Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-12-24 / 52. szám

1995. december 24. KARÁCSONY ’95 POLITIKAI SZEMBENÁLLÁS ÉS SZEGÉNYSÉG A helyszín impozáns, sőt fényűző. Bár ebben a teremben másfajta színpadi produkciókhoz szoktak a széksorok, s a műanyag tálcáról, műanyag evőeszközzel bekapott „munkaebéd” is valami furcsa ski­zofréniáról árulkodott, azért a tár­saság nagy része jól érezte magát. (Vagy legalábbis úgy tett, mert azokat, akik el sem jöttek - tün­tetőén vagy közönyüket kifejezvén -, nem lehetett kérdezni.) Főleg a folyosói rögtönzött bárpult körül, s főleg amikor már estébe hajlott az idő, amikor fehér- vagy vörösborát iszogatva, komolyan vagy félspic­cesen, sorskérdésekről és banalitá­sokról, egykedvűen és áttüzesedve váltott eszmét a társaság, kisebb- nagyobb csoportokba verődve. A Magyar Írószövetség közel­múltban megtartott közgyűlésére nem azért került sor a Pesti Viga­dóban, mert olyan gazdag lenne a szövetség, vagy mert vigadozni tá­madt kedve (amire vajmi kevés az oka), hanem mert akad még Ma­gyarországon áldozatkészség, ha szellemi dolgainkról van szó. El­lentétben a jelenlegi kormány kész­ségével, amely az ezerszáz tagot számláló szervezetet az ellehetetle­nülés határára sodorta, miután megvonta tőle a támogatást, rá- zöttyentve a még mindig rangos ci­vil intézményt a könyörtelen kon­junktúra zörgő lapátjára. (E sorok írása idején szívesen összekacsin­tanék néhány sorsosommal, mert megjött a híre: lapátra került a kul­turális miniszter is végre, akinek ténykedésével talán csak pártja volt elégedett.) *** A rendszerváltás előtt az írószö­vetséggel nem bírt a politika. Az emlékezetes 81-es és 86-os közgyűlések után a hatalom boldo­gan felszámolta volna, mert egyre kényelmetlenebbé vált harcosságá­val, az önkénnyel szembeni erejé­vel, ám hová lett a tavalyi hó... A Magyar Írószövetséget egyelőre az a veszély fenyegeti, hogy önmagát számolja fel, belülről robbantja szét a politikai indíttatású szem­benállás és acsarkodás. Igaz, szo­rongató aktualitásokról szólt az el­nöki beszámoló is: a szövetség Bajza utcai székházát már alig bír­ja fenntartani, mert a városkerület kétszeresére emelte a bérleti díjat, ami a csekély állami támogatásnak csaknem egyharmadát elviszi. Tor­nai József leköszönő elnök szerint Magyarországon minden ügyet a botrányok oldanak meg, ezért a szövetség megtagadta a bérlet fize­tését - ám kerüljön a vádlottak padjára. Ha pör, úgymond, hadd le­gyen pör. Ha már a kormány a füle botját sem mozdítja az ügyben, ho­lott második éve asztalán a kére­lem, épeszű ember számára felfog­ható, egyszerű megoldásra, aminek lényege, hogy kapjon a városkerü­let cserébe egy épületet a kormány­tól, az írók háza meg maradjon meg az íróknak. Mégsem igazán ezek a gondok feszegetik és veszélyeztetik a szö­vetség létét. Fölösleges lenne rész­letekbe bocsátkozva felsorolni, ki miért, hogyan, melyik párt uszályá­ba kerülve utálja a másikat. A lé­nyeg, hogy a politika rátehénkedett a rendszerváltás után az írókra. En­nek fényében nem kevés szomorú­sággal hallgatta az ember például Bálint Tibort Erdélyből, aki szinte gyermeki örömének adott hangot, hogy a határon túli írók ott lehet­nek Budapesten, együtt a többi ma­gyar íróval, s nem „maradékként” a kinnlevőség karámjai mögül. Ugyan kit érdekelt ez a marakodó társaságban? Az új választmány je­lölésekor, úgy estefelé, egy feldúlt alak fújtatott el mellettem, kihe­gyezett tollal, bosszútól lihegve, hogy mindenkit kihúz a listáról... Kapott aztán tippet, kiket írjon be helyettük: Csokonai Vitéz Mihályt, vagy Balassi Bálintot... *** Hát ilyen szomorú sorsra jutott a magyar írótársadalom, amely a rendszerváltás egyik motorja volt. Se súlya, se rangja, se tartása. Poli­tizál, holott a politika packázik ve­le. Vagy talán így a természetes? Aligha. Mert átalakulhatna érdek- védelmi szervezetté, laza konföde­rációvá (mint Pomogáts Béla java­solja), bármivé, csak ne maradjon így, szétziláltam A többség persze tisztában van Murphy törvényével, hogy ami szét akar esni, az előbb- utóbb szét is esik. Sovány vigasz, hogy a rendszerváltást a közép-eu­rópai országok írószervezeteiből csak a magyar élte túl. Az ember aztán hiába kereste fürkésző tekin­tettel a díjasokat, az élő klassziku­sokat, a „bölényeket”. Vagy meg­öregedtek, vagy belefáradtak, vagy unják az egészet. Esetleg magát az írást helyezik előnybe a konferen- ciázással szemben. Nem láttuk pél­dául Mészöly Miklóst, Juhász Fe­rencet, Csoóri Sándort, Sütő And­rást és másokat. Sok szürke, gond­terhelt arc kavargása egész nap. Olykor azért fel-felvillant néhány jólismert egyéniség - Somlyó György legalább húsz éve (előnyé­re) változatlan arca, Szilágyi Ist­ván, az elmaradhatatlan pipájával, Monoszlóy Dezső összerántott szemöldöke, Jókai Anna derűje, Pomogáts Béla mindenre kiterjedő patriotizmusa... *** Pedig a nyomorú aktualitások, sajnos, tálcán kínálják azt a politi- zálási terepet, amelyhez a szövet­ség egységes fellépésére lenne szükség. A romániai új oktatási törvény, vagy a nálunk elfogadott nyelvtörvény ellen, melyek a ma­gyar írásbeliséget, kultúrát, magát a határon kívüli magyarság identi­tását támadják, joggal várta volna el az ember, hogy az írószövetség is felemeli a szavát. Ehelyett a PEN klub tiltakozását olvasta fel Hubay Miklós, s írta alá sok toll­forgató. Ami ugyan nemes gesztus, de nem egészen ugyanaz. Maradt tehát a kupecszellem, a forintra leképezhető panaszáradat, amelynek szinte egyedüli gyakor­lati megnyilvánulása és haszna az Arany János Alapítvány megtétele, s a kamataiból kiosztandó szakmai irodalmi díj megalapításának beje­lentése volt. Pedig hogyan is írta Pomogáts Béla a Magyar Napló­ban, a szövetség irodalmi lapjá­ban? „...ezt a szervezetet, ha nem volna, nekünk magunknak most kellene létrehoznunk, de minthogy létezik, nem lenne szabad elősegí­tenünk elsorvadását vagy működőképességének leépülését.” Ebben a helyzetben már az is ki­sebbfajta sikernek számít, hogy meg lett választva az új választ­mány... Kövesdi Károly Cserepek: 1. Tévedhetetlenek tévedéseiből származ­nak a legnagyobb bajok. 2. Leginkább apró mécsesek fényköré­ben születtek a felvilágosodás művei. 3. A szántóvető szebbnek találja a pa­csirta énekét, mint Beethoven IX. szimfó­niáját. 4. Az érdek az erkölcstelenség meleg­ágya. 5. A nyelvészek azt állítják: beszélni ne­héz. Hát még hallgatni! 6. A csodát ágy is szerethetjük, hogy nem hisszük el. 7. Aki nem tud vagy nem hajlandó épí­teni - pusztít. 8. A kutya idővel azonosul gazdájával. Ugyanígy azonosul a nemzet is vezetőivel. 9. Ami ellen védekezem, abban mindig bűnös vagyok egy kicsit. 10. A gazemberek is kitenyésztik sora­ikban a maguk zsenijét. 11. A világon semmi sem történhet kö­vetkezmények nélkül. A következmény a történés gyermeke. 12. A politikusok unalomig ismételge­tik, hogy ők az ország javát akarják. Vagy inkább az ország javait? 13. Nem azért kell magamat megismer­nem, hogy tudjam, ki vagyok. Inkább azért, hogy tudjam, kicsodák mások. 14. Jobb ma egy veréb, mint holnap kettő. 15. Aki nem tiszteli a halottakat, nem tiszteli az élőket sem. 16. Legokosabb a határtalan szabad­ságnak határokat szabni. 17. Akiben nincs humánum, mindig a törvényre hivatkozik. 18. A szelídség sokszor gyávaságot takar. 19. A fösvény még a mosolyával is spórol. 20. A gondolatok arra valók, hogy el­játszogassunk velük. 21. Gyakran a vakok látják legvilágo­sabban a helyzetet. 22. Némely embernek a lelki szemére is el­kelne a szemüveg. Dénes György Lgy í’oyfÁJiV í z Horkai még mindig arról álmodik, hogy a hegyaljai kisvárosban fordulnak meg a dolgok, amikor össze­gyűlnek mind, s az új törésvonalak mentén haladva, lelkűkben jól választanak új értékeket az emberek, még akkor is, ha a választás egyben nehéz hitbéli és erkölcsi vezeklés is lesz vétlen és tudatos bűnökért. Új értékek? Új törésvonalak? De hát ki tudja megmondani ebben a kontinentális zűrzavarban: hol tarthatók meg és melyek a régi lel­kiségekből; hol ütköznek meg az örök erkölcsi érté­kek a civilizációk egyre érezhetőbb globális harcá­ban? Azt ugyanis mindenki láthatja, hogy vallások alapvető istenhite szinte megegyezik egymással, mégis háborúskodások lappangó ideológiáivá teszik azokat. Józanság helyett vad indulatok lüktetnek a pusztításra lendülő kezek idegszálaiban. Máshol nyelvi előjogokkal akatják bebizonyítani - elsősor­ban önmaguknak mennyire mások, különbek, job­bak, igazabbak. Európa meg értetlenül hallgat. Egyáltalán van-e még Európa? Két háború és két büntetést is helyettesítő béke- szerződések után negyven évvel kiderült, hogy min­den más és minden mégis ugyanaz. Annyi a különb­ség, hogy az öreg kontinensen élőknek már van lel­kiismerete, az amerikaiaknak még nincs. Szinte ár­tatlan kisdedként viselkednek, nem tudván lényegét annak, amit tesznek. Pedig lehet, hogy valakik, va­lahol a szerbiai hegyekben már eldöntötték: vagy hazamennek, ahogyan jöttek, vagy Európában újra háborúskodás lesz. De már nem globális méretek­ben, hanem a Balkánra szorítva, a Balkánra korlá­tozva, viszont minden európai értéket, civilizációs kultúrát veszélyeztetve... Forgatja, nézegeti a kicsinyke fenyőt, hol kezdje el a kétujjnyi vastagságú, reszkető ágú törzs faragá­sát. Kezében remeg a kisbalta. Ettől a kegyetlen ellentéttől lehet csak teljes a ka­rácsony? Mint a vallások háborújában, valahol a szarajevói hegyekben vagy a szlavóniai alföldön? Az első baltacsapás lecsúszik, és megremeg a fenyő. Horkai igazít rajta valamicskét: keresi az alá tett deszka görcsét, amibe ellentámaszként mega-- kaszthatja a szabályosan fűrészelt törzscsonkot. Si­kerül, így amikor másodszorra is megcélozza a fenyőt, fehér testét mutatja a fa. Néhány pillanat alatt a gyantacseppek is kibuggyannak a felület lát­hatatlan ereinek metszett sebein. Ettől a látványtól irtózik a legjobban. Vérnek látja a gyantát. Nem képzelgés ez, de nem is kényszerkép­zet. Tudati bizonyosság, amit a gyökerétől elválasz­tott és megsebzett fa ténye igazol. Most nem beszélget a fenyőfával, nem kér bocsá­natot tőle, amiért elpusztították, hogy az otthonuk­ban talmi csillogással borítsák be. Csak vág, igazít, újra vág, billent, ismét lecsap, egyre pontosabban, egyre átgondoltabban. Körülötte mindenfelé röpködnek a fapihék. Sokkal átszellemültebb szó ez, mint a faforgács. Egy Budapesthez közeli falu gyerekei találták ki a szót, hogy saját színjátszócsoportjuk nevéül vá­lasszák. Van is értelme, meg nincs is a szónak. Ha berögzült nyelvtudata felől közelíti meg, akkor aligha találja értelmét. A fa kemény szerves anyag, törzse élő formákban szívósan ellenáll minden hajlí­tásnak, csak fejsze, fűrész és viharok bántják. Pihe lehet a hó, a libatoll, az elvirágzott pitypang magja, vagy egy leány haja a szélben. Ezért sem valóságos értelmű szót szerettek e vi­lágra a gyerekek. Földöntúli tisztaság és földi könnyűség vegyült eggyé benne: természeti anyagiság és elvont lelkiség. Költészet és alkotó­mesterség. Horkai lassan végez a munkával. Körülötte fapi­hék hevernek szanaszét. A nagyobbak, mint gótikus angyalok szobrász kimetszette csúcsos számytollai, az apróbbak mint barokk angyalkák virgonckodó pelyhei valamely szepességi vagy selmeci mester műhelyében. Nem véletlenül jutnak eszébe ezek a képzettársítások, hiszen a fával te­remtő kapcsolatba csak ilyenkor kerül. Amióta csak karácsonyfákat állít, a forgácsok mindig a legképte­lenebb helyekre röpködnek. Amíg nem hallott a fa- pihékről, addig is szerette ujjai között forgatni a for­gácsokat. Volt olyan, amelyik egy másik tárgyat sejdített kifelé magából; volt, aminek szálkássága magát a fát másolta gömbölyűségével. Asztalosműhelyek padlózatába taposott fűrész­porral kevert gyaluforgácsok zizegéseire gondol. Naiv fafaragók két térdük adta satupadjáról lehulló fadarabkák szösszenéseire emlékezik. Szobrászok szárnyas gondolatiságú vésőpattintásai alól felröp­penő fapihéket képzel szállani. Valahová. Nézi a fenyőt, amelyből néhány óra alatt kará­csonyfa lesz, s egyszerre kedve támad összegyűjteni a fapihéket. Nem seprűvel, csak úgy szabadon, ujjai közé kapva egyet-egyet. Csak a legvégén jöhet a szemeteslapát, ami megöli a költészetet, a hangula­tot. Már ha van az ilyen tevékenységben más is, mint a kényszerűség sürgetése. Természetesen, elképzelheti az ember, hogy a Kisdedet imádó napkeleti bölcsek és pásztorok faragója, márha elment a józan esze. Horkai azonban, éppen a mindenkori józanságának a leg­józanabb periódusában vélte magát. Persze ebben is nélkülözhetetlennek tudta a gyermeki lélekből fakadó csodákat. Mert karácsony a csodáktól lett az ami. Az Atya a maga teljességében jelent meg az emberiségnek, miközben gyermeki testet adott a Fiúnak. Ettől oly gyermekien tiszta a karácsony. Még a kezében tartott fenyőfa hamarosan bekö­vetkező átváltoztatásában is van valami kicsi a cso­dából, amit ők ketten Julival az ünnepet egyre érzel­mesebb tudatossággal megélő Balázs szemeiben lát­nak fellobogni. Annyira elmélázott a fát nézegetve, hogy az időközben összeszedegetett fapihéket szép lassan szétszórta a balkon betonján, s mire a nagyját fel­kapkodta, egy erőteljes szélroham felkapta a kupa­cot. A szél a nehezebbjét szétszórta a dobozok, a lá­dák között, de a könnyebbeket az égbe röpítette, hogy valahol majd egyenként leszólja a havas vá­rosra, a kiserdő fái közé; s ha lesz még hozzá ereje, talán az új esztendő tavaszának a melege is felizzik egy pillanatra, amikor valamely ház kéményébe hullat egy fapihét.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents