Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-12-24 / 52. szám
...Ha máshonnan nem, hál Gárdonyi Géza híres regényéből, az Egri csillagokból biztosan. Noha e regény hőse, Bornemissza Gergő valószínűleg csupán az írói fantázia szüleménye, a magyar történelemnek számos jelentős alakja viselte ezt a nevet: hadvezérek, udvari és egyházi méltóságok, irodalmárok. E régi nemesi család egyik utolsó salja a Poprádon élő Bornemissza István, a jogi és politikai tudományok doktora, erdész és természetvédő, a Tátrai Nemzeti Park és a Szlovák Paradicsom jogi státusának egyik kidolgozója, a hazai lovassport nemzetközileg elismert tekintélye, műkedvelő festő, szobrász, fafaragó, s nem utolsósorban író, kinek élete maga felér egy regénnyel. Háromszobás lakótelepi lakása valóságos raktára a múlt emlékeinek. A szobákban vármúzeumok gyűjteményeibe illő bútordarabok, dísztárgyak és használati eszközök. A falakon az ősök portréi, családi címerek, családfák és ősfák - a genealógia a házigazda kedvenc vesszőparipája, ahogy a régi címerek készítése is a főhelyen pedig egy kézi csomózású falikép (ugyancsak a házigazda munkája), amely a családi címert ábrázolja: koronás hármashalmon nyilat tartó szarvas, s alatta egy évszám: 1441.- Ebből az évből származik családunk donációs nemessége, legalábbis levéltárilag eddig tudtam visszanyomozni. Anyai ágon, a Péchyek nemessége valamivel fiatalabb, 1555-ből való. Mindkét család sárosi eredetű. A család ősi fészke a Kisszeben melletti Pécsújfa- lun volt. Ezen a környéken terültek el birtokaink, erdőink. Én ugyan Budapesten születtem, de 1918 után anyámmal együtt visszaköltöztünk a családi birtokra. Apánk nem jöhetett velünk, ugyanis volt császári és királyi vezérkari tisztként nem kapott csehszlovák állampolgárságot Iskoláimat az elemit leszámítva, Magyar- országon végeztem. Bátyámmal mint magántanulók az eperjesi magyar elemiben vizsgáztunk, ahol Maiéter Pali volt a padtársam. Gimnáziumba már a pécsi jezsuitákhoz jártam. Nem valami nacionalista nekibuzdulásból, hanem kényszerből. Mivel az édesapánk akkor még Budapesten élt a család úgy döntött, hogy nekünk, fiúknak mellette a helyünk. Nyolc év elmúltával ugyan apánk is hazatérhetett a családhoz, mi azonban már Magyarországon fejeztük be tanulmányainkat. Apám azt szerette volna, hogy erdész legyek és kezeljem a család erdeit; én azonban diplomata akartam lenni. Elvégeztem Pécsett a jogot Budapesten az államtudományi fakultást, mégsem lett belőlem diplomata, mert közben kitört a háború, s nekem is be kellett vonulnom. Nem akartam állampolgárságot változtatni, inkább hazajöttem, így lettem a szlovák hadsereg katonája. Négy évig szolgáltam három hadseregben. A szlovák hadsereggel kerültem ki a Krímbe, Besszarábiában ért bennünket a felkelés híre, itt a németek internáltak mint megbízhatatlanokat. Sikerült megszöknöm, három hónapig Budapesten bujkáltam, ott átéltem a bombázásokat, majd miután bejöttek az oroszok, jelentkeztem a csehszlovák hadseregbe. Ludvík Svobodával tértem vissza Szlovákiába. Noha Bornemissza István a felszabadítók oldalán fejezte be a háborút, a sors mégsem volt hozzá irgalmas. A háborúnak már régen vége volt, őt még mindig nem engedték el a hadseregből. Akkor már rég nem voltak illúziói a jövője felől, tudta, hogy mindenüket elvesztették, ráadásul az oroszok az édesapját is elhurcolták, aki Donbaszban pusztult el. Két doktori címmel, latin-görög beállítottságú műveltséggel, francia-német nyelvtudással - édesapja egykori fűrésztelepén kezdett el dolgozni, míg bátyja a királyhelmeci állami gazdaság lótenyészetében helyezkedett el...- A természetet mindig is szerettem, ezért választottam az erdőt. Teljesült apám vágya, mert erdész lettem, és a kisszebeni erdészeti hivatal dolgozójaként azokat az erdőket kezeltem, amelyeket még ő ültetett. Hamarosan rájöttem azonban, hogy otthon nem lesz nyugtom soha, mindig szálka leszek a feljebbvalóim szemében, ezért az áthelyezésemet kértem. Így kerültem ide Pop- rádra, ahová a bátyám és a családom is követett. Mivel a munkahelyemen kikötötték, hogy újra le kell érettségiznem - a pécsi érettségit nem ismerték el, az egyetemi diplomámat viszont igen! elvégeztem hát az erdészeti szakközépiskolát, s mint jogász-erdész húsz éven át intéztem a Tátrai Nemzeti Park ügyeit, és hozzásegítettem ahhoz is, hogy a Szlovák Paradicsomot nemzeti parkká nyilvánítsák. Annak ellenére, hogy , jössz káder” voltam, békén hagytak - mert sohasem törekedtem magasabb pozícióba. Alulról kezdtem, mint kétkezi munkás, nem volt okuk, hogy piszkáljanak. És az is a javamra szolgált, hogy Svobodával jöttem vissza. Noha én ezt nem tekintettem külön érdemnek, sőt, nagyon is ellentmondásosan viszonyultam hozzá azok után, amilyen veszteségek értek, a káderlapomon azonban így szerepelt. A belső emigráció éveiben - ahogy azokat az időket Bornemissza István emlegeti - igazi menedékül szolgált neki a munka, a természet, az erdő, és a lovak. Bátyjával, Zsigmonddal együtt számottevő szerepük volt abban, hogy felvirágzott Szlovákiában a lovassport - A lovak szerétét alighanem a génjeimmel örököltem. Apám is lovastiszt volt magam is a huszároknál szolgáltam, otthon pedig mindig voltak saját lovaink. A háború után az első lovasklubok a hajdani Zvázarm keretében alakultak, ezek megszervezéséhez kértek fel bennünket. Kisszeben után Tátra- lomnicon, majd itt, Poprádon alakítottunk lovasklubokat Rengeteg versenyen vettünk részt, nemcsak itthon, hanem külföldön is. Faragott családi címer, Bornemissza István alkotása A Bornemisszák családfája A lovak mai napig hozzátartoznak Bornemissza István életéhez, s noha már a 78. évét tapossa, két évvel ezelőtt még egy fogathajtó világbajnokságon is részt vett az USA-ban! A versenyzéssel ugyan már felhagyott, de a lovaktól nem tud megválni. A lovaglás mellett másik nagy szenvedélye a vadászat. Erről tanúskodnak a dolgozószoba falát díszítő trófeák, elsősorban a szebbnél szebb agancsok gyűjteménye.- Fiatal koromban a családi erdőinkben is sokat vadásztam, a háború után viszont az én káderlapommal még annak is örültem, hogy egyáltalán engedélyt kaptam egy rendes golyós fegyver használatára. Ezt a kegyet valószínűleg annak köszönhettem, hogy az erdészetnél dolgoztam. Így sokat vadászhattam, de soha nem éltem vissza ezzel a lehetőséggel. Vadászként is elsősorban természetvédőnek tartom magam. Mi a TANAP-ban főként azokat a vadakat lőttük ki, amelyek nem oda tartoztak. Nem vagyok híve az oktalan pusztításnak. Megéltem, mit műveltek a .jnagas rangú elvtársak” annak idején. Volt mit csinálnunk, amíg a veszteségeket pótolni tudtuk. Bornemissza István természetszeretete köszön vissza a képeiről, a fafaragásairól is, melyek - a régiségek mellett - kis lakásának falait díszítik. Képeinek visszatérő témái a lovak, a tátrai táj és a portrék. Fafaragványain szintén az állat- és növénymotívumok dominálnak, de ezek díszítik a faragott ostomyeleket és a saját készítésű telefonburkolatot. A házigazda alkotása Dante, Ady Endre és Madách Imre mellszobra is. ők az író Bornemissza István példaképei. Irodalmi próbálkozásait még pécsi gimnazista korában kezdte Mécs László modorában írott versekkel; jurátusként az újságírásba is belekóstolt; de igazi szerelme a színház volt. Legnagyobb színházi élménye is ösztönözte, amikor Egy század tragédiája és regénye címmel megírta Madách Tragédiájának folytatását. A dráma ez évben jelent meg a szerző magánkiadásában. Kiadásra vár még viszont az a 800 gépelt oldalt kitevő memoár, amelyben Bornemissza István az ifjúkorát és a háborús élményeit dolgozta fel. Az első rész címe: Régmúlt idők tanúja, a második részé: Három ország katonája. A harmadik rész, amely a szocializmus évei alatt történteket dolgozná fel, még megírásra vár. S egyelőre várni is fog, mivel Bornemissza Istvánt pillanatnyilag más feladatok foglalkoztatják: a családi vagyon restitúcióját intézi. S mihez kezd azután, ha a család visszakapja ősi tulajdonát?- Befejezem az életrajzomat és kiadom. Nem hiszem, hogy a memoárírás csak a politikusok vagy a hírességek kiváltsága lenne. Az ő életük sokszor nem olyan érdekes, mint egy olyan átlagemberé, mint például az enyém. Engem sem kényeztetett el a sors, mindig tudnom kellett, hol az a határ, ameddig elmehetek. Ifjúkoromban éveken át csak a saját erőmre támaszkodhattam. Megtanultam, hogy nem fenékig tejföl az élet. Végigharcoltam a háborút, és a semmiből kellett új életet kezdenem. De én nem bánkódom azon, ami volt. A rosszból is igyekszem a jóra emlékezni. Örülök annak, hogy lassan helyrerázódnak a dolgok, s bár nehéz lesz a régi beidegződéseket felszámolni, bízom benne, hogy egyszer ennek is vége lesz, s csupán az marad a múltból, ami szép és nemes. A szenvedélyes vadász és lovas kelléktára Ez a telefon működik Fotó: Vlado Gloss S. FORGON SZILVIA ország katonája • a i /Bsírna KARÁCSONY ’95 1995. december 24. UBSÉmap
