Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-12-17 / 51. szám

Uasárnap 1995. december 17. PUBLICISZTIKA

Az

a

utó simán futott a jó minőségű úton. Az évente esedékes csehországi látogatás legújabb epizódja kedvesen indult. Bár a határon, mint mindig, most is elfogott némi szomorúság, a morva kisváros szépsége kárpótolt a lehangoló érzésért, amelyet a cseh és szlovák határőrök képe keltett bennünk. Ez az érzés persze azok számára érthető elsősorban, akik a volt közös állam idején gyakrabban utaztak ezen az útvonalon. Azóta sok minden megváltozott körülöttünk, s időközben arra is rájöttünk, hogy a nyolcvankilenc utáni történéseknek teljesen más volt a mozgatórugója Csehországban, mint Szlovákiában. Persze, mint minden lépésnek, így a szétválásnak is megvannak a maga következményei, bármennyire is igyekszenek azt elkenni az elkövetők. A történelem ingyen nem ad semmit - ennek az igazságnak a súlyát úgy hiszem, naponta tapasztaljuk a bőrünkön.

Most azonban nyugat felé tartunk a jól ismert úton, ám egy idegen ország területén. A hangulat nosztalgikus, s mi mást lehet tenni ilyenkor, mint felemlegetni a régi időket. Felemlíteni cseh barátaink tavalyi látogatását, a közös kirándulásokat, a közös csavargást a Tátrában. Honzának, a cseh család fejének nagyon tetszettek a dél-szlovákiai butikok, üzletek, vendéglők: váltig életről, mozgásról, dinamikáról beszélt látóikon. Amikor azonban felfelé utaztunk a Tátrába, meglepő kijelentést tett. - Olyan ez - mondta -, mintha visszafelé utaznánk az időben a nyolcvanas évekbe. Minél északabbra érünk, annál inkább szocialista szaga van mindennek.

Ismétlem, mindez még tavaly történt, s Honzának valószínűleg halvány fogalma sem volt arról, hogy a próféta beszél belőle. Mára ez a groteszk időutazás Szlovákiában is egyre több ember számára nyilvánvaló.

Itt azonban a cseh oldal szimpatikus képpel fogad: rend, nyitottság, optimizmus mindenütt. S ami szintén nem megvetendő: a kis vendéglőben kitűnő vepfo-knedlo-zelí, sok Szlovákiai magyar nosztalgiázásának tárgya. Kitűnő a sör is, és a vendéglős néhány percre még az asztalunkhoz is odatelepszik. „Copak se to déje u vás, proboha, pane poslanée?” - kérdezi igazi érdeklődéssel, és bozontos szemöldökét olyan disztingváltan húzza fel, hogy azt akár egy HaSek-figura is megirigyelhetné. A rövid magyarázatot megköszöni, s nemhogy borravalót nem fogad el, de a sör árát sem hajlandó felszámolni.

Mit mondjak, a Monarchiában sem történhetett volna különben.

*

Folytatjuk tehát az utat a Cseh-Morva Fennsík kanyargós útjain. A délutáni eső nyomán a fenyvesek kellemes illatot lehelnek felénk, s a le-föl útnak köszönhetően többször is elgyönyörködhetünk a naplementében. Tudjuk, hogy estére Havlíékűv Brodba kell érkeznünk, s azt is sejtjük, mi vár ott ránk. Ilonka, a család nagylánya lát meg majd most is bizonyára először, mint rendesen. Már napokkal ezelőtt telefonált, érdeklődött az utazás részletei felől. Igen, Ilonka a magyarbarát cseh család lánya, akit szülei nem Helénának, de Ilonának anyaköny- veztettek a magyarok iránti szimpátiájuk jeléül, valószínűleg már most is ott áll az ablakban, várja magyar barátnőit és ismételgeti magában azt a néhány mondatot, amelyet legutolsó találkozásunk óta megtanult, s a telefonba fel is mondott. Honzík, a kistestvére is kitogyog majd utána, elgagyarássza sem cseh, sem magyar mondatait - azután elvonulnak majd a gyerekek, valószínűleg ezt teszik

majd a feleségek is, mi pedig Honzával, a családfővel leülünk egy sarokba, ahol Honza szokása szerint „myslivecet” vesz elő, és legalább három kilónyi cseh újságot. - Mindent összegyűjtöttem, ami rólatok szól - mondja, és ezek után nem marad más hátra, mint fejest ugrani a politizálásba. Velük, a csehekkel.

*

Pontosan emlékszem, mikor találkoztam ezzel a szóval először. Gyermekkoromban történt, egy téli szombat estén, disznótoros vacsorán. Élményszámba menő nap állt mögöttünk: a rokonság már reggel fél hétkor összegyűlt, disznóölés ügyében. Az asszonyok a konyhában sürgölődtek, a férfiakat apa a kamrába hívta, úgymond melegedni. Mivel gyerekként unoka- testvéreimmel együtt semmiről nem akartunk lemaradni, titokban be-bekuk- kantottunk hozzájuk, s láttuk, hogy a reggeli „melegedés” pálinkás kupicák szorgalmas emelgetéséből áll. Nem csoda hát, hogy a disznóölés rítusának reggeli része amolyan göregáborosra sikeredett. Máig magam előtt látom apró termetű bácsikám természetellenes hátraszaltóját a másfél méter magasra feldúcolt hókupacba, amelyhez a kezdő energiát a közel három mázsás disznóáldozattal való találkozás adta; s szinte hallom az éppen arra bóklászó csendőr erős szláv beütéssel elmondott magyar szavait: - Elszaladt a malac, még ilyet!- hahotázott, látva a hatalmas disznó után bukdácsoló hadfiakat a jó negyven centiméteres hóban. - Segítek, lelövöm- ajánlkozott buzgalommal, apáék azonban hallani sem akartak ilyen szégyenről; két kupica pálinkával szerelték le inkább a rend készséges őrének buzgalmát.

A vacsoránál bőven folyt a bor és a szó, sokszor felidézett történetek lengték körül az asztalt, amelyek éppen a többszöri ismétléstől váltak széppé, kerekké. Ekkor jelent meg az elbeszélésekben először a cseh elem, az első világháború után falunkba telepített fináncok és határőrök képében.

Apáék generációja sokáig nem tudta elfogadni, hogy 1919-ben, egyik napról a másikra határfolyóvá vált az Ipoly, két országba kerültek a földjeik, s határőrök és fináncok telepedtek a rokonság egyik és másik fele közé. Az új álCSÁKY PÁL

lamhatalom általuk jelent meg a faluban, s ez a hatalom gyakran okozott nekik eddig nem tapasztalt bosszúságot. A falusiak többsége ezért utálta őket és nem állt velük szóba; voltak azonban olyanok is, akik ravaszabbul próbáltak meg elégtételt venni rajtuk. - Megfürdettem őket a sárban, megfürdettem biz’én - nevetett jóízűen az egyik bácsikám, évtizedekkel a történtek után is. - Iszapkúrát adtam nekik, a pepíkek- nek, azt érdemeltek - hahotázott jókedvűen, s a többiek vele kacagtak.

A húszas évek egyik disznótorára emlékeztek, ahová „szaglászni” eljött két finánc is. Ók pedig ahelyett, hogy elküldték volna, jól megvendégelték, jól leitatták őket. Utána, hazafelé menet, a kacsaúsztató felé irányították a gyanútlan idegeneket.

*

A sors később úgy hozta, hogy főiskolás éveimet magam is Csehországban töltöttem. Alkalmam nyílt megismerni nemcsak nyelvüket és kultúrájukat, de gondolkodásmódjukat, mentalitásukat is.

Alig két hónapnyi ottlét után az egyik friss morva barátom meghívott magukhoz hétvégére. A család nagy tisztességgel fogadott, a papa még azt is megtette, hogy mindennapos sörét félretéve borosüveget tett az asztalra. - Egy magyarral már csak nem fogok sört inni - magyarázta a meglepett feleségnek. - Te tudod, táto - bólintott az asszony be- leegyezően, és már cipelte is az asztalra a háromfogásos vacsorát.

A papánál azonban nagyon hamar beállt a zavar. Első kérdésére, amelyben Kádár János felől érdeklődött, még csak

válaszoltam neki. Később, amikor azt kérdezte, erősödött-e vagy gyengült a forint, furcsállottam a dolgot, de valamilyen magyarázatot szintén összekapartam. Amikor azonban afelől kezdett érdeklődni, alapos-e a vámellenőrzés a vonatban, elmondtam neki, hogy hazautazáskor csupán a cseh-szlovák határt léptem át, s az akkor még nem volt országhatár. - És a Dunán hogy kelsz át? - kérdezte igazi érdeklődéssel. - Nem kelek át - válaszoltam. - Én az innenső oldalon lakom. - Az innensőn? - csodálkozott. - De hát Magyarország és Csehszlovákia között a Duna a határ! - fitogtatta földrajztudását. - így van. Én viszont csehszlovák állampolgár vagyok. - Micsoda? - kérdezte értetlenül. - ö itteni magyar - bólintott rá a fia. - A mi magyarunk - kacsintott rám, tudva, hogy nemigen szeretem ezt a megjelölést. - Hiszen mondtam neked. Hatszázezren vannak. - Még ilyet - csavargatta a fejét az öreg. - Micsoda világ! - morfondírozott magában, és távolabb tolta magától a borospoharat. Két perc múlva már a sörösüveg állt előtte.

*

Jellegzetes szláv nép a cseh. A németekkel való több évszázados együttélés erősen hatott rájuk. Bár megtalálhatók bennük a naivitás és az egy- ügyűség bájos vonásai csakúgy, mint bizonyos páncseh nacionalista felhangok, a legmeghatározóbb vonásuk talán mégis a viszonylag erős racionalitás. Érdekes módon ezt a politikába is át tudták csöpögtetni, még ha néha nagyon bumfordi, csűrő-csavaró módon is. - Arra várhatsz, hogy a csehek valaha is felkelést produkáljanak - mondta egy barátom még a nyolcvanas évek elején. - A világháború idején is két vasat tartottak a tűzben. Londonban is, Moszkvában is volt befolyásos emigrációjuk, s ezzel is nyertek.

Kétségkívül van igazság a fenti mondatokban, bár távolról sem fejezik ki a valóság teljességét. Vannak a cseh történelemben olyan momentumok, amelyek tiszteletet érdemelnek, s a fenti kijelentések igazságtartalma is némileg más fénybe kerül, ha oda tesszük az asztalra 1989 őszének történéseit és az azóta megvalósított cseh folyamatot. A csehek, úgy látszik, napjainkban is tudják, mit akarnak: fejlődésük viszonylag egyértelmű és a kelet-európai volt szocialista országok közül mára kétségkívül az éllovas pozíciójába kerültek.

Ezekről a dolgokról beszélgetünk Honzával, amint keresztül-kasul kocsi- kázunk a fennsíkon. S arról is, hogy a cseh fejlődésnek is megvannak a maga árnyoldalai, a cseh társadalomban is jelen vannak a nem is kis gondok, s messze nem állítható, hogy a cseh nép minden rétege elégedett lenne a történésekkel. Valóban: a fennsíkon lerongyolódott szövetkezeti épületeket látunk, elhanyagolt községeket, leomlófélben levő pékséget - mintha egy másik országban járnánk. Ide bizonyára nem jutottak el Václav Klaus szavai a cseh gazdasági csodáról, és Kelet-Európa kistigriséről, amelyet fennen hirdet mindenütt a világban. - Prága az más, Prága mindig is más volt - bólint felvetésemre Honza, s másnap újfent megbizonyosodhatunk róla: Prága egyre dinamikusabban fejlődő európai város. A vidék azonban itt is eltérő. Vidéken itt is több a kétely, több a gond, több a bizonytalanság - és jelen van a félelem is. Félelem a jövőtől, félelem a német befolyás erősödésétől.

*

Erre gondolunk hazafelé jövet. S arra, mi késztethette a leváltott volt kommunista iskolaigazgatót az alábbi mondatra: - Én ennek a folyamatnak vesztese vagyok, de támogatom, mert ez az út vezet előre. - Pózolás volt ez csupán, vagy valóban így is gondolta?

Pár héttel később arról a találkozóról beszélünk otthon, amelyet mérnökké avatásunk tizenötödik évfordulóján szervezett a főiskola. Én a parlament ülése miatt nem vehettem részt rajta, feleségem egyedül ment. Mondja, meglepően sokan jöttek el, meglepően sokan érdeklődnek felőlünk. Informáltak voltak, új címeket, telefonszámokat küldtek, meghívásokat ismételtek meg. Azt üzenik, szorítanak, és kívánják, legyünk optimisták. A fiúk, akikkel együtt kezdtünk, a volt társak mára docensekké, tanársegédekké váltak. Kéthavonta utaznak Nyugat-Európába, mert - mondják - ők már oda tartoznak. „Bétko, copak se déje u vás?” - ez volt a legsűrűbb kérdésük, és a gyakran elhangzó másik, amely lényegében ugyanaz, mint amit tizenöt évvel ezelőtt is feltettek: - Nem bántátok meg, hogy hazamentetek? Egy ilyen Szlovákiába?

A válasz most is ugyanaz, mint másfél évtizeddel ezelőtt volt. Valami véget ért, valami talán el is veszett közben. Nem, paradicsom távolról sem volt; voltak ennek az együttélésnek nagyon gusztustalan időszakai is. Nem mindig értettük meg egymást, de távolabb voltunk, elfogadtuk a másikat. S kaptunk is egymástól, nem is keveset. Ez a momentum az, ami a jövőt illetően is figyelmet érdemel. A válasz a kérdésre azonban egyértelmű, ugyanúgy, mint 1980-ban is az volt. Az út, amely ott fut a kerekek előtt, most is hazafelé vezet.

CSEHEK

‘Egy eojíáoi

Talán már várni sem kellene, mert mindannyian megérkeznének a hegyaljai kisvárosba, akik valaha is várták a Megváltót, s közöttük Horkai megkeresné szüleit és falubelijeit, kiknek mindig üzenni akart, akikért sokáig szeretné élni a mindennapok örök adventját. Mert ebből telik ki az élet, bárha valamennyi percét nem ismerhetik meg azok, akikért benne még ma is születnek elhatározások, szándékok, álmok. Még az elmaradt tettek, az elvetélt gondolatok helyét is az ő kimondatlan panaszaik, csak egymás között elmondott, de Horkai előtt elhallgatott vádjaik létezéséről utólagosan szerzett értesülésekkel töltötte ki. Ki kell tölteni ezeket a lélekhelye- ket, mint valami mérhetetlen nagy kérdőív mezőit, s amelyeket mindeddig nem sikerült, a hiányok bele- belevicsorognak az álmatlanul töltött éjszakáiba.

Eljövetele előtti napoktól tudja, hogy barátként, rokonként, szomszédként közéjük oda soha vissza nem térhet. Hogyha ez egyszer mégis megtörténik, akkor egy újabb törésvonal keletkezik életében, fizikailag egymástól egyre távolodó földrészként az szilárdul újra megtartó tartománnyá, amelyet majd választ. Még akkor is választana, ha igazából visszatérne oda, ahonnan elindult; azok közé, akiktől soha nem szakadt el, ha azok el is szakadtak tőle. Pedig a látszat éppen a fordítottját mutatja; róla gondolnak olyanokat, mit ismerős idegenek háta mögött szokás suttogni, ha mégis megérkezik, csak úgy a maga kedve szerint.

Ezt a szinte minden elemében ellentmondásos viszonyt már lehetetlen megváltoztatni. Eltávolodott azoktól, akiknek figyelme, jóindulata és barátsága alkotta lelki kereszttüzében felnőtt. Rég kilépett a láthatatlan körből, s meglepetten tapasztalja, mennyivel közelebb állnak hozzá gondolkodásmódban nemzedéktársainak gyerekei, közülük is azok,

kik egyetemekre járnak. Nem véletlenül. A dolgok változhatnak ugyan, új otthonok épülhetnek, modernebb autókat vehetnek, egyesek elszegényednek, mások meggazdagodnak vagy éppen tovább gazdagodnak, de a lelki folyamatok, a tudati berögzöttsé- gek ugyanúgy nehezen alakulnak át, mint negyedszázaddal ezelőtt. Ezek a gyerekek is elindultak valahová, aminek igazából meghatározhatatlan a lelki

tartománya. Bennük kevesebb maradt ugyan a hagyománynak a mindennapokból már rég kiveszett elemeiből. Azokból, amelyek meghatározóan a paraszti létformákhoz, sorshoz, a pogány titkok és a keresztyén misztika, az életvitelt ünnepek és hétköznapok égboltja alatt szabályozó szokásrendszerhez, munkához és a polgárosodás hatásaira megváltozó gondolkodásmódból erednek.

Nem is maradhattak meg oly mértékben, hiszen Horkai nemzedéke is már csak töredékeit, külső társadalmi erők szétszórta egészek szegmenseit kaphatta szüleitől, akiknek lelkében még él a teljesség, ifjúkorukban még élték a paraszti létforma kötelességeit, lelkűkbe emelték a paraszti sors kettős tisztaságát: életben és halálban.

És azok a hegyaljai kisvárosok, amelyeknek gimnáziumaiban, középiskoláiban a háború kettévágta, majd a nyelvi üldöztetés darabolta, s végül az addig éltető földről az iparba söpört életű nemzedékek gyerekei gyülekeztek... Szegény emberek álmodtak fiaikból tekintélyes néptanítót, tisztelt papot, pantal- lós mérnököt... S lettek helyettük agitátorok, művezetők, párttitkárok, szocialista tanítók, szövetkezeti agrártechnikusok... A nagyapáktól elvették a földet, az apáktól a remélt jósorsot, s az unokáktól a hitet.

Mégis, abban a Hegyaljai kisvárosban, ahol Horkai osztálytársai között volt három-négy Erőssy Szilárdhoz hasonló kispolgári származásúnak bélyegzett csodalény, történtek olyan dolgok, amelyek a minden elemében átideologizált társadalom felszíne

alatt még őrzött csodákra vetettek fényt. Nyelvi magánórák rejtélyes létezése, Erőssy néni szervezett teadélutánjai, amelyeken öregurak meséltek a hegyaljai kisváros történéseiről, ficsúrjairól és dámáiról, kávéházi költőkről és kenyereslányokról. Ezeken a délutánokon szembesültek először azzal, hogy a mindenkinek egyenlőséget ígérő kommunista ideológia, valójában mindenkitől egyformán elveszi a szabadságot. Márpedig a füredek, a badok, a láznék világát ismerő hölgyek és urak tudtak olyan polgári létformákról, amelyekhez életfilozófiájában mérhető volt a hatvanas-hetvenes években kihalt parasztpolgárok életvitele. Igaz, ők nem Abbáziába, Marienbadba, hanem Le vártra meg Várgedére utaztak derekukat meg lábukat kúrálni, s nem szakszervezeti és szocialista összeköttetések révén, hanem saját pénzükből fizetett egészségügyi pénztárak és biztosítók hozzájárulásával.

A zene, amit Erőssyéknél hallgattak, nagyon különbözött a lakodalmak, bálok magyar nótáitól, a felszabadult hangulatok előhozta bakaemlékek Ka- rády-slágereitől. Neki Mozart és Kodály zenéje tétT örés vonalak

szett a legjobban. Mindez először ébresztette rá Horkait, hogy az ember életének helyszíne nem feltétlenül marad ugyanaz, születéstől a halálig. Emlékei megőrzik a helyszíneket, de a létezés új közegei mindig új termeket nyitnak bennük.

Horkai nem volt egyedül a hegyaljai kisvárosban. Fiatalemberek tucatjait foglalkoztatta a paraszti sorból kiebrudaltság lelkiállapotának és a polgári létformáitól megfosztottak leikéből kibomló érzelmi és gondolati csodáknak az összeegyeztetése. S egy ideig még el is hitték az agitátoroknak, hogy a nagy ideológusok is polgári családokban nőttek fel, de életüket a proletariátus szolgálatára áldozták. Mekkora nagy tévedések, csábítások járványai szedték áldozataikat állami ösztöndíjak, külföldi szolgálati utak, előnyös állások, beígért karrierek vírusainak segítségével. S mire felismerték, hol találhatók a csapda áthágható betonfalai, a félelem, a kényelem, a megkapott előjogok már kikezdték a gerinceket.

Ezért sem térnek vissza sohasem a dolgok a valamikori helyükre. Meg kellene találni az új bizonyosságokat, amelyek végül is szinte ugyanazok, mint a régiek. Legfeljebb a testi formák mások, de a lélek- beli értékek nem változtak.

Horkai még mindig arról álmodik, hogy a hegyaljai kisvárosban fordulnak meg a dolgok, amikor összegyűlnek mind, s az új törésvonalak mentén haladva, lelkűkben jól választanak új értékeket az emberek, még akkor is, ha a választás egyben nehéz hitbéli és erkölcsi vezeklés is lesz vétlen és tudatos bűnökért.

f