Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-12-03 / 49. szám
Mindig kell egy preparátor 0\[egyzse n évese n 32 oldalas színes MAGAZIN Heti tévé és rádióműsor írásunk a 8-9. oldalon Tereferélik a magazin 27. oldalán Jövő heti számunkban a tlBsármp színes melléklete CSAK nem az államfő, vagy a Nyugat akar itt új forradalmat csinálni? - kérdi tőlem a minap egy laza gesztussal a taxisofőr, aki így az Európa-szervektől meg az amerikai kormányzattól kapott figyelmeztető jegyzékekre utalva és a kocsi műszerfalán fityegő kisnaptárra bökve ’89 novemberének évfordulóját jelzi. És aki 1994 szeptemberében, ama nagybüszke nemzeti geijedelemben, a HZDS-re, azaz a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomra szavazhatott. Azért a feltételes mód, mert az ilyesmire ugyan illetlenség rákérdezni, viszont a társalgás harmadik mondata után könnyen kiérezni. Mint ahogy azt is, hogy ez a taxis - a hözödöszöre voksolt választó- polgárok sokaságához hasonlóan - ha nem is kiábrándult a minden idők legnemzetibb szlovák kormányának mondott kabinetből, ám a meéiarizmusra-le- xizmusra reagáló nyugati demarsok érkeztével mindenesetre elbizonytalanodott. Szerencsére, csupán a Mindenható Országatyától származó ígéretekkel elvakított állampolgárként, mert a taxi volánját továbbra is biztos kézzel tekeri. S miközben ő az autóvezetésre összpontosítja figyelmét, nekem utasként sincs kedvem a disputa folytatására. Pedig akár kiselőadást is rögtönözhetnék arról, hogy az örökös bűnbakkeresésre építő kormányfő praktikáival szemben a köztársasági elnök pusztán azt teszi, amire alkotmány adta lehetősége van; illetve amire az arrogáns kormányzat kényszeríti őt. Sőt! Akár példaértékűnek is tarthatnám, hogy éppen az államfő az, aki mer ujjat húzni a nyugati értelemben vett demokráciát, eladdig pedig az igazi átmenetet sem sokra becsülő szlovák miniszterelnökkel. Immáron, egy esztendővel a harmadik Meéiar- kormány hivatalba lépése után, mégsem az a kérdés, hogy a kormányfő idehaza és külhonban szinte lép- ten-nyomon lepojácázhatja-e az ellenzéket s rápirít- hat-e az államfőre; vagy az, hogy például a védelmi minisztérium államtitkára - aki azért mégsem tánc- és illemtanár, hanem magas rangú állami hivatalnok - egy ellenszenvtől fröcsögő nyilatkozatban sértegetheti-e, lemondásra késztetheti-e az államfőt: az ország fegyveres erőinek főparancsnokát?! Nos, ha mindez (a kormányfő örökös áskálódása, az államfő ötödrangú beosztottjának zendülése stb.) Urundibu- rundiban történik, nem mond ncvsom, de Közép-Eu- rópa szívében... Elég az hozzá, hogy Szlovákiában manapság már nem a fenti kérdések jelentik a legégetőbb dilemmákat, hanem sokkal inkább az, vajon minő alkotmányos rend lesz az országban? Említem ezt annak apropóján, hogy aki ismeri Közép-Európa demokráciatörténelmét, az nyilván tudatosítja magában annak valamennyi eltévelyedését, buktatóját és zsákutcáját. Nem is kell túl mélyen visszanyúlni a történelemben ahhoz, hogy tudatosítsuk: sem Hitler, sem Gottwald nem rendelkezett több vokssal, mint a lehetséges szavazatok harmadával, 1933-ban, illetve 1948-ban mégis hatalomra jutottak. Elég volt némi ügyeskedés a parlamentben, egy kis élelmeskedés a képviselők létszámával, az alkotmánnyal, a demokráciát és az alkotmányosságot garantálni hivatott intézményrendszerrel - és máris készen állott a demokrácia öngyilkosságát jelentő, méretre szabott mű. Vak, aki nem látja (és rókalelkű, aki nem akarja látni!), hogy nálunk is ugyanerre megy a játék: a parlamentben a szervilis alkotmányos többség kialakításával a korlátlan teljhatalom megkaparintására. Ami az 1994-es rendkívüli választások után még erőteljes fogadkozással elegy nagy hangú dicshimnusz volt, mára nem egyéb a fals tilinkózásnál. A szlovák parlament 1994. november 3-ai éjszakájának eseményei óta minden újabb vezércsel ma már csak arra jó, hogy beljebb csússzunk a bizonytalanság mocsarába. S igencsak komolynak tűnik a merülésveszély, mert Vladimír Meéiar 1995. november 21-én, újságírói kérdésre válaszolva leszögezte: kereken egy éve várja már, hogy a Demokratikus Baloldal Pártja, a törvényhozásban képviselt politikai erők zökkenőmentes együttműködése érdekében, rendezze sorait. Nos, vajon mi ez, ha nem a koalíciós partnerek és a csendestársak felszippantásának, bekebelezésének már a kommunista időkből ismert eszköze? És ha sikerül szétverni az öt teljes esztendőn át mesteri tökéllyel lavírozgató DBP-t, akkor az már csak ász lesz abban a kártyapartiban, amelyben az egyes lapok értékét a toleranciahiány, az államfő lejáratásának szándéka, a titkosszolgálati praktikák elburjánzása, az alkotmánybíróság pártatlanságának megkérdőjelezése, a propaganda ízű blöffölés, az 1989 előtti rezsim retorikai szokásainak visszatérte, a magyarellenesség foka szabja meg. Ebben a kusza indulathalmazban a kormányzat, de elsősorban annak legerősebb pártja, egy rossz sakkautomataként működik, hiszen örökösen ugyanazokat a hibákat véti: előbb problématömeget lejsztol, utána felmutatja az ország egyetlen politikai erejét, amely képes megbirkózni mindezzel: a HZDS-t. Csak mellékesen - és a történelmi példáknál maradva - fűzöm hozzá, hogy ezzel a módszerrel győzedelmeskedtek 1917-ben a bolsevikok is... AZÓTA kis híján nyolcvan esztendőt haladt a világ. Európa szerencsésebb tájain mindenképpen. Erről szólnak az onnan érkező diplomáciai jegyzékek, jóindulatú figyelmeztetések. Magyarán: az ország aritmiás szívverése jobb orvosokra vágyik. Pontosabban: illemtudóbb és alkotmánytisztelőbb kormányzatra. Különben a demars kurtán-furán marssá rövidülhet. A működőképes Nyugatról a bizonytalan Vadkeletre. MIKLÓSI PÉTER EUROBURUNDI?
