Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-11-26 / 48. szám
I/BSÉrnap 1995. november 26. EXTRA Ta lán emlékeznek még olvasóink arra az angol férfira, aki február végén Bősnél szabályszerű hajótörést szenvedett. Nick San- ders két társával együtt az angliai Sheffieldből indulva hajókázott éppen a Feketetenger felé, mikor a bősi erőmű felvezetőcsatornájában a vihar korbácsolta hullámok elsüllyesztették hajóját. Szerencsére nem végleg. A bárkát sikerült kimenteni a hullámsírból, így Nick és társai folytathatták útjukat. De hát ez nem is volt kérdés. Mert „egy hivatásos kalandort és világutazót” - ahogy Nick nevezi magát - semmilyen akadály sem téríthet le az útjáról. Februári talákozásunk alkalmával Nick megígérte, ha legközelebb Pozsonyba vetődik, megkeres és beszámol arról, miként végződött tavaszi kalandja. Magam sem hittem, hogy látom még valaha az életben ezt a meglehetősen egyedi fickót, aki tizenöt éve nem csinál semmi egyebet, csak járja a világot, kalandokra, élményekre vadászva. S lön csoda! Egyszer csak csöng a telefon, az ember mit sem sejtve felemeli a kagykót, és másnap már ott ül szemtől szemben azzal a férfival, akivel a véletlen jó fél évvel ezelőtt összehozta, s akit (valljuk be őszintén) azóta szinte már el is felejtett.- Milyen különös. Ha nincs az a baleset Bősnél, soha nem találkozunk.- Jó kis kaland volt, annyi szent. Sok mindent megéltem már életemben, volt részem izgalmas percekben, órákban, de ehhez fogható esetre nem emlékszem. Egyszer például lerobbant a motorkerékpárom a sivatagban, két napig dekkoltam a homoktenger közepén, már az utolsó tartalékaimat is feléltem, amikor szerencsémre arra vetődött egy kamion, s elvitt egészen Kairóba. Egy másik alkalommal meg eltévedtem a Szaharában, biciklivel akartam keresztülvágni rajta, de éppen egy homokvihar kellős közepébe csöppentem. Azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány.... De a Duna meglepett, őszintén szólva, nem voltam rá felkészülve.- Elég bizarr ötlet volt lehajókázni az angliai bányavidékről a Fekete-tengerig...- Nekem általában mindig ilyen bizarr ötleteim vannak. Különben sem kalandoztam még hajóval. Egyszer ezt is ki kellett próbáim. Mikor a múlt év végén elkezdtünk hajókázni az angliai folyókon, minden olyan egyszerűnek tűnt. Minden gond nélkül átkeltünk a La Manche csatornán, végighajóztunk fél Európán, s pont itt, Szlovákiában kellett megtörténnie annak a szerencsétlen balesetnek. De mint minden rosszban, ebben is volt valami jó. Legalább a tervezettnél több időt tölthettem itt, találkozhattam érdekes és nagyon kedves emberekkel, s végül felkeltette kíváncsiságomat ez az ország, Ezért vagyok most újra itt.- Ez volt az első alkalom, hogy Szlovákiában járt?- Igen, bár honfitársaimmal ellentétben én tudtam, hogy Szlovákia nem Csehország, s hogy itt nem folyik háború. Az átlag angol még mindig szörnyen tájékozatlan ezekben a dolgokban, mert csak felületes ismeretei vannak Közép-Európáról. Én a szlovák származású barátnőmtől tudtam meg sok mindent erről az országról, ő mesélt nekem a történelméről, arról, hogy noha egy államban éltek a csehekkel, külön nemzetről van szó, tőle hallottam először Pozsonyról, a Tátráról, ezért most örülök, hogy itt lehetek.- És hogy végződött a hajóút ?- Nos, végül is szerencsésen leértünk a Fekete-tengerhez. Tanulságos volt az a kis baleset itt Bősnél, mert a továbbiakban már sokkal óvatosabb és körültekintőbb voltam. Az az igazság, ha nem is látszott rajtam, de egy kicsit megijedtem, hiszen akár meg is hallhattam volna. No, de azok után, amiket átéltem, elég komikus lett volna vízbe fulladnom Európa kellős közepén. Nem? De szerencsére minden jól végződött, s most már csak az van hátra, hogy megírjam a könyvet. Tulajdonképpen ebből élek, hogy utazom és könyvet írok. Eddig hat könyvem jelent meg. Mindegyiket magam írtam, magam fotóztam, s magam adtam ki. Ütleírások, de nem a szó hagyományos értelmében. Minden utazás során számtalan élmény, benyomás éri az embert, s végül ezek, valamint az általuk kiváltott hatások állnak össze egy autentikus világképpé. Ezt adják vissza a könyveim. Nem, nem állítom, hogy jó író vagyok, de igyekszem a tőlem telhető maximumot nyújtani, ahogy mindenben. Az életet is szeretném maximálisan kiélvezni, ezért csinálom azt, amit csinálok. Valamikor pszichológiát tanultam, de valahogy nem elégített ki. Néhány évig a BBC-nek is dolgoztam, de azt is otthagytam. Hiába, nem tudok egy helyben maradni. S most már tizenöt éve azt csinálom, hogy valóra váltom az álmaimat. Mások is álmodoznak arról, hogy eljutnak egzotikus tájakra, és izgalmas kalandokban lesz részük. Köztük és köztem az a különbség, hogy én az álmaimat valóra is váltom. Persze, mondhatják, bizonyára megengedhetem magamnak, hogy világcsavargóként éljek, mert időm is, pénzem is van rá. De nem egészen ez a helyzet. Igaz, egyelőre nincs családom, a magam uraként azt csinálom, amit akarok. Lehet, ha feleségem, családom lenne, másképp gondolkodnék. Vagy nem ? Ki tudja. Egyelőre nem is akarom magam lekötni, mert a nőknél sose lehet tudni. S ha a feleségem azt akarja, hogy üljek folyton otthon...?! Ami meg a pénzt illeti: nem vagyok gazdag, no de szegény sem. A pénzt az utazásaimmal keresem. Vannak szponzorok, akik támogatják egy-egy utamat, mint legutóbb is az Evans and Soon cég, tőlük kaptam a hajót. Ha megírom az útról a könyvet, a hajó az enyém lesz. Ők is jól járnak, meg én is. Tiszta sor, nem? Biztos sokan azt hiszik, engem csak a pénz hajt. Nem, a pénz csak annyiban érdekel, amennyiben szükséges ahhoz, hogy a kalandvágyamat kielégíthessem. Mert engem csak ez érdekel, ez éltet, ez a hivatásom: kalandor vagyok.- S meddig lehet így élni, egyik kalandból ki, a másikba be?- Nem tudom, meddig fogom még folytatni ezt az életet. Egyelőre még nem áll szándékomban befejezni. Harminchét éves vagyok, még van időm. Minden évre betervezek valamilyen utat - kisebbet, nagyobbat, mikor milyet. Egyszer már körbejártam a Földet motorkerékpáron, kétszer pedig biciklin. Hetvenkilenc nap alatt sikerült megtennem az utat. Ez volt a világrekord 1981-től 1989-ig. Még a Gui- ness-könyvbe is bekerültem, de aztán egy izraeli megelőzött, két nappal rö- videbb idő alatt tette meg ugyanazt a távot. Sebaj, majd ráhajtok egy kicsit, aztán megmutatom a világnak, mit tud a jó öreg Nick. Hatvankilenc napra akarom megjavítani a rekordot. Hogy mikor? Nem tudom. Egyelőre motor- kerékpáron készülök egy világkörüli útra, az időpont 1996 májusa. A 40 ezer kilométert 25 nap alatt akarom megtenni. Ha erre járok, ígérem, megállók.- Mégis miért csinálja? Nincs emö- gött némi exhibicionizmus?- Hogy exhibicionista vagyok? Nem, nem tartom magam annnak. Egyszerűen csak azt csinálom, amit akarok és amit szeretek, s így vagyok boldog. A boldogság mindenkinek mást jelent. Valakinek a nyugodt életet, biztonságot, jólétet, nekem a szabadságot, a kalandozást, az elégedettséget, hogy sikerült elérnem a célt, amit kitűztem magam elé. Otthon az emberek többségét csak a pénz érdekli, az üzlet, lesik a híreket, hogy tudják, mihez tartsák magukat. Engem mindez nem érdekel. Én járom a világot, igyekszem minél több helyre eljutni, minél több embert megismerni. Hogy miért? Mint a legtöbb ember, én is a halhatatlanságot keresem... S. Forgott Szilvia H uszonnyolc évvel ezelőtt jelentkezett először a betegsége. Ügy tűnt, az erős, kellemetlen mellékhatású gyógyszer végleg megszünteti a panaszokat. Tizenkét esztendő múltán a rosszullétek azonban visszatértek. Akkor már megijedt, hiszen arra gondolt, vérrákja van. Bár az orvosok nyugtatták, hogy csupán vérképződési rendellenességről van szó, mégis a legrosszabbra számított. Állapota ismét a gyógyszer hatására stabilizálódott, 1993-ig tünetmentes volt. Aztán hirtelen gyengülni kezdett, fáradékony lett és légszomj gyötörte. A szeptemberi vérvizsgálat eredményei rosszak voltak; a 2 millió vörösvérsejt azonnali beavatkozásra késztette az orvosokat. Vérátömlesztéssel juttatták a szervezetébe az életet jelentő folyadékot, hol kéthetenként, hol hetente. Decemberben a vért szervezete már nem fogadta be, ezt követően csupán havonta kaphatott vért. A leletei rosszak voltak, kedélyállapota úgyszintén. Kilencvenöt májusában oly súlyos vérhiányt állapítottak meg a hematológusok, hogy két litert „nyomtak belé”. Akkor szerzett tudomást Michel Carayon pszi-sebész tevékenységéről. Meglátogatta s alávetette magát a különös kezelésnek. Ezt követően egészségi állapota javult. Olyannyira, hogy május óta nem szorul vérátömlesztésre. A csontvelő újra termelni kezdte a vörös vérsejteket. Ezért határozta el, hogy elmondja furcsának tűnő, s talán érthetetlen gyógyulása történetét. A hagyományos orvoslás nem segített- Hiszek abban, hogy bizonyos dolgok léteznek is akkor, ha nem tudunk róluk. Huszonnyolc éven keresztül foglalkoztam a betegségemmel, minden áron meg akartam tudni, mi vár rám - fogott bele mondanivalójába Kovács Margit, szenei pedagógus. -A leleteimből arra következtettem, hogy leukémiám van. Kétségbeesésemben alig vettem észre, hogy nem csupán a vörös-, hanem a fehérvérsejtek száma is nagyon alacsony. Elbizonytalanodtam, pedig a májust megelőző hónapok keservesek voltak. Csak addig „éltem”, míg hatott a friss vér, négyöt napnál tovább nem bírtam. Hiába tartották bennem a lejket a féljem és fiaim, a betegség kezdett felemészteni. Tehetetlen voltam és nagyon gyönge. Nem mozdulhattam ki a lakásból, nem tudtam ellátni a háztartást, mert nehezemre esett a mozgás. Nem kaptam levegőt... Nem csoda, vörösvérsejtjeim száma 1,5-2 millióra süllyedt - közölte a tényekek mialatt kávét, üdítőt helyezett az asztalra. Nyomban megjegyezte hogy erre májusban nem lett volna képes. Most viszont jól érzi magát, kedélyállapota remek. Aztán arról beszélt, hogy eleinte bízott a hagyományos orvoslásban, s nagyon ügyelt arra, hogy teljesítse mindazt, amit elvártak tőle.- Pszichikailag akkor robbantam le, amikor dr. M.S. kezelőorvosnőm közölte, hogy tehetetlenek, betegségemmel nem tudnak mit kezdeni. Megemlítette ugyan, hogy létezik egy méregdrága in- j e k Az öngyógyítási folyamat elindítója Miche ció, melyre a betegek öt százaléka jól reá- i gál, viszont nem folytatta azzal, hogy en- : gém is ezzel kezelnek majd. Felháborodtam, i Kik a kiváltságosak? Én miért nem kapom i meg az esélyt a gyógyulásra? Az ötven éven i felülieknek meg kell halniuk? toporzékol- tam otthon, a féljem előtt - emlékezett az indulattól kissé kipirulva. Életniódéletfílozólla-változás Csoda, hogy amikor tudomást szerzett a pszi-sebészről, találkozni szeretett volna vele? A magas kezelési díj hallatán gondolkodóba esett, ám a családfő és felnőtt fiai nem haboztak. Mi a fontosabb? - kérdezték - a lakás felújítása, vagy a gyógyulásod?!- Ügy tűnik, a nehezen összekuporgatott pénzünkért megvásároltam az egészségemet. Persze, a kétely bennem volt, de elhatároztam, hogy megbirkózom a betegségemmel. A pszi-sebész első beavatkozása lelki erőt adott. Úgy közelített hozzám, mint az orvosok soha. Elhatároztam, ajánljon bár„Ismert és sokszor hangoztatott tény, hogy teljesen váratlanul érte a fel sebbségi sors bekövetkezése. De ha láthatta volna is sorsát, akkor sem a háború előtti magyar társadalmi szellem és körülmények hatása alc kisebbségi élet első esztendeiben sem fogta fel kellőképp sorsát. Átmei melyben neki csak egy kötelessége van: a passzivitás. Csak annyit szál épp kikényszerít belőle az idegen hatalom. Ez a magatartás jellemezt« felvidéki életet, különösen a vezető történelmi és középosztályok magat (gr. Révay István: A felvidéki A politikus Révay István sorain gondolkodtam, miközben a Tajnasári és Verebély között közlekedő busz Felsőaha határában jobbra kanyarodott az Aranyosmarót felé vivő főútról. A napsütéses őszben a dombról végiglátni a falut. A völgyben csak a templom emelkedik ki, amelyet a tizennyolcadik században építettek, de a kastélyt, a Révay-család sasfészkét hiába keresem, megbúvik valahol a kastélypark fái között. Buszsofőrünk Belány Rudi, régi vadászcimborám. Miután látja, hogy a falu irányába meresztgetem a szemem, megszólal:- Csak nem a gólyákat jöttél meglátogatni?- Gólyákat? Az ősz derekán?- Igen. Öt fekete gólya vadászgat a Sirocsina patak mentén. Úgy látszik, tetszik nekik ez a táj, nem akarnak elrepülni innen - folytatja Rudi, azután megtárgyaljuk, hogy a fekete gólyák később érkeznek, így később is búcsúznak tőlünk, mint testvéreik, a fehér gólyák. Az is elképzelhető, hogy a Zsitva völgyében ütöttek tanyát, ám erről nem érkeztek hírek az ornitológusoktól... Közben a busz befut a falucska központjába, ahol formás, bekerített park ékesíti a faluképet. A park mögött van Matisz Gyula (1894—1973) szülőháza, amelyen tábla hirdeti, hogy a szlovákiai természetvédelem úttörője volt. A természet iránti vonzalmát édesapjától örökölte, aki a Révay-család főerdészi tisztségét töltötte be. A Matisz-háztól már látni a kastélyparkot, amelynek közepén ott áll a múlt század derekán épült kastély. E község krónikájához tartozik, hogy valamikor Kis- és Nagytajnából állt; ezekhez csatlakozott a fali déli része: Sári, és így lett belőle Tajnasári. Az első utam a polgármesteri hivatalba vezet, ahol a polgármester, Peter Tóth fogad:- Falunk a világtól távol e vezet a faluba, mert a szom bekötő, határút vezet, amely lehet közlekedni. Talán enne lu a szlovák identitását. A Révay-család kastélya, r
