Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-12-03 / 49. szám

- Na, már itt is vagyok, csak kihúztam a kávéfőző dugóját. Halló! Halló, Ancsa!- Jó, hallom! Azt nézem, hogy most mit fog csinálni, hol tölti a szilvesztert?- Csak kihúztam a kávéfőző dugóját. Megkínálnálak egy csészével... - Nevetett. - Hallod?- Jó, azt nézem, hogy most mit fog hazudni.- Ja, nem is figyeltem. Ez most a felesége? Egészen csinos.- Nem tudom a nevét, de mintha már láttam volna valamelyik filmben. Talán azt is Pietro Germi rendezte.- Ezeket mind ő rendezi, mi? Ért ezekhez a dolgokhoz.

Ancsa belebúgott a készülékbe.-Állati!- Micsoda?- Hát nem nézed a képet?- Ja, igen, igen, csak elhelyezkedtem. - Kati maga alá gyűrködte a díszpámákat a heverőn. Behúzódott a sarokba, összegömbölyödött, ügyeskedve szürcsölt a feketéből. Álla alá szorította a zöld telefonkagylót; szét- bomlott vörös haja mögül nézett ki a televízióra, a kék fényű szobában. - Ancsa? Öntök egy kis kajfét a kagylóba, jó? Elég erősre sikeredett, hogy aztán megint ne tudjak aludni... - Rosszkedvűen felnevetett, igazgatta a fenekét a puha párnák között.- Klassz pasi, nem?- Ez az Ugo... micsoda?- Tognazzi. Hát nem?- Kicsit töpszli.- Töpszli a fejed!- Jaj, bocsáss meg, drágám, nem tudtam, hogy beleestél.

Bizonytalan dünnyögés a vonal másik végén. Kati szürcsölt a kávéból. - Na, jó, nézzük.

Tognazzi a szalon óráját lesi. A terített asztalt. Chianti meg a pezsgő. Tognazzi fehér ingben, szmokingnadrágban. A felesége kis köténykében sürög-forog. Eteti az urát. A gyerekeket. Tognazzi a órát figyeli, mennie kell. „Majd a televízióban, éjfélkor... majd integetek...”

Ancsát mintha csiklandoznák; - Fogadjunk, hogy átveri őket!- Naná! A rohadt dög.- Csak arra vagyok kíváncsi, melyik nőhöz megy?- A rohadt dög - hajtogatta Kati.

Tognazzi érzékeny búcsút vesz a

családjától. Rohan. Snitt. Hát persze, annál a nőcskénél! Aki az Elcsábítva és elhagyatva című filmben is játszott. Kis fekete nő, olyan, mint egy fiatal párduc. Ülnek a tv előtt, éjfélkor. És Tognazzi, a stúdiózenész, a képernyőn pezsgőspoharat emel. Kacsint...- Nézd, micsoda rohadt dög! Látod?

Ancsa hangja: - A fene egye meg, ugrál a kép. Valahol bekapcsolhattak egy mosógépet. Mosógépet, főidőben!- Hát' nem látod? - Kati felháborodottan magyarázza:- Ül a nőjénél! Persze, a haverokkal, ott a stúdióban, jó előre felvetette ezt a szilveszteri képet. Látod? Halló!

Csend. Csak a tv-ből hallatszott a lehalkított szöveg. Meg az olasz muzsika. Kati letette a csészét, végighasalt a heverőn, arca elborult. Kétszer- háromszor belefújt a kagylóba.-Halló! Halló!- Na, megigazítottam. A fene egye meg őket! Mosógépet kapcsolnak be főidőben!... És mi lesz a harmadik nővel! Mert még ahhoz is el fog menni, fogadjunk! Halló! Kati?- Itt vagyok.- Mondom, még ahhoz is el fog menni.- Jó, hallom.- Mi bajod?- Semmi.- Á, te hülye, hát ez csak egy film.- Tudom. Tudom, hogy ez csak egy film. Van ott a kezed ügyében egy óra? Hány óra lehet?- Nem, sajnos az óra a másik szobában van. Talán negyed tizenegy. Halló!

Kati hanyatt dőlt. Aztán oldalt fordult, a falnak. Ancsa hangja utánakúszott a zöld készülékből: - Na, mit mondtam? Már ettől is búcsúszik. Állation bírom!

Kati ráugrott a zöld kagylóra. Térdepelt.- Mi a fenét bírsz ezen? Bediliztél?

Olasz filmmuzsika. Harmonika,

verkli, ahogy szokták. Kati hátat fordított a kék derengésnek. Kaparászó hangok a membránon.- Kati! Kati! Sírsz?

A férfiszínész torokhangja, női nevetés, római utcazaj; pedig a hang egészen halkra volt állítva, hogy közben lehessen csevegni a telefonba.- Sírsz? Vagy mi van?- Most mondd meg!... - Kati gyerekesen szipogott. - Most mondd meg! Ötkor végez a hivatalban. Ötkor! És mindennap éjfélkor... Azért vette ezt a rohadt televíziót, hogy ő nyugodtan mindennap éjfélig...- De mit mond? Mégis, mit mond? Valamit csak mond?- Vigyorog.

Mit csinál?- Vi-gyo-rog!- Hogy? Egyszerűen csak vigyorog? Részeg?- Nem részeg. Megáll az ajtóban, és vi-gyo-rog!- Nézd! Nézd csak! Ennek is gyereke lesz! - Ancsa hangja az igazi filmélvezők hangja.- Te, én azt hiszem, leteszem a kagylót.- Jaj, ne, ne! Ne haragudj! Csak közben néztem a filmet, és ennek a fekete párducnak is... Bocsáss meg! Szóval, csak vigyorog? És te hagyod?-Mit?- Hát amit mondasz. Hogy nem jár haza.- Tehetetlen vagyok.- Meg se kérdezed, hogy hol járt?- Nem merem.- De hátha valami fontos dolga van valóban.- Mindennap? Ugyan már!- Hát igen, mindennap, az sok. Hát persze.- Te, én tényleg leteszem. Nem untatlak ezzel. Most hirtelen rám jött. Nézd csak a filmet, én leteszem. Kikapcsolom, és...- Kati! - Csend. - Kati! Halló!...- Itt vagyok.- Ne marháskodj! Nehogy valami marhaságot... Ha közel laknánk, most odamennék hozzád. Jó lenne? Ez a telefon semmit sem ér.- Ancsa? Tudod, az is lehet, hogy nincs nője. Hogy nincs senkije. Csak az a gyanús, hogy vigyorog.- Hát az rém dühítő lehet.- Már arra is gondoltam, hogy egyszerűen csak nincs kedve hazajönni.- De mit csinál estig?- Jaj, ebbe beleőrülök!

Becsúszkált térden a heverő sarkába, falig, a párnák közé. Már összevissza gubancolódtak a párnák. Két kézzel szorongatta a zöld kagylót. - És az a vigyorgás, tudod!...- Ez nem fér a fejembe. - Ancsa mintha csak véletlenül beszélne a telefonba. Hirtelen felkiáltott: - Jaj, nézted a képet? Ne haragudj, de szegény...- Nem, nem néztem a képet! Nem nézek semmit! Semmit!- Csak azért, mert szegény... nézd! Meghalt!- Mit csinált?- Tognazzi. Meghalt. Jaj, nézd gyorsan! Ül a postán egy fotelban, holtan. Nem bírta. Költögetik, de hiába. Ó, de sajnálom...- Meghalt?- Konyec! Isten büntetése, mi? Láttad?

Kati lassan a tv felé fordult, szét- bomló vörös haja loboncából nézte az elsötétülő képet. Ancsa hangja reménykedővé vált, szeretett volna visszatérni Tognazzira. - Láttad? Halló, Kati!- Legalább erre gondolna. - Kati bámulta a homályos képernyőt. - Erre. Hogy izgulok érte, nem történt-e valami baja.- Á, ilyesmire ne gondolj.- De hátha! Hátha éppen ma jött volna meg időben? Csak valahol valami... Ilyenkor már mindig az jár a fejemben, hogy felhívom a rendőrséget, a mentőket, a kórházakat...- Hülyeség!- Tudod, ha megtartottuk volna.- Micsodát?- A gye-re-ket! Ha a gyereket megtartottuk volna, talán akkor... De éppen attól féltem, hogy majd idegesíti. - Kati felnevetett, kurtán, bele a kagylóba. - Hogy akkor majd nem jár haza...- Mert az ember spekulál.'- Mit mondasz?- Mondom: mert az ember mindig ki akarja számítani, hogyan jobb. Megette a fene. Nézed a híradót?- Nem.- Várj, én is kikapcsolom.

Kati nem mozdult. A sarkán guggolt, zsibbadt a lába, de nem helyezkedett kényelembe. A képernyőn egymást váltogatták a városok, utcák, tankok, gyárak, gépek. Tarkóra szorított kézzel fehér inges fiatalok futottak egy fal mellett. Repülő zuhant a fák közé. Egy néger miniszter arca. Az ENSZ tárgyalóterme. A bemondó öblös, tárgyilagos hangja.- Itt vagyok - hallotta Ancsát a vonalból. - Kati?- Mondd csak.-Mit?- Nem tudom.

A

Hintz-testvérek cirkuszának bohóca, Henri Pourquoi, betért a moszkvai Tyesztov-vendéglőbe reggelizni.- Hozzon erőlevest! - mondta a pincérnek.- Tésztával parancsolja vagy anélkül?- Nem, tésztát nem kérek, túlságosan jóllakom... Két-három pirított kenyérszeletet adjon talán hozzá...

Pourquoi, az erőlevesre várva, szemlélődésbe merült. Az első ember, aki a szemébe ötlött, tisztes külsejű, kövér úr volt; a szomszéd asztalnál ült, és éppen egy adag lepénynek látott neki.

„Mekkora porciókat adnak az orosz vendéglőkben! - csodálkozott magában a francia, elnézve, ahogy szomszédja forró vajjal öntözi lepényét. - Öt darab lepény! Hogy is tud megenni ennyi tésztát?”

A szomszédja közben kaviárt kent a lepényre, kétfelé vágta mindegyiket, s öt másodperc alatt lenyelte az egészet.- Pin-ncér! - fordult a felszolgálóhoz. - Még egy adagot! Micsoda porciók vannak itt maguknál? Hozz mindjárt tízet... vagy tizenötöt! Halat is hozz... lazacot, hallod?

„Különös... - tűnődött Pourquoi, szomszédját vizsgálgatva. - Megevett öt lepényt, s még kér! Nem is mennek ritkaságszámba az ilyen fenomének! Nekem is volt egy Francois nevű bácsikám Bre- tagne-ban, aki fogadásból megevett két tányér levest és öt báránykotlettet... Azt is hallottam, hogy a nagyevés betegség...”

A pincér egy egész hegy lepényt tett a szomszédja elé, és két tányér lazacfiiét. A tisztes külsejű úr fölhajtott egy kupica vodkát, evett egy-két falást a lazacból, és nekilátott a lepénynek. Pourquoi legnagyobb csodálkozására - gyorsan evett, alig rágta az ételt, mint a kiéhezett ember...

„Úgy látszik, beteg... - gondolta a francia. - Csak nem hiszi a csodabogár, hogy meg tudja enni az egész hegyet? Három falatot se eszik, már tele lesz a gyomra, s mégis ki kell fizetnie az egészet!”- Még egy kis kaviárt ide! - rendelkezett a szomszéd, megtörölve zsíros száját az asztalkendőben. - Zöldhagymát se felejts el!

„Nahát... a hegy fele már el is tűnt! - rettent meg a bohóc. - Uramisten, az egész lazacot is megette? Ez szinte természetfölötti... Hát ilyen tágulékony az emberi gyomor? Ez lehetetlen! Akárhogy tágul is, a végtelenségig nem tud tágulni... Ha ez az úr nálunk élne, Franciaországban, pénzért mutogatnák! Istenem, az egész hegy eltűnt!”- Most egy üveg Nuit-t hozol... - mondta a vendég, amikor a pincér letette elébe a kaviárt meg a zöldhagymát. - De előbb melegítsd meg egy kicsit... Mit is még? Talán hozz még két adag lepényt... De gyorsan!- Igenis... És utána mit parancsol?- Valami könnyűt... rendelj egy adag fűszeres hallevest... tokhalból, orosz módra... aztán... Majd gondolkozom, eredj!

„Lehet, hogy csak álmodom? - képedt el a bohóc, és hátra hanyatlott székén. - Ez az ember meg akar halni. Büntetlenül nem lehet ilyen tömeg ételt bekebelezni. Igen, igen, meg akar halni! Látni a bánatos arcáról. Nem gyanús a felszolgálóknak, hogy ilyen sokat eszik? Ez képtelenség!”

Pourquoi magához intette a szomszéd asztalnál felszolgáló pincért, és suttogva kérdezte:- Mondja kérem, mért ad neki annyit?- Márminthogy... hát mert rendelte! Hogyne adnék neki, kérem? - furcsálkodott a pincér.- Különös... De hát így estig is itt ülhet és rendelhet. Ha maga nem meri megtagadni tőle, jelentse a maitre d’hotelnek, hívják ki a rendőrséget!

A pincér mosolygott, vállat vont, és elsietett.

„Barbárok! - háborgott magában a francia. - Még örülnek is, hogy egy őrült, egy öngyilkosjelölt ül az asztaluknál, aki megeszi az utolsó rubelját! Bánják is, ha meghal egy ember, csak hasznot húzzanak belőle!”- Szép kis rend van itt, mondhatom! - morogta a szomszéd, a francia felé fordulva. - Rettenetesen bosszantanak ezek a hosszú szünetek! Egyik adagtól a másikig félórákat kell várni! Az embernek az étvágya is elmegy közben, s el is késik. Most három óra, nekem pedig ötkor díszebédre kell mennem.- Pardon, monsieur - hebegte sápadtan Pourquoi -, hiszen most ebédel!- De-ehogy! Micsoda ebéd lenne ez? Lepény... ez a reggelim...

A szomszéd elé tették a hallevest. Mert egy teli tányérral, cayen- ne-i borssal jól megfűszerezte, és nekilátott...

„Szegény... - szánakozott rajta ijedten a francia. - Vagy beteg, vagy nem tud róla, hogy milyen veszedelemben forog, vagy pedig szándékosan csinálja... öngyilkossági szándékból... Istenem, ha előre tudom, hogy ezt kell végignéznem, a világért se jövök ide! Nem bírják az idegeim az efféle jeleneteket!”

És a francia részvéttel vizsgálgatta szomszédját, minden pillanatban várta, hogy kileli a hideg, ami Francois bácsival is megtörtént a veszedelmes fogadások után...

„Pedig szemmel láthatólag értelmes, fiatal, erőteljes ember... - tűnődött, szomszédját fürkészve. - Biztosan hasznos fia hazájának... és nagyon lehetséges, hogy fiatal felesége van... gyerekei... Öltözetéből ítélve gazdag ember lehet, elégedett... ugyan mi kényszerítheti erre a lépésre? És mért nem választott más módot, hogy véget vessen életének? Az ördögbe, milyen olcsó az emberi élet! És milyen gyalázatos, milyen embertelen vagyok én, hogy itt ülök és nem nyújtok feléje segítő kezet! Talán még meg tudom menteni...”

Pourquoi elszántan felállt az asztaltól, és szomszédjához lépett.- Kérem, monsieur - kezdte csöndes, óvatos hangon. - Nincs szerencsém ismerni önt, de azért, elhiheti, jóakarója vagyok... nem lehetek valamiben segítségére? Gondoljon arra, hogy ön még fiatal... felesége van, gyereke...- Nem értem önt! - rázta meg a fejét a szomszéd, és rámeredt a franciára.- Ugyan, monsieur, mire jó a titkolózás? Hiszen én tisztán látom a helyzetet! Olyan sokat eszik, hogy... nehéz nem gyanakodni...- Én sokat eszem?! - ámult el a szomszéd. - Én?! Ugyan, hallgasson már! Hogyne ennék, amikor reggel óta semmit sem ettem?- De ön rettenetesen sokat eszik!- Nem ön fizet! Mit nyugtalankodik? Egyáltalán nem eszem sokat! Nézzen körül, annyit eszem, mint más!

P

ourquoi körülpillantott és megrettent. A sürgölődő, egymásba ütköző pincérek mindenüvé lepényhegyeket hordtak... Az asztaloknál emberek ültek, és ették a lepényt, a tokhalat, a kaviárt... éppen olyan rettenthetetlen étvággyal, mint a tisztes külsejű úr.

„Ó, csodák országa! - álmélkodott magában a francia, amikor kilépett a vendéglőből. - Itt nemcsak az éghajlat: a gyomor is csodákat művel! Ó, ország, csodálatos ország!”

Rab Zsuzsa fordítása

Anton Pavlovics Csehov

A buta francia

IRODALOM 1995. december 3. ifeSáMBp