Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-12-24 / 52. szám
emberélet drága kincs. Minden emberé az. Természetesen, mindenkinek a saját élete a legértékesebb. Adódnak azonban olyan helyzetek, mikor a másik élete a sajátunkénál is fontosabb lesz. Amikor úgy érezzük, hogy a bajba jutotton segíteni kell. Akár az életünk árán is. Az életmentés hősi tett. Még akkor is, ha az életmentő, történetesen, egy fegyenc. Völgyi József 42 éves férfi, eddigi életének egynegyedét börtönben töltötte. Lopás, garázdaság, magánlaksértés egyaránt szerepelt a bűnlajstromán. Nagyszla- boson, ahol születésétől fogva élt, az emberek főleg a rossz oldaláról ismerték: a munka nem az erőssége, szeret a pohár fenekére nézni, csupa kétes hírű alakkal barátkozik, senki tulajdona nincs előtte biztonságban. „Elveszett ember”, mondták róla... Ez év júliusában a Kelet-Szlovákiai Vasműben baleset történt. A kiásott föld maga alá temetett három munkást. Csupán egyikük élte túl a szerencsétlenséget. Ezt a kétgyermekes családapát egy, a közelben dolgozó rab mentette meg: a tíz körmével kaparta ki őt a beomlott föld alól. A lapok akkor címoldalon hozták az életmentő Völgyi József tettét; és a kassa- sacai börtön lakója maga sem gondolta: életébe ez a nap sorsdöntő fordulatot hoz. Pár hónappal később jött a hír, hogy humánus tettéért a köztársasági elnök kegyelemben részesítette: 32 hónapos büntetéséből 15 hónapot elengedett. Völgyi József 1995. november 12-én ismét szabad ember lett. S egy kicsit talán más ember is. Nagyszlaboson szinte mindenki tudja, kicsoda Völgyi József. Nem kell sokat magyarázkodnunk, bár a furcsálló tekintetekből arra lehet következtetni: nem igazán értik, mivel érdemelte ki az iránta tanúsított érdeklődést. Hallották, hogy kegyelemben részesült, s hazaengedték a börtönből, de a faluban lényegében még senki sem találkozott vele. A papírgyár munkástelepére irányítanak. Ott élnek idős, fogyatékos szülei. A telepre túl a falun, a több mint százéves papírgyár közelében találunk rá. A nyomornegyedhez hasonló környék nem valami bizalomgerjesztő. Utunk lepusztult épületek, gaz felverte udvarok, szemétrakások között vezet. Az egyik roskatag házban a sok közül találunk rá Völgyi Józsefre. Szülei, mintegy negyven évvel ezelőtt, a papírgyár alkalmazottaiként kapták a mindössze két helyiségből álló lakást. Itt nőtt fel Völgyi József. Az általános iskola helyett - melyet épp hogy csak befejezett - itt járta ki az élet iskoláját. Itt talált „barátokra”, innen indult el az úton, mely végül a börtönbe vezetett. S az elnöki kegyelem után ide tért vissza. Hogy új életet kezdjen. A lakáskörülmények szinte elret- tentőek. A lakásnak csupán egyetlen helyisége fűthető, vízvezeték nincs, csupán a folyosón egy közös csap - onnan hordja a vizet a bejáratban lakó négy család. A konyhaként, nappaliként egyaránt szolgáló magas helyiséget alighogy kifűti a rozoga tűzhely. Itt szorongunk mindannyian: Völgyi József, ágyban fekvő édesanyja, alig csoszogó nevelőapja, a bennünket útbaigazító roma férfi a szomszédból és mi. Völgyi József szemmel láthatóan zavarban van. Beszélgetésünk is meglehetősen nehezen indul.- Soha nem voltak különösebb terveim, vágyaim. Mindig alakult valahogy az életem, én meg hagytam. Végül aztán úgy alakult, hogy szembe kerültem a törvénnyel. Nem azért, mert nem tudtam volna máshogy élni. Akkor a család, a munka, a rendezett élet még nem volt fontos számomra. Leginkább a haverok számítottak, akikkel együt csavarogtunk, együtt jártunk inni, együtt csináltuk a hülyeségeket. Mindig a mának éltem, nem gondoltam a jövőre. Két gyerekem van Csehországban, Vimperkben. Születésük óta nem láttam őket, csak a tartásdíjat fizettem rájuk. Egy fiú és egy lány. 21 és 19 évesek. Biztos ők sem kíváncsiak rám. Pedig érdekelne, mi van velük. Lehet, egyszer én is rászorulok majd valakire. Ahogy most a szüleim. Egész életükben gürcöltek a papírgyárban, és itt éltek Az EGY KEGYELMI RENDELET NYOMÁBAnI Elveszett ember? mindvégig ebben a lyukban. Öregségükre nem ilyen helyen kellene élniük. Ezért én is felelős vagyok. Most már belátom. Sajnálom, ahogy eddig éltem. Azt hiszem, ami akkor júliusban történt, az én életemet is megváltoztatta. Nem akarok dicsekedni, természetes dolognak tartottam, amit tettem. Nem tudom, más mit tett volna a helyemben, de abban a pillanatban talán én magam sem tudtam, mit cse- 1 e k s z e m . Csak azt tudtam: segítenem kell. Nefn gondoltam arra, hogy esetleg engem is betemethet a föld Azt hiszem, ma ugyanígy tennék. Nem azért mondom, mert amnesztiát kaptam érte. Az élet olyan dolog, amit óvni kell. Aki más életét elveszi, az nem is ember. Azóta sokat gondolkodtam ezeken a dolgokon. A saját életemen is. Igen, loptam, a haverok miatt is, az élettársam miatt is, akinek öt S. FORGON SZILVIA gyereke volt, s miután mindketten az utcára kerültünk, el kellett őket tartani, ő végül elment Csehországba, a gyerekeit itt hagyta, azok intézetbe kerültek, én meg a börtönbe. Most már ennek vége. Nem akarok többé visszakerülni. Inkább nem teszem ki a lábam az utcára, de nem akarok belekeveredni semmibe. Dolgozni akarok, úgy élni, mint más ember. Normálisan. Ezt még a börtönben megfogadtam, és be akarom tartani a szavamat. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, Völgyi Józsefnek két dologra van szüksége: hogy mielőbb munkát találjon és új környezetbe kerüljön. Egyik feladat sem egyszerű, főleg nem az olyan helyen, ahol mindenki ismeri őt. A faluban, ahol eddig főleg a rossz oldaláról ismerték, eleve bizalmatlanok iránta, nem kínálják neki tálcán a lehetőséget. A telepen pedig, ahol főleg munka- nélküliek és munkakerülők élnek, egyszerűen nincs lehetősége. A régi, megszokott környezet visszahúzó ereje pedig félelmetesen erős. Eddigi próbálkozásai az elhelyezkedésre sikertelenül végződtek. Volt munkahelyén, a papírgyárban nincs számára hely. Az erdészetnél tavaszra ígértek munkát. A szövetkezetben nyáron kellenek majd az idénymunkások. Addig azonban még hosszú hónapok vannak hátra, s ki tudja,Völgyi József kiállja-e az idő próbáját? Stefan Bartasák, az 1800 lakosú falu polgármestere csak a fejét ingatja, amikor az életmentésért nemrég szabadult rab jövője felől faggatom.- Én azt vártam, hogy ő jelentkezik, ahogy mások szoktak a szabadulásuk után - mondja. - Ha másért nem, legalább némi segély reményében, de itt ő még nem volt; s amennyire tudom, a munkaügyi hivatalban sem. Sőt! Még a faluban sem látták, csak a telepen tűnik fel olykor a zöldségkereskedés és kocsma környékén. Amit tett, azért minden elismerés kijár, csak hát kérdés: változta- tott-e ez valamin? Amíg ő nem jön el hozzánk, amíg nem látjuk, hogy valóban dolgozni akar és változtatni az eddigi életén, addig nem sokat tehetünk. Megértem, nem könnyű az ő helyzete sem. Kis falu ez, mindenki ismeri. Tudják, hogy ült, ezért inkább nem is mutatkozik, fél az elutasítástól. Nem tudom, milyen erős benne az elhatározás, hogy az élete ne kerüljön vissza a régi kerékvágásba, hogy képes legyen megváltozni. Volt már erre példa a mi falunkban is. Ha kéri, mi segítünk. A szülei már voltak itt a lakás miatt. Jól ismerem a helyzetet, valóban nem ideális az a környezet. Aki tehette, már rég elköltözött onnan, a helyükre főleg romák költöztek, ráadásul nem épp a legtisztábbak, a legrendesebbek közül valók. Én is próbálok valami megoldást találni, rajtuk kívül is él ott még pár család, akik megérdemelnék, hogy rendesebb helyre költözhessenek, mert rendesen fizetik a lakbért, próbálnak rendet tartam. De ez azon múlik, sikerül-e a gyárral megegyeznünk. Amit tudok, megteszek, nem miatta, a szülei miatt. Neki elsősorban be kell bizonyítania, hogy komolyan lehet rá számítani. A falu lakói, többségükben, nem hisznek Völgyi József megtérésében. Túl jól ismerik őt ahhoz, hogy higgyenek neki. „Kutyából nem lesz szalonna” - mondják, s inkább dupla lakatot tesznek a zárakra. Érthető az ő bizalmatlanságuk is - az elszaporodott betörések, lopások, a múltkoriban történt vandál sírgyalázások, a napirenden lévő garázdaságok miatt. A legtöbb bosszúságot pedig éppen a börtönviseltek okozzák, akikből azért - Völgyin kívül is - épp elég akad e kelet-szlovákiai településen. Mi tagadás, a helybeliek nem bánnák, ha egyszer s mindenkorra megszabadulnának tőlük.- Szerintem ez csak átmeneti javulás nála - véli volt főnöke, Ján Blasko, a papírgyár osztályvezetője. - Amit tett, az hősi tett volt, de a környezet, ahol él, a régi barátai, akikkel érintkezik, meghatározzák a sorsát. Pedig nem lett volna ő rossz fiú. Kisgyerek kora óta ismerem, nem született bűnöző, csak nem volt, aki nevelje. A szülei maguk is gyámolításra szorultak, őt meg az utca nevelte. Dolgozott nálunk, nagyon jó munkás volt, amíg nem ivott. S ahogy hallom, mióta itthon van, még csak a kocsmában lehetett vele találkozni. Szerintem ő már sohasem lesz százszázalékos ember. A Völgyi Józsefhez hasonló sorsú emberek, sajnos, az esetek többségében valóban „elveszett emberek”. Ha akad is köztük, aki őszintén változtatni szeretne sorsán, csak ritkán kap erre esélyt. Szándéka többnyire meghiúsul - saját esendősége, a környezet előítélei miatt. Az az ember, akinek Völgyi József azon a júliusi napon megmentette az életét, elmondhatja: újjászületett. Vajon a meg- mentőjének lesz-e módja az „újjászületésre”?- Azóta is sokat gondolok arra az emberre, akit kiástam a föld alól. Szívesen találkoztam volna vele. Csak azért, hogy tudjam, mi van vele, rendben van-e. Legalább kezet foghattunk volna. Nem azért, mintha hálát várnék. Én örültem, hogy sikerült őt megmentenem. Furcsállom, hogy még csak nem is jelentkezett, hogy még csak egy lapot sem írt. Néha furák az emberek... KARÁCSONY’95 1995. december 24. IiBSÚrnap
