Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-12-17 / 51. szám
Ritkábban indul a vonat Négy vasútállomáson a járatcsökkentés utáni második munkanapon December elsejétől újabb elmarasztaló jelző tapadt a honi vasúti személyszállításra: immáron foghíjas is. Kiszolgáltatott helyzetbe kényszeríti az utasokat, de ami még szörnyűbb, saját alkalmazottait sem becsüli többre a borsos árú jegyeket vásárló utazóközönségnél. Kinek vagy mire volt jó a hirtelen járatcsökkentés? Négy állomáson kíváncsiskodtam, nézelődtem a járatritkítás utáni második munkanapon. Veszteség — számokban Még novemberben napvilágot látott a járatritkítás okfejtése. Ehhez tudni kell, hogy a vasút évente szerződést köt az állammal, melyben vállalja, milyen teljedelemben és minőségben bonyolítja le az utasforgalmat. Jövőre várhatóan több mint 5 milliárd koronába kerül Szlovákiában a vasúti személyszállítás. A jegyárakból 1,63 milliárd bevételre számítanak, s így a tevékenység jócskán veszteségesnek (3,42 milliárd) ígérkezik. Az állami költségvetés ebből csak 2,030 milli- árdot vállal fel. A fennmaradó 1,4 milliárdnyi kiadás fedezetlen volta miatt a vasút vezérkara a kevésbé kifizetődő vonatok kiiktatása mellett döntött. Pusztán veszteségcsökkentő megfontolásból. S még egy adat, amely jelzi, mennyire veszteséges nálunk a vasúti utasforgalom: személyekre lebontva egy kilométer megtétele 1,16 koronába kerül, viszont a jegyárból 0,50 korona a bevétel. Amennyiben a különbözetet nem állja az állam, következik a járatritkítás. Senkinek se jó! Naponta Vágsellye és Negyed között robog a mátyusföldi kisvonat, vagy ahogy utasai hívják, a Csángó. Negyed, Farkasd, Zsigárd és Pered lakosait szállítja az iparvárosba (ott van csatlakozásuk másfelé) meg onnan vissza. December elsejétől a legkorábbi járat (3.33-kor indult Negyedről) megszűnt. Aki a reggel hatkor kezdődő műszakra akar bejutni Pozsonyba, annak pechje van. Mehet, ahogy tud, mert ilyen korán még busz sem jár az érintett falvakból. Lívia Udvaroséivá, a negyedi kirendeltség kereskedelmi főnöke félresikerült húzásnak tartja a kora hajnali vonat kiiktatását a menetrendből: „Ötven-hatvan állandó utast sújtott a lépés. Megrémültén vették tudomásul, de egyelőre (december elsején dél körül beszélgettünk - a szerző megj.) senki nem jött azzal a kérelemmel, hogy állítsák vissza a járatot. Amennyiben születik ilyen beadvány, rögtön továbbítom Pozsonyba, mert szerintem is az lenne a legjobb, ha újra a korábbi állapot lépne életbe. A mostani ugyanis senkinek sem jó! Még nekünk se. A vonatszemélyzet amúgy is Negyeden tölti az éjszakát, a szerelvény itt áll kihasználatlanul, a mozdonymotor minduntalan fogyasztja az üzemanyagot, hogy reggelre üzemképes legyen, az emberek meg türelmetlenül várakoznak. És persze közben nem keresnek. S a megtakarítás? Mindössze nyolcszáz korona. ” GALÁNTA (6.00-8.00). Némaságba burkolt álmos arcok, csendes várakozás. Néha egy-egy elejtett szó, itt-ott felparázsló cigaretta. Megtelik a peron, aztán a befutó vonat magába szippantja az embereket. A kép számtalanszor megismétlődik, s már-már kezdem azt hinni, hogy vasúti paradicsomban vagyok. Persze, ez csak a látszat. Galántán egyetlen reggeli járatot sem sújtott a ritkítás, így minden úgy folyik, mint korábban. A vendéglőben az első poháremelésnél társakra találok. Vágaiak. És egyikük már rögtön az első napon belekóstolt a vasút váratlan várakoztatósdijába. „Ne csináljon ebből ügyet, túl vagyok már rajta. Csehországba járok dolgozni. Pénteken este annak rendje s módja szerint megérkeztem a pozsonyi nagyállomásra. Nyolckor folytathattam volna tovább, ha nem törlik éppen azt a vonatot. Jöhettem a következővel, és háromnegyed tizenegyre értem Galántára. Onnan már csak lábbusszal mehettem haza. Fél kettőig gyalogoltam. ” S mielőtt tovább kíváncsiskodhattam volna, kezet nyújtott és a vonatra sietett. Elindult vissza Csehországba. Éva kolléganőm is hasonló cipőben jár. A várakozók között meséli: „Igazán pechem van. Hetente egyszer utazok haza, és azt a járatot is eltörölték. Este nyolc helyett jöhetek Pozsonyból másnap, mert a késeivel hiába érkezem Galántára, nincs hozzá autóbuszom. Meg aztán miért lenne? Azt már hamarabb elsodorta a takarékosság hulláma.” Oriskó Norbert galántai fiatalember. Naponta ingázik Pozsonyba. Gyorsvonaton. Nem érinti az intézkedés, mégis bosszantja, mert „miközben egyre többet elkérnek a jegyért, tömött kocsikban, kényelmetlenül kell utazni. ” Nyolc előtt kiürül a peron, csupán a kerékpármegőrzőben sorakoznak a drótszamarak. Netán a járatritkítás következtében? Az ügyeletes Adri- ana Farkasová nem vette észre, hogy emiatt többen érkeznének kétkerekűvel. „Többnyire galántaiak, de Kürtről, Kosút- ról, Vízkeletről, Kajáiról is járnak. Télen-nyáron. Hallom a szitkozódásaikat. A döntés megint a kisembert sújtotta. Nem azokat, akik megengedhetik maguknak, hogy autóval közlekedjenek. Ide olyanok jönnek, akiknek nincs kocsijuk, vagy ha van, naponta nem utazhatnak vele. ” ÉRSEKÚJVÁR (9.00-11.00). Nyugodt a délelőtt a vasúti csomópont hatalmas utascsamokában. A vonatok felé vezető aluljáró tartóoszlopán olvasható a megszűnt járatok listája. Némi fejtörés után érthető csak meg, hogy a közelben levő menetrenddel (feltűnően üres soraiból könnyen kivehető a kiiktatás mennyisége) összehasonlítva, végül is mikor, hova lehet eljutni. Várakozó ember van tömérdek, a tudakozó ügyeletese sincs munka nélkül. Kürti fiúkkal találkozom. Sebők Marian és Kajtár Tamás pincértanoncok a városban. A hétvégén többnyire este tízig felszolgálnak. Este három vonatuk járt: nyolckor, kilenckor és éjfélkor. Az utolsót rendre elérték. Péntektől azonban csak a kilenc órai indul. Váltakozva beszélnek: „Csoportunkból öten vagyunk, akiket érint a dolog. Idén végzünk, és nem tudjuk, mi lesz aztán. Azt se értjük, miért hagyták ki a nyolcas járatot. Néhányszor utaztunk vele, s majdnem tele volt. Diákokkal, munkásokkal. Éjszakára nem maradhatunk munkahelyünkön, így jöhetünk az állomásra, megvárni a hajnali vonatot. ” Ferdinand Molnár alkalmi ismerősöm lett az állomáson. Mikor a nevét kérdezem, szavahihetősége alátámasztására a személyazonosságiját mutatja. Komáromban mezőgazdasági munkás, Űjvárott volt látogatóban. Reggel érkezett és tízkor már indult vissza. Nem győzte furcsállni a vasút lépését. „ Újra nélkülünk döntöttek valahol odafönn." Aztán elköszön, hogy elérje a vonatot. Húsz perc múlva azonban megint összefutunk. „Hát Párkányba ment, arra nem szállhattam fel, majd délben. ” Gyanút fogva utánanézünk, és még nagyobb meglepetés ér bennünket: délután fél kettőig várakozhat a következőre. Ján Kasás, az állomás elöljárója irodájában keserű szájízzel erősíti meg a tényt: „Bizony, reggel héttől kora délutánig Komáromba már nem indul vonat. Két járatot is töröltek. De több ilyen eset van, azok még jobban sújtják az utasokat. Ha ismerné a vasút belső felépítését, tudná, hogy a kurtításba nekem nem volt beleszólásom, a kereskedelmi részleg hatáskörébe tartozik. Véleményem azért van. A döntés nem csinál jó hírnevet a vasútnak, elfordulhatnak tőlünk az utasok, és mit ér a megtakarítás, ha a bevétel meg megcsappan. Számunkra is szokatlan időpontban történik a váltás, mindent át kell dolgozni, a kinyomtatott menetrendek megtévesztőek, mert érvénytelenek.” Jozef Horehaj pályatechnológus még a legutóbbi hasonló lépésre is emlékezik: „Hetvenkilencben történt. Akkor is év közben jött a beavatkozás. Utána csak azok a járatok maradtak, melyek a munkába és az iskolába jutást biztosították. Most közel kerültünk hozzá. ” PÁRKÁNY (13.30-15.00). Eleinte kihalt a határváros állomása. Akit megszólítok, csak alkalmi látogató, nem ingázó. Társalgás közben egyszer csak feltűnik Németh Imre mozdonyvezető. Kapásból szólja a bajokat: „ Vasárnap tizennyolc órától reggel ötig nem megy semmilyen személyvonat Párkányból. Szombaton reggel fél nyolckor járt egy jól kihasznált szerelvény Léva felé, eltörölték. így öt órától délig elvágták ezt a vonalat. Hét közben maradt minden, leszámítva a délelőtti Csata-Ipolyság járatokat. Mozdonyvezetőként annyiban érint a dolog, hogy nincs elég munkánk. Helyzetünk akár az elbocsátásokig fajulhat. Az a gyanúm, valaki ezt így hozta össze, hogy elvegyék a kenyerünket. A vasút egyáltalán nem törődik azzal, ki hogyan jut el a munkahelyére meg onnan haza. Ez a döntés egyáltalán nem volt emberközpontú. ” Legalább harminc kocsivizsgálót állít kínos helyzet elé a hétvégi bejárás. Szórád Ágoston: „Leginkább a munkások isszák meg a levét annak, hogy törölték azokat az esti járatokat, melyekkel beutazhatnának, vagy műszak után hazamehetnének. Felmerült: módosítanák a munkaidőkezdést, a papírgyári buszokhoz igazítva. De busszal menjen munkába a vasutas? Egész jegyért?" Mánya Attila az érintettek egyike: „Csatáról utazom. Ha megkérdeznék tőlem, tudnék mondani olyan járatokat, amelyek kiiktathatók, és nem hiányoznának. Helyettük közlekedhetne a szükségesebb vonat. Nem hiszem, hogy aki döntött, pontosan ismeri az utasok igényeit. ” DUNASZERDAHELY (16.15-17.00). Rövidesen mindkét irányba (Pozsony, Komárom) vonat indul, így megtelik a kis állomás. A várakozók között két, Csallóközaranyosra tartó kézilabdázónőt pillantok meg. Lengyel Anita és Volner Éva hetente egyszer utazik Dunaszerdahelyről és vissza. „Pénteken dél körül jártunk haza. Most már jöhetünk busszal, mert a vonatot eltörölték. Nem értjük, miért, mert elég tömött szokott lenni, főleg diákok utaztak vele." A Csallóköz központjából induló néhány nappali járatot töröltek, olvasható ki a falon függő menetrend leragasztott soraiból. Főleg az iskolába járók és szüleik bosszúságára. Nemesócsaiakkal beszélgetek. Veszprémi Györgyné látogatóban volt a városban, de hamarabb nem indulhatott vissza. Nem tudott mivel. Elmeséli, délelőtt egy falubeli lánnyal utazott. Fél háromra ment iskolába, de már tízkor el kellett jönnie otthonról, hogy órákig kószáljon a városban. „Hova fog ez vezetni? Féltem a fiatalokat." Veszprémi Vilmos, akárcsak a többiek, naponta Dunaszerdahelyre utazik: „Kész ökörség az egész. Nem tudom, mire jó. Vagy arra megy ki a játék, hogy a falusi maradjon falun? De hát neki is oda kell mennie, ahol munkát talál.” Veszprémi György igenlően bólogat, Szabó László meg abban bízik, nem lesz további járat- ritkítás. .Nagyobb baj lenne, ha a hajnali, öthuszonkettest is elvennék. Kétszáz ember maradna hoppon. Nem tudom, hogyan jutnánk időben Dunaszerdahelyre. Egyszer már ezt is megszüntették, de egy hét múlva visszaadták. Mert olyan sokan tiltakoztak. ” Mi döntött? Kényszerhelyzet szülte a kurtításokat. Volt-e vezérelv? Milyen szempontok döntöttek? A Szlovák Államvasutak Vezérigazgatóságán szerzett értesülések szerint egyértelműen arra törekedtek, hogy csökkenjen a vonatok által megtett kilométerteljesítmény. Vagyis: amennyivel kevesebbet forognak a vagonok kerekei, annál kevesebbe kerül. (Bárcsak ilyen egyszerű lenne a képlet.) A megszűnésre kárhoztatott gyorsok sorsa a pozsonyi központban pecsételődött meg, míg a személyvonatok ritkítása a régióközpontok (Pozsony, Zólyom, Zsolna, Kassa) hatáskörében történt. Tízszázalékos teljesítménycsökkentésbe kellett beleférniük. Eközben kora reggeli és késő esti, hétvégi és kevésbé kihasznált járatokat akartak felszámolni. Meg is tették. Mínuszok Szlovákiában naponta kétezernél több vonatot indítanak útnak. December elsejétől pontosan 497-tel kevesebb közlekedik. (Egyes értesülések szerint ez a szám már az életbe lépés napján nem felelt meg a valóságnak, s azóta is követhetetlenül változik.) Ebből a gyorsok és a gyorsított járatok száma 24, a személyvonatoké 373. Hogy összesen hányból hasították ki ezt a mennyiséget, azt nem sikerült megtudnom. A fővárosi vasúti- gazgatóságon megtévesztő összehasonlításnak vélték kíváncsiskodáso- mat. Kioktattak: eleve fontosabb a vonatkilométerek száma, vagyis az, hogy mennyit tesz meg a szerelvény egy-egy állomás között. Arra sem kaptam egyértelmű választ, hol és kiket érint az előre jelzett, kétszáz főre becsült vonatszemélyzet-leépítés. Marad a gyors A megszüntetett vonatok listáján szerepel a Fülek-Feled közti hétvégi járat (8867, 8870). Vajon mennyire érinti ez a feledieket? Feledi Zoltán polgármester: „Nem örülünk, bár pontosan azt sem tudom, mikori vonatról van szó. Háromnegyed éve jelezték, lesz valamilyen kurtítás, de most én is csak az újságból értesültenf a döntésről. Valamikor nagy jelentősége volt számunkra ennek a pálya- szakasznak. Számtalan feledi munkás járt a füleki Kovosmaltba és a bútorgyárba. Mióta nincs ott kereseti lehetőség, alaposan megcsappant az utazók száma. Más irányba járnak munka után az emberek. Ha találnak... Még szerencse: innen gyorsvonattal is eljuthatunk Fülekre. Igaz, az többe kerül. ” Kísérlet? Rögtön december elsején közleményben fordult a nyilvánossághoz a vasút vezérigazgatója. Fogalmam sincs, hányán ostromolhatták aznap a telefonját, ám amit közzétett, abból arra lehetett következtetni, hogy rengetegen. Jóformán beismerte: olyan járatok is megszűntek, amelyek a munkába és iskolába tartóknak nélkülözhetetlenek, vagy jócskán kihasznált vonatok voltak. Pedig éppen ezt akarták elkerülni a szeptembertől tartó úgymond alapos előkészítés során. A remek redukció olyan kiválóra sikerült, hogy már az első napon alapjaiban megremegett az utasok bosszúságától. Megint lesz mit helyrehozni. Hogy aztán mi marad a járatritkításból kiszámolt évi 175 millió koronás megtakarításból, az egyelőre rejtély. Az ingázókat ez bántja a legkevésbé. Az oldalt írta: J. Mészáros Károly VASÚT - HELYZET 1995. december 17. l/BSÉmap
