintha megroggyant volna. Mereven az arcomat nézte. A nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkát.- Tényleg így áll a dolog?- Hát miért hazudnék?- Akkor csináljon bármit - szűrte a foga között a szót, miközben az arcát hirtelen fájdalmas görcs torzította el. - Segítenie kell rajta minden áron. Többet nem is mondott, de rám szegezett tekintete bizalmatlanságról árulkodott. Ha ennek ellenére mégis megbízott bennem, arra a félelem késztette őt. De ugyanakkor én is félni kezdtem. Meggyőztem őt, hogy egyezzék bele a műtétbe, de mi lesz, ha nem sikerül? Hosszadalmas elmélkedésekre nem volt idő. Kinyitottam a táskámat, kivettem belőle a műszereket és a pólyákat, két edénybe karbolt készítettem, aztán átvittük a lányt a fenyőfából készült asztalra. Amikor az első vágással átvágtam a duzzadt bőrt a füle mögött, tudtam, hogy elég egy óvatlan pillanat, s behatolhatok az agyüregbe. Ösztönösen dolgoztam, s egész idő alatt magamon éreztem Evans vad tekintetét. Elértem a vékony koponyacsontot. Egy kis véső segítségével megnyitottam a fülüreget. Egyre mélyebbre hatoltam, míg végre nagy cseppekben folyni kezdett a genny. Gyorsan eltávolítottam, aztán a seb helyét fertőtlenítőszerrel megtisztítottam és jodoformos gézzel lekötöttem. Öt perccel később a beteg már ágyban volt, nagyokat lélegzett, aludt. A pulzus tapinthatóbb, a bőre egészségesebb színű lett. Meg voltam győződve arról, hogy az egészséges, fiatal szervezet, megszabadulva a halálos fertőző góctól, hamarosan meggyógyul. A műszereket olyan elégdetten raktam a táskámba, hogy az a sokéves gyakorlattal rendelkező orvosoknál szinte szokatlan volt. Diadalittasan Evansra néztem. Arcáról eltűnt a bizonytalanság, most zavarban volt.- Most már jobban lesz a lánya - mondtam röviden. Nem válaszolt rögtön, majd így szólt:- Valóban, úgy látszik... Láttam, hogy a hála érzése uralkodott el rajta, amit ő régebben nem ismert. Néztem nagy, esetlenül tartott kezeit és zavart arcát, s éreztem, hogy az én haragom is enyhülni kezd. Az ágy mellett ülő asszonyra mutattam.- Ne felejtse el, hogy köszönettel tartozik a feleségének. Ö telefonált értem. Evans értetlenül nézett rám.- Nem értem önt. Ö nem a feleségem, hanem Gwinneth, a cselédünk. Egyáltalán nem tud angolul, csak a vallon nyelvet beszéli... És telefonunk sincs. De néhány mérföldnyire innen sem talál telefont. Láttam rajta, hogy igazat beszél. Nem értettem a dolgot.- Az éjjel a felesége telefonált nekem. Megkérdeztem tőle, hogy kivel beszélek, s ő érthetően mondta el, hogy az ön feleségével. Evansnak fejébe szállt a vér. Felugrott, s felemelte az öklét. Azt hittem, hogy egyetlen ütéssel leterít, de az utolsó pillanatban mégis képes volt uralkodni magán.- Maga nem nem ismeri a feleségem sorsát. Nem mondták el magának, hogy meghalt, mégpedig azért, mert nem akartam orvost hívni hozzá... Ez ebben a szobában történt öt évvel ezelőtt. R öviddel ezután távoztam. Csak később tudtam meg, hogy Evans lányának volt egy barátnője, aki ismerte az egész család tragikus sorsát. Amikor megtudta, hogy az Evans-lány beteg, elhatározta, hogy közbelép. Nehogy Evans értesüljön a dologról, letagadta a nevét, s nekem mint Evans felesége mutatkozott be. A lány a tregenni telefonközpontban dolgozott, s így akarta megajándékozni beteg barátnőjét... Sági Tóth Tibor fordítása STEFAN GEORGE Júliusi bánat Virági s nyár, még gazdag az illatod; fanyat vetés-szag kél, s te, piciny szülék, a sz íraz karfán te nyúlsz itt utánam, nem kell többé szezám és büszke kert. Felejti tt álom ébredez: a gyerek a búza Földek szűz rögein pihen, kön tte munka, meztelen aratók és apa It korsó és tündöklő' kasza. Álmos darázsraj dongta a dél dalát s az ő dpirult homlokára a káli szók gyöngye árny-rácsán keresztül, nag : vércsöppekben hullott a pipacs. Ami enyém volt, sohase múlik el. Szomjan, mint akkor, fekszem, a szomju mezőn, s ajkam bágyadtan suttogja: de fáraszt a sok virág, a sok-sok szép virág. Szabó Lőrinci fordítása 1995. július 30. ÜBSÚrnap
