Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-11-19 / 47. szám

Uasúrnap 1995. november 19. MŰVÉSZVILÁG 9 Jó filmeket látott a Fórumon? Nem bánta meg, hogy elfogadta a fesztiválbizottság meghí­vását? Hiszen otthon sem unatkozik. Csehov Cseresznyéskertjében próbál a Katona József Színházban, Dömer Györggyel és Gáspár Sán­dorral a Stílusgyakorlatokat játssza a Komédi- umban, Eszenyi Enikő szeretője Szabó Ildikó filmjében, a Csajokban.- Örülök, hogy itt lehettem. Ennyi jó filmet egyszerre régen láttam, ennyi szeretetet pedig még sohasem kaptam. Otthon sem, nemhogy kül­földön. Három alkotást szeretnék az olvasók fi­gyelmébe ajánlani; nagy boldogságomra mind a hármat díjazni tudtuk. Milcso Mancsevszki Eső előtt című angol-francia-macedón koprodukció­ban készült rendezése igazi profi munka, döbbe­netes jelentés a balkáni helyzetről. A Muriéi es­küvője bájos ausztrál komédia nagy adag ember- és életszeretettel. Fiatalos hév, pontosan tálalt for­gatókönyv, izgalmas elemek.... élveztem nagyon a történetet. De még ennél is értékesebb munká­nak tartom Antónia Bírd angol filmjét, A papot. És nemcsak azért, mivel nem mindennapi huma­nizmus árad belőle, hanem mert finoman, tisztán, hatásvadászat nélkül beszél a katolicizmusról és a homoszexualitásról. A rendezést, az operatőri és a színészi munkát tekintve ez volt szerintem a fesz­tivál legkiforrottabb filmje. Tehát nézőként is kel­lemes hetet töltöttem Pozsonyban. De ha félrete­szem a személyes meghatódottságom, akkor azt kell hogy mondjam: túl jó érzéseim nincsenek a világot látva. Akármerre nézek is, a kép fájdalmas és elszomorító, s még csak apró jelét sem látom annak, hogy nyugodtabb idők következnének. Sem a világpolitikából, sem a környező országok külpolitikájából nem tudok erre következtemi. Az az igazság, én már nem is bízom a politikusaink­ban. Meggyőződésem, hogy valamit nagyon rosszul csinálnak. És ha ők ezt képtelenek jól csi­nálni, akkor nekünk, állampolgároknak kell a sor­sunkat irányítani. Nem engedhetjük, hogy rossz irányba vigyenek bennünket. Normális emberi barátságokat kell kötni, amelyekből aztán kulturá­lis és üzleti kapcsolatok születhetnek. Ha nem ezt tesszük, alighanem elvérzünk. • Ez már az éhező művész félelme?- Ott még azért szerencsére nem tartok. • Csak eljátszotta, tudom. Kafka és Rózewicz segítségével a nyári Diákszigeten. Mi volt ez? Monodráma a szabad ég alatt?- Inkább performance. Utcai előadás. Árkosi Árpád rendezővel megpróbáltuk újraértelmezni a commedia deli’ arte és az utcai színházművészet műfaját. Én szeretem az ilyen kalandot. Felvilla­nyoz, mert nem köt semmilyen hagyományos színpadi korlát, s bátran hagyatkozhatom a fantá­ziámra. Kafka hőse az éhezés professzilnalistája, Rózewicz Az éhezőművész elmegy című darabja pedig, mondjuk azt, hogy idellógiai háttérként szolgál a történethez. Felhívásként. Az éhezőművészen és az impresszárión kívül egye­dül a ketrecet hagytuk meg az eredeti anyagból, abban ült a kafkai kisember fekete kalapot, pro­peller nyakkendőt és fekete köpenyt viselve. Az impresszáriót, aki alkalmazottai által szalonnás kenyeret árult szentenciával, maga a rendező ala­kította, de szavak helyett csak mozdulatokkal kommunikáltunk. Egy hosszú, két méter magas asztal volt az éhezőművész játéktere, s hasonlóan a Színészautomata című évekkel ezelőtti előadá­somhoz, itt is különböző etűdök alkották a darab gerincét. Általában tizennégy-tizenöt etűdöt mu­tattunk be, de tartalékban volt még vagy tíz. S mint mindenkinek, az éhezőművésznek is meg­van a maga keresztje. Pléhből készült, persellyel a tetején. Miután belépődíjat nem szabtunk meg, a tisztelt nagyérdemű, ha méltányolta a produkciót, jutalmazott bennünket. Ha fémpénzt dobtak a per­selybe, természetesen hallani lehetett, ahogy vé- gigcsörgött-zörgött a kereszten. Ezen általában nevettek az emberek. De amikor leért az aljába és a művész elindult a kereszttel, látni lehetett, hogy az minden egyes pénzbedobás után nehezebb lett. Árkosi Árpád a magyar rendezői kar egyik legte­hetségesebb egyénisége, Magyarországon még sincs munkája. Romániában dolgozott nemrég. Ez megdöbbentő és elkeserítő. Külföldön fődíjat nyer, otthon pedig éppen hogy csak fenn tudja tartani magát. Ennek persze ő is oka részben, mert visszahúzódó, szerény ember, aki nem szeret előtérbe kerülni. 9 Önnek is tolakodnia kell, hogy munkája le­gyen?- Én még mindig válogatni tudok. Számomra Az éhezőművész is többletmunka volt. Azért vág­tam bele, hogy segítsek egy kicsit Árpi helyzetén. Ha nem ő rendezi az előadást, el sem vállalom. Inkább elmentem volna pihenni. Ezt megelőzően ugyanis a gyulai Várszínház nyári produkciójában a Szent Johanna dauphinjét játszottam. • Ez lesz a belépőjegye Csiszár Imre társula­tába, a Művész Színházból alakult Tháliába?- Egyelőre nincs szándékomban elszerződni a Katonából. Egyszerűen kíváncsi voltam Csiszárra. Még sosem dolgoztunk együtt. Ráadásul speciális igényt kellett kielégítenünk, hiszen a szabad tér mindig más formát, más megközelítést kíván, mint a hagyományos kőszínházi előadás. És azt Imre, el kell hogy ismerjem, remekül kitalálta. Rendkívül jól tud elemezni. A dauphinhez azonban nem volt Negyvenedik születésnapját Pozsonyban, az elsőfilmes rendezők nemzetközi fesz­tiválján zsűritagként ünnepelte Bán János. Egészen pontosan: őt ünnepelték. Ha­bos tortával, több láda pezsgővel, dzsesszbenddel. Egy évvel ezelőtt, amikor Jaro Rihák Albert, Albert című filmjének főszerepét játszotta, a forgatás utolsó napján, a dévényi éjszakában tűzijátékkal búcsúzott tőle a stáb. Bán Jánost ugyanis mér­hetetlen tisztelet és elismerés övezi ezen a tájon. Az én kis falum félnótás kocsikí- sérőjeként sokak szívébe belopta magát, Albert Skarvan, a humanista szlovák or­vos hiteles életre keltésével viszont a gondolkodó agyakba is beférkőzött. „Amit a politikusok elrontanak, azt általában nekünk, színészeknek kell megjavítanunk. És ahogy Jifí Menzeltől kapott barátom, Marian Labuda az Albert, Albert bemutatója után bejelentette: a szlovák-magyar alapszerződést mi már réges-rég megkötöttük. Én a személyes kapcsolatok barátságteremtő erejében amúgy is sokkal inkább hi­szek, mint a politikusok fennen hangoztatott hivatalos szerződéseiben. ” SZABÓ G. LÁSZLÓ Politika „A bőrömben sem érzem jól magam...” (Prikler LászJó felvétele) Bán János pozsonyi „szerződése” Albert Skarvanként a szlovák filmben szükség különösebb rendezői leleményre. A szerep tónusa sok mindent meghatároz. Ez egy tisztán gondolkozó, érthetően fogalmazó, normális ember, akiből később Franciaország egyik legnagyobb ki­rálya lesz. Itt nincs mit megfejelni, ezt elég jól el­játszani. Imre pedig olyan előadást rendezett, amelyben egyszerűen éltek a tézisek, és nem hal­ványultak el a filozófiai értékek. • Szabó Ildikó másfajta helyzet elé állította. Tőle meglehetősen extrém figurát kapott. Egy magyar indiánt.- Jó munka volt, azt hiszem, az eredménye is meglesz. Nyers és közönséges a szöveg, de az életünk is durva. Pár helyen azért átfogalmaztuk a brutalitást. Eszenyivel rendkívül jó dolgokat találtunk ki; fantáziát és humort vittünk a jelene­tekbe, Ildikó pedig hagyta, aminek mindketten örültünk. Átgondolta, amit mondtunk, és egyet­len percig sem vitatkozott. Ez nagyon sokat len­dített a játékunkon. Eszenyivel a Tanmesék a szexről című filmben forgattam először. Régen volt. Most szorosabb helyzetbe kerültünk. Én vagyok a szeretője. Válófélben van a férjétől, és engem választ. Furcsa a fickó, az biztos. Minden évben három hétre beöltözik indiánnak, és el­megy a Bakonyba. Ott él a barátaival, akik ugyanúgy gondolkoznak, mint ő. 9 A Katona József Színházban milyen most a hangulat?- Tavaly rosszabb volt. Nyolcmillió forint adós­ságunkat a színház alapítványából kellett kifizetni, ami azt jelentette, hogy heti három-négy előadás­nál többet nem tarthattunk. Az évi nyolc produk­ció helyett csupán négy készülhetett el, és még an­nak is örülnünk kellett. Ebben az évadban már jobb a helyzet, hiszen az OTP szponzorál bennün­ket. Hetente ötször játszhatunk, és már a színpa­don is folyamatosan próbálhatunk. Tavaly ugyanis sem a villanyszámlát, sem a műszakiakat nem tud­ta rendesen fizetni a színház. Ami pedig az én személyes helyzetemet illeti, megmondom őszin­tén: ha én a saját színházamban dolgozom, akkor az anyagi csődöt jelent számomra. Az ott kapott fizetésből nem könnyű megélni, más, komolyabb munkát pedig nem vállalhatok évad közben, mert az egyeztetés miatt problémás lenne. • Vezető beosztásról beszélhetünk ilyen hely­zetben? Léteznek még egyáltalán ilyen-olyan po­zíciók a Katona társulatában ?- Előéletek, múltak, egzisztenciák vannak. És vezető színészek is természetesen. Haumann Pé­tert és Végvári Tamást merem annak nevezni, bár az az igazság, jelenleg annyira formálódóban van a társulat! • Újraformálódik?- Azért nem mondom, hogy fejlődik vagy áta­lakul, mert nem erről van szó. Egyszerűen csak formálódik. • Milyen irányba?- Ezt én is tudni szeretném. Nem tőlem függ a színház profilja. Nekem semmiféle döntési jogom nincs a Katonát illetően. Legfeljebb annyit mond­hatok bizonyos esetekben, hogy nem. 9 Jól érzi magát ebben a helyzetben ?- Nem. De a saját bőrömben sem érzem túlsá­gosan jól magam. Azt hiszem, közeledik megint egy időszak, mint hét évvel ezelőtt, amikor ki­szálltam a darálóból. Túl sokat dolgoztam és kezdtem ismételni magam. Idő kellett, hosszabb színházi szünet, hogy feltöltődhessek. Nem is emlékszem már, mikor voltam legutóbb szabad­ságon. Egyik munkából megyek a másikba, mi­közben érzem, kevesebbet kellene dolgoznom. Mert ez sok. Előbb-utóbb a rovására megy vala­minek, amit esetleg sokkal lényegesebbnek gon­dolok. Az lenne jó, ha most megkeresnének egy reklámmal és busásan megfizetnének. Akkor ke­vesebbet vállalnék. • És a Cseresznyéskertből is kimaradna?- Abból aligha. A saját színházában kötele­zettségei vannak az embernek. Arról nem is be­szélve, hogy a Cseresznyéskert a világirodalom egyik legjobb darabja. Ebben nincs is rossz sze­rep. Zsámbéki Gábor Jepihodovot osztotta rám, s mi A revizor nyolcvanhetes bemutatója óta most dolgozunk újra együtt. • Nyolc éve már annak is, hogy fergeteges si­kerű előadásuk, a Stílusgyakorlatok lekerült a Katona repertoárjáról. Most újra játsszák, csak éppen másutt. A Komédiumban. Miért került sor a felújításra?- Ázért, mert egy ilyen előadást bűn lenne nem játszani. Nyolc évig mindig másvalakinek kölcsönöztem a videlkazettát, de én magam sose néztem meg az elejétől a végéig. Most viszont igen. És azt gondoltam, komoly hiba lenne vesz­ni hagyni egy ilyen értéket. Félre kell tennünk a személyes sértettségünket, és bele kell vágni új­ra. Az nem lehet, hogy húszéves barátságok menjenek tönkre ostoba politikusok miatt. 9 Akkor mondjuk ki azt is, hogy önök hárman, nyolc évvel ezelőtt, háromféle politikai irányvo­nalat képviseltek.- A politika csupán egy bizonyos része volt a mi történetünknek. Különválásunk igazi oka más­ban keresendő. Ellentét támadt köztünk és a szín­ház vezetősége között, és megegyeztünk, hogy mind a hárman kilépünk a társulatból. Én aztán mégis meggondoltam magam és maradtam. És itt, ezen a ponton széttört a barátság. Dömer és Gás­pár úgy érezték, elárultam őket. Ebből lett az alapkonfliktus. És voltak aztán a politikai nézet- különbségek. De ma már az sem olyan éles köz­tünk. Meg is beszéltük rögtön az elején, hogy mi­előtt a próbákat elkezdenénk, a politikát kizáijuk a munkából. Ha nem bízunk egymásban, ha előítéleteink vannak kinek-kinek a jellemhibájá­ból adódóan, az kizáró ok lehet az előadás felújí­tásában. Itt csak az önfeledt játéknak van értelme, s elmondhatom: ha nem is volt olyan látványos az egymásra találásunk, minden egyes próba örömet jelentett számunkra. Azt az egy hónapot, amelyet az előadás újrafogalmazásával töltöttünk, hihetet­len boldogságban éltük meg mind a hárman. A darabot pedig szikárabban és pontosabban játsszuk. Úgy, mint legelőször, még a főiskolán. 9 Pozsonyi barátjával, Marian Labudával nem vágyik újra kamera elé?- Én már elhatároztam: proponálni fogom Ma­gyarországon, hogy együtt dolgozzunk. Egészen biztos. És nemcsak azért, mert a Menzel-film óta nagyon sok huncutságba keveredtünk, hanem mert két ilyen alkatra, azt hiszem, építeni kellene. 9 Egyszemélyes színházával, a külföldön is re- velációt jelentő Kukac Matyival hová készül leg­közelebb?- Seattle-be és Clevelandbe. Anglia és Arizo­na után ez lesz az újabb kihívás. De már nem iz­gulok annyira, mint a canterbury-i fesztivál előtt. Felkelthetnek a legmélyebb álmomból is, az angol szöveg már ugyanúgy folyik belőlem, mint a magyar. Csak meg kell nyitni a csapot.

Next

/
Thumbnails
Contents