Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-12-24 / 52. szám
V olt nekem egy karácsony estém, hét esztendővel ezelőtt, amelyet akkor sem fogok elfelejteni, ha véletlenül hosszú ideig találok élni még. Ezt a karácsony estét, amely már délután öt órakor kezdődött, egy kedves és derék barátomnál töltöttem. Ez a barátom azok közé a ritka emberek közé tartozott, akikben az ész, a jellem és a jóság tökéletes egyensúlyban fonódik össze, akiben szinte hibát sem lehet találni. Acélból és aranyból volt teremtve ez a barátom, talán azért is próbálta meg olyan rettenetesen a sors, hogy megnézze, mennyi fájdalmat bír el az ilyen tökéletes szív. Ez a barátom imádta a feleségét, aki bájos és törékeny, szőke asszony volt. Felhőtlen boldogságban éltek együtt. Volt egy kis négyéves fiacskájuk, Pé- terke, akit mind a ketten imádtak és joggal, mert Péterke aranyos bogárkája volt az Istennek. Na már most ez az asszony - mindig hajlamos volt a tüdőcsúcshu- rutra, szegény - novemberben megbetegedett. Enyhe tüdőcsúcshurutja romboló tüdővésszé fejlődött hirtelen, néhány hét alatt. December elején már kétségtelenné vált, hogy menthetetlen és közvetlenül karácsony előtt pedig már azt lehetett tudni, hogy csak napjai vannak hátra. A férj - maga is orvos volt - tisztán látta a helyzetet. Nem panaszkodott, csak lesoványodott, a szeme beesett és egészséges barna bőre valami ijesztő szürkés tónust kapott. Ott ült a felesége ágya mellett és mosolyogva ápolta a lázban égő beteget, aki a tüdővészesek optimizmusával messzi terveket szőtt a párnák között. Fogták egymás kezét, a közeledő ünnepről beszéltek. Hogy kinek milyen ajándékot vegyenek? Ezüsttel vagy arannyal díszítsék Péterke karácsonyfáját? És mi lesz januárban? Elmehetnek-e valahová a Tátrába, vagy a Svábhegyre néhány hétig pihenni? December huszonnegyedikén reggel rámtelefonált a barátom.- Eljöhetnél hozzám ma estefelé - kért. Nehéz órákat élek. Hát persze, hogy elmentem. Ott voltam már öt óra után. A szobalány bevezetett az ebédlőbe, amelynek a sarkában ott állt a plafonig érő, nagy, zöld fa, egyelőre még kopaszon. A sok csillogó dísz, vattahó, ezüsthaj és aranydió, a kis gyertyákkal és cukrokkal együtt, kikészítve az asztalon. Jó félóráig ültem egyedül az ebédlőben, akkor kijött a barátom. Csendesen kezetfogtunk. Nem kellett tőle kérdeznem semmit, láttam az arcán, hogy honnan jött, érzett a ruháján a betegszoba könnyű ecetszaga, a szemén pedig látszott, hogy milyen állapotban van a beteg.- Arra akarlak kérni - mondta halkan, hogy segíts feldíszíteni a fát. Péterke elment sétálni a kisasszonyával. A cselédeknek dolguk van odakint, én pedig... én pedig nem szeretném most magára hagyni Helént... mert... mert - itt nem folytatta tovább, beleharapott a szájába és olyan fehér lett, mintha kiment volna az arcából minden vér. Egyedül maradtam, bíbelődni kezdtem a fával. Felcsipegettem a sűrű, zöld tűrengetegben a gallyakra a kis pléhgyertyatartókat. Kidekoráltam a fát a vattát játszó hóval, az ezüst árvalányhajakkal. Félig készen volt már a munka, amikor a barátom újra kijött. Vállamra tette a kezét, rámnézett, aztán egyszerűen mondta:- Na most már én is segíthetek neked. Nem mertem megkérdezni, hogy miért? Tudtam. Némán dolgoztunk együtt. Aztán egy kis idő múlva felém fordult a barátom.- Te is szeretted szegényt. Nem akarod megnézni? A hálószobában, a szoba közepére állított ágyon, ott feküdt a fiatalasszony. Még pirosán a láztól, de már abban a szörnyű mozdulatlanságban, amelyet lehetetlen félreismerni. Álltunk az ágy előtt mind a ketten. A barátom halántékán egy finom kis ér lüktetett. Ilyenkor nehéz beszélni. Hosszú, hosszú csönd volt. Nem is tudom, mennyi idő múlt el ebben a dermesztő némaságban, amikor hallottam, hogy csöngettek, vidám gyermekhang harsant fel az előszobában, Péterke jött meg a sétából. Kint veszekedett az ajtó előtt a kisasszonyával, aki nem akarta beengedni sem a hálóba, sem az ebédlőbe. Süt, makrancoskodott a kicsike, erőszakkal kellett bevinni a gyermekszobába képeskönyvei, építőszekrényei, labdái és babái közé. Nem lett volna semmi értelme, ennek a kis Péterkének elrontani a karácsony estéjét. És az apjának ez nem is volt szándékában. Kevés heroikusabb dolgot láttam, mint ahogy a barátom hancúroztt a fiacskájával. A karácsonyról beszélt neki, a Jézuskáról. Kérte, hogy legyen jó. Megígérte, hogy ha egy félóráig csöndesen viselkedik, akkor megjön az angyal és kinyitják az előszobaajtót, ahová már le is küldte csillogó ajándékait. Bementünk az ebédlőbe, a fa alá kiraktuk az ajándékokat és meggyújtottuk az apró viaszgyertyákat. Észrevettem, hogy a gyertyákról néha egy-egy forró csepp hullott a barátom kezére, amint az ágak között babrált. Meg sem rezzent, nem is érezte, pedig tudom, hogyan éget az ilyen kis gyertyák tüzes könnye. Péterke tomboló örömmel táncolta körül a fát. Azonnal kipróbálta minden új játékát. Üzembe hozta a miniatűr kisvasutat. Megbámulta a laterna magikáját. Levetkőztette, aztán újra felöltöztette azt a katonaruhás karakterbabát, amely főattrakciónak volt szánva. Csokoládémeggyet szedett az ágakról, aztán hirtelen eszébe jutott valami. Odafordult az apjához és szinte szemrehányóan kérdezte:- Hol van mama? Barátom egy pillanatig gondolkodott, aztán alig hallhatóan felelte:- Mama alszik. Péterke ebbe nem nyugodott bele. A kisgyermekek zsarnoki erejével követelte az apjától, hogy keltse fel és hívja oda a mamát. Nem tűrt ellenvetést. Akaratoskodott. Meg kellett fogni a kezét, mert mindenáron be akart menni ő maga a hálószobába, amely már napok óta tilos terület volt a számára:- Költsd fel! Költsd fel! Akarom! Akarom! Akarom, hogy lássa a fámat! Meg akarom neki mutatni a játékokat! A barátom felvette kaijába Péterkét:- Nem tudom felkelteni! Nem tudom! - mondta, azaz nem is mondta, hanem most már ordította kétségbeesetten, mint aki nem bírja tovább a csöndes szenvedést. Péterke megijedt ettől a hangtól, nem értette, hogy ez mit jelent? Talán a barátom is jobban szorította a kelleténél. Sírva fakadt hát az apja karjában. A gyermeki könnyek aztán megindították a férfi szeméből is a sós folyót. Ott álltak a csillogó, a kivilágított fa mellett. A fenyő és az égő viasz illatában, egészen közel a zöld ágakhoz, amelyeken papírangyalok lebegtek, kitárva fehér szárnyukat. (1931) MÉCS LÁSZLÓ é %'HÚűimá Hiába leng istálló-szag körülied, viola-szag száll rólad a világba. Mint villám-kéve, úgy vakít a szalmád. Rongy jászol voltál s mégis, mint a Kard, te kettévágtad az egész világot. Keserves ősi századok vakultan kerestek téged súlyos éjszakában, utánad bőgtek, mint bús bivaly-csorda egy szalmaszálad nem jutott nekik — s új századok indultak tőled útnak. Új századok szarvas-fogatja száguld veled a földön és az égen végig. Az aggancsuk helyén két tűz-kereszt van, fény-ívelésed oly mint a Kard: te kettévágod most is a világot. Szalmádon szunnyad a csodányi Gyermek; vannak, kik azt ujjongják: „Isten, Isten” s ők is szárnyas szentekké istenülnek. — S vannak, kik azt mondják: ,,zsidógyerek” s még apróbb emberkékké zsugorodnak. És némelyek kigyúlnak tőle menten karácsonyfának állnak és a jóság, öröm, szelídség gyertyáit hintázzák. És mások szája egyre fanyarabb és mérget, átkot lopnak a kutakba. Sok van ki mondja: most a Test a minden s a Testtel minden meghal — s mint Heródes, a Gyermek ellen kardot köszörülnek. És van ki mondja: egy az életem s utolsó csöppig érte csurgatom ki. Te kettévágtad az egész világot. Én bennem is. Van úgy, hogy téged nézlek és isteniilten szállni tudna lelkem. S van úgy, hogy tőled elbűvöl a bűn s ilyenkor csak vergődöm mint a kígyó. Világ csodája, betlehemi jászol! Magyar karácsonyfák gyújtatlan állnak, az enyém is. Engedd: egy szalmaszálad fényével gyújtsam fényessé magam s az elgyászolt magyar karácsonyfákat! MÓRA FERENC Édes kicsi Jézus, aki tapsikolva kérdezgeted az angyalfiókákat, behintették-e már gyöngymorzsával a tejutat, amelyiken az égi mezőkről letipegsz a földre. Drága kicsi Jézus, szabad-e havas fejjel és hamus szívvel elejbed borulni és kis inged szélét megcsókolva arra kérni, várj még egy kicsinyég, mielőtt be- tündöklenéd egy éjszakára ezt a szomorú, süket és sötét földkerekét? Édes kicsi Jézus, talán te vagy az utolsó gyermek Isten teremtett világán, aki hiszel még abban, hogy születésed napja dicsőség mennyben az Istennek és békesség földön az embernek. Tu- dod-e, hogy ahová készülsz nem szelíd róna az legelgető bárányokkal, hanem komor vadon, ahol az égből ledobott sátán táborozik parazsas szemű seregével? Hol fogsz itt Betlehemre találni, édes kicsi Jézus, akit az örökkévaló szeretetnek neveznek az írások? Rongyos istálló hiszen csak találtatik még a földi tereken, de hol vennéd az embereket, akik tiszta szívvel ereszkedjenek térdre a jászol előtt, ahol a világ világossága mosolyog? Hol vannak a három királyok, akik koronájukat a maguk jószántából levegyék a fejükről és öledbe tegyék játékszernek, és hol vannak a vének és írástudók, akik álmélkodva vallják, hogy bolondság minden ő bölcsességük és csak az az üdvözítő bölcsesség, amit a te tanulatlan csöpp szád gügyög: szeretet, irgalom, békesség, mit akartok még egyebet? Édes kicsi Jézus, számot vetettél-e te azzal, hogy ma csak Heródes poroszlói vannak meg az evangéliumokból, ők a világ urai, a Gonoszság, a Rémítés, a Kapzsiság, a Gyűlölet, a Gőg, a Bosszú és nincs e világon Egyiptom, ahol tőreik el ne érnének? Tudod-e te azt, hogy aki előtt leborulnak az egek minden erősségei, attól a fölparcellázott földkerekségen mindenütt útlevelet kémének állig fegyveres marcona emberek és mint csempészett árut koboznák el tőled a szeretetet, mert tilos beviteli cikk az ma mindenütt, ahol emberek élnek? Tudod-e, hogy téged, magadban csetlő- botló kicsi gyereket senki a karjára nem venne, meg nem etetne, föl nem ruházna, fagyos bicskádat leheletével senki föl nem melengetné, legföljebb kis inged, a szent legenda varrás nélkül való vászna sikkadna el kézenközön rólad? Uccák locspocsában ha tévelyeg- nél, ijedt rebegésed senki meg nem hallaná, elveszne a kevesek tivomyás zajában, akiknek minden nap karácsonyuk van és sokak jajgatásában, akiknek könnyfolyását és vérsírását a karácsony se állítja meg. Nagy paloták márványkopogtatóin, hasadt ajtók törött kilincsein hiába zörgetnél, sehol be nem eresztenének, mert sehol sem áll a küszöbön a Jóság és a Szelídség. A szívekbe hiába kukucskál meleg fészek az utcán: az egyikben nyitott torkú kincsesládát látnál; a másikban szerelmi jelvények képét ringatná a sóvár vágy; ebben egy hasáb fáért, amabban egy meleg ruháért; némelyikben bitófáért: sokban a saját koporsójáér, amelyben szeretne már elbújni az élet elől; valamennyiben a mohó kívánságér, hogy legyenek embertestvérei, akiknek ő parancsoljon, akik tőle függjenek, akik ő előtte leboruljanak. Csak olyan szívet nem találnál, amelyből a te gödrös, rózsás, szerető orcád integetne ki: nem tudok mást és nem akarok mást, csak szeretni ...Édes kicsi Jézus, nem érdemel meg téged ez a mi világunk és nem biztonságos miközöttünk a te járáskelésed - mégis nyittasd ki angyalpajtásaiddal az egek aranykapuját és lebegjetek le aznap a vigasztalan földi mezőkre. Nem miértünk, korhadt nemzedékért, amely bűnben fogant és bűnhődésben fog elrothadni. Mi vén fák vagyunk már, akikre hiába harmatoznak az égi magasok, az emberiség boldogsága a mi hasadozott kérgünkön már nem fog kivirágzóm. Mi szét fogunk repedezni és porrá morzsolódni a nagy viharokban, amelyek mindaddig fogják nyögetni és csikorogtatni az embererdőt, míg humuszából föl nem sarjad az új. Ezekért, a ma gyerekeiért, a holnap embereiért, a bánaterdő reménysarjaiért szállj le az idén is a földre, megsimogatni őket és a magad lelkét beléjük lelkezni, édes kicsi Jézus! ! KARÁCSONY ’95 1995. december 24.
