Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-11-19 / 47. szám

Komáromi lakásán csengetve egyre inkább fűt a kíváncsiság, ki az az ember, aki életében annyiszor kihívta maga ellen a sorsot. Levelében írja, hogy huszonnégyszer érte balszerencse, 16 balesetet élt át, 10 műtéten esett át, volt legalább 20 foglalkozása és kedvteléseinek se szeri, se száma. Más embernek két élet is kevés lenne ahhoz, hogy ennyi minden beleférjen.

Méregetem a lakás gazdáját, Boncsek Lászlót. Közelebb van a hetvenhez, mint a hatvanhoz, ám az évek súlya nem látszik rajta. Lakását saját festményei, grafikái díszítik. Kedvtelésből festeget, jobbára tájképeket.

A házigazda élettörténetét hallgatva kirajzolódik előttem egy szlovákiai magyar sors, melyben századunk hét évtizedének minden jelentősebb eseménye tükröződik, megannyi sorsfordulót jelentve számára. Hivatalos iratain a neve szerepel mint Bonczek, Bonéek és Boncsek, a történelem és élete fordulóinak függőségében. Zsit- vaűjfalun született. Édesapja 1938-ig, Horthy bevonulásáig lengyel állampolgár volt. A kis Laci alig ötéves, amikor műbútorasztalos édesapja mellett raj- zolgatni kezdett. Innen hát a vonzalom az ecset iránt. Apja baleset folytán megsüketült és hosszabb időt töltött a süketnémák körmöcbányai intézetében is. Szoros baráti szálak fűzték Berecz Gyula komáromi szobrászművészhez, s ezek a szálak átszőtték fia, László kapcsolatait is. A művész hatása egész életen át végigkíséri.

A lengyel származású Bonczek papa és tízéves koráig magyarul alig tudó Laci fia nem sejthették, hogy az 1939. évi események akaratuktól függetlenül a szlovákiai magyarok keservekkel teli útjára sodorják őket.

1938. november 6-án Zsitvaújfaluba is bevonultak Horthy seregei. A község lakói még csak ismerkedtek az új hatalom előnyeivel és hátrányaival, amikor határkiigazítás keretében Zsit- vaújfalut visszacsatolták Magyarországhoz. A még élő nemzedék tagjai a megmondhatói, mit jelentett számukra a hazatérés anyanemzetükhöz. Elégedjünk meg azzal a szerény megállapítással, hogy a „hazatért” szlovákiai magyarokkal otthon is csak idegenként bántak. Ez is a mi sorsunk!

A Boncsek család, élve a lehetőséggel, a határkiigazítás előtt Komáromba költözött. Hét vagon hozta családi vagyonukat és az asztalosműhely felszerelését. Boncsek papa a városban házat vásárolt és ott rendezte be műhelyét.

Lacinak a magyar iskolában jócskán akadtak nyelvi nehézségei. Régiónk hányatott sorsának akár jelképeként is említhetném, hogy az 1938-ban hazatért területet a második világháború után ismét Szlovákiához csatolták, amit ugyan már senki sem nevezett hazatérésnek, ám az akkor már gimnazista Boncsek Lászlónak a változatosság kedvéért a közben jobbára elfelejtett szlovák nyelv hiánya jelentett ugyancsak hátrányt.

Front után Dél-Szlovákiában magyar iskolák nem nyíltak. Más megoldást kellett keresnie. Előbb azonban élni kellett valamiből. Berecz Gyula mellett elsajátította a matricáról készülő plasztikák tudományát. A korábbi Jókai-fej az akkori körülmények között nem volt kelendő portéka. Elkészítették hát Masaryk, Gottwald, majd Sztálin fali plasztikáját és a járási hivatal ajánlólevelével a jogfosztott szlovákiai magyar a környező községeket járta, a csehszlovák államalapító és a két pártvezér gipszbe öntött fizimiskáját árulva. Ugye nagyobb furcsaságot kigondolni is nehéz lenne?

Boncsek László Komáromban megkezdett gimnáziumi tanulmányait Budapesten, Győrben, majd magyar Komáromban folytatta. Mondanom se kell, hogy jobbára nem útlevéllel közlekedett a határon. A határőrök rá is lőttek, lábát találat érte és meg kellett műteni. Ilyen áron is Magyarországon tette le az érettségit 1948-ban. Igen ám, de mit ért a magyar érettségi ittALARC MÖGÖTT

hon, ahol anyanyelvűnket száműzték a közéletből? Érettségivel a zsebében előbb apja asztalosműhelyében inasko- dott. Ez azonban nem tartott sokáig, mert az 1948. rendszerváltás után sorra nyíltak, ha még nem is magyar iskolák, de magyar osztályok a szlovák iskolák mellett.

Mivel a szlovákiai magyar tanítóság és lényegében a magyar értelmiség zöme megélhetés híján Ma- ___________

gyarországra menekült, a ZSILKA

magyar tanítók egyszeri- ---------------be

n keresettek lettek Szlovákiában. Hathetes gyorstanfolyamokon képzett tanítók oktatták a magyar nebulókat és írták a háború utáni szlovákiai magyar iskolák keserves, de már reményt keltő történetét. Ez is kisebbségi életünk tarka mozaikjának egyik kockája. A magyar érettségivel rendelkező Boncsek Lászlót 1949 februárjától felvették a nyárasdi szlovák elemi iskola magyar osztályának segédtanítójaként. Ám csak az év végéig, amikor újra kellett kérvényeznie tanítói megbízatásának meghosszabbítását. Oly csekély volt akkor a tam'tói fizetés, hogy abból albérletben élni és kosztolni falun is alig lehetett. Új megélhetés után volt kénytelen nézni. Ősztől már a komáromi szőnyegszövő üzemben kapott állást. Ám ismét a politika keresztezte útját. Az üzemet államosították, a volt tulajdonos elbocsátotta alkalmazottait.

A következő év tavaszán besorozták katonának. De jaj annak, akinek a szerencse egyszer hátat fordított! A háború után az 1927-es születésűek csak hat hónapra vonultak be, de a huszon- nyolcasok, így Boncsek László is, már két teljes esztendőre. Ebben sem volt szerencséje.

Áprilistól októberig még a gépállomáson dolgozott traktorosként, majd következett a katonaság. Komáromban szolgált, ahol becslése szerint az állomány kilencven százaléka magyarokból, tíz pedig csehekből állt. Később gyors kéthetes kiképzést kaptak aknaszedésre és Dukla környékére vezényelték őket, ahol a háborúban elaknásított területen végezték az életveszélyes munkát. Bizonyára nem véletlen, hogy ide is jobbára magyarokat és cseheket osztottak be... Ma is élénken emlékszik, hogy a tüskésdróttal elkerített bunkerekben még hat évvel a háború után is lövésre kész géppuskát találtak. Ha tehették, ezt a veszélyes vidéket a hivatásos katonák is messze elkerülték. S amint feltételez-, hető, akadt ott sebesülés és halálos áldozat is. Ő ugyan sérüLÁSZLÓ léssel megúszta, mert a ----------------- sors még számos megpróbáltatást tartogatott a számára.

Bá

r már a katonaság előtt is sok mindenbe belekezdett, leszerelés után nem volt szakmája. Ismét tanítónak jelentkezett, ezúttal Gútán, ideiglenesen egy évre, amiből végül is tíz lett. Közben testnevelés-földrajz szakon elvégezte a Pedagógiai Főiskolát. Korábbi kedvteléseinek az iskolában is hasznát vette. Szakképesítésén kívül zenét tanított, sőt apjának és Berecz Gyulának köszönhetően rajzot is. Zenei ismereteit egy cigányprímásnak köszönhette, aki még 1949-ben tanította meg kottaolvasásra, s megtanult szaxafonozni és klarinétozni is. Sokoldalúságát tanúsítja, hogy magyar színdarabot játszott, a magyar kultúrát ápolva szavalt, énekelt, táncolt. Volt zenebohóc és gyorsrajzoló.

Sok mindennel próbálkozott, ám a szerteágazó érdeklődése nem tette lehetővé, hogy egy dologban fejlessze tökélyre képességeit. Ki tudja, talán nyugtalan természete, a felfedezés vágya hajtotta-e sok irányba, vagy a körülmények sodorták-e érdeklődését egyre újabb területek felé. E mindig újat kereső, kielégítetlen kíváncsiság szinte sorsszerűén kergette a buktatók felé. Önmaga ellen hívta ki a sorsot? Nehéz lenne megmondani. Életének két esztendejére különösen nehéz szívvel emlékezik. Nem is firtatom, hisz ezzel önmagának kell számot vetnie. Tény, hogy összeütközésbe került a törvénnyel, a vele járó következményekkel. Talán el is siklott volna az esemény fölött, ha nem hatott volna drámaian életének további alakulására. Mert a keserű vezeklés után sokáig homlokán viselte a káinbélyeget. Tizenkét munkahelyen utasították vissza felvételi kérelmét. Korábbi társadalmi közege valósággal kiközösítette. Kín- nal-keservvel küzdött létfeltételeinek megteremtéséért. Vállalta az aggházi ápoló szerepét, munkásszálló lakójaként, otthonától távol gázvezeték építésén és más építkezéseken dolgozott. Közben letette a betonkeverő- gépészi vizsgát és hosszabb időn át ebben a szakmában dolgozott mesterként. Utána két évig alkalmazták kisipari szövetkezetben, majd öt évig a hajógyárban köz- tisztasági ud- varnokként.

Innen ment nyugdíjba, de dolgozott tovább. Volt úszómester, majd éjjeliőr hajón, később nappali őr a dunai ár- mentesítőknél.

Élete lélekvesztőjét a születésétől folyvást zajló, szülőföldjére és az ott élőkre erősen kiható események sodorták: világháború, határváltozások, magyarüldözés, ősi viszonyokat felborító rendszerváltozások. Sokszor kellett szembenéznie kihívásokkal. De bármily örvény ragadta is magával, mindig sikerült megkapaszkodnia.

Gyakran váltott foglalkozásait felsorolni is sok. Ki tudja, vajon csupán kényszerpályán sodródott-e közel hét évtizeden át, vagy éppen az felelt meg nyugtalan, változásokat vágyó természetének? Három évig versenyszerűen kerékpározott. Motorkerékpárján a sebességet próbálta országútjainkon, közben karambolozott is. Gépkocsivezetői jogosítványa van minden

(Vlado Gloss felvétele)

L

apunk 42. számában Pokol címen közöltünk írást három nemzedék - nagyapa, mama és unoka - együttéléséről. Örök probléma. Szülők és gyermekek, nemzedékek kapcsolatában szinte áthidalhatatlan űr keletkezik, annyira különbözik életfelfogásuk és életmódjuk. S bármennyire furcsa, minél közelebb vannak egymáshoz, annál inkább eltávolodnak egymástól, mert nagyobb az ütközések lehetősége. Ez az érem egyik oldala. Ám a magukra maradt, egyedül, saját világukat élő idős emberek sorsa is nehéz. Erről tanúskodik füleki olvasónk levele is.

Anyám a nyáron, nyolcvanöt éves korában halt meg három hónapi szenvedés után. Kéz- és lábbénulását érelmeszesedése is súlyosbította.

Emlékezete kihagyott, az órákkal, percekkel korábban történtekre nem emlékezett, annál inkább a múltra.

Három hónapi szenvedését említettem. A valóság az. hogy szerinte az egész élete szenvedés volt. Ezt ismételgette állandóan, míg utolsó napjaiban ápoltuk. Furcsa, hogy emlékei közül csak a rosszabbakat halászta elő. Így mesélt gygrmekkoráról is.

Valaha pusztán laktunk. Elsős koromban télen nagy hóban, ősszel és tavasszal nyakig érő sárban jártam a falu iskolájába. Mire odaértem, mindig átázott a cipőm. Nem csoda, hogy megbetegedtem. Anyám a hátán cipelt az orvoshoz, aki alaposan leszidta, hogy félholtan vitt hozzá. Szegény anyám! A hátán vonszolt tovább a kórházba.

Apámat behívták katonának és kivezényelték a frontra. Anyám ott maradt három leánygyermekévei. A front átvonulásakor a németek minden állatunkat elvették. Anyám, akit sírni soha nem láttam. így összegezte a történteket: semmi másunk, csak a három gyermek maradt.

Édesapám isiásszal, súlyos betegen tért vissza a háborúból. Nagy fájdalmai voltak, mi meg vele szenvedtünk. Anyám gyógyteákkal enyhítette kínjait.

Akkor anyám még remélte, hogy a pusztán maradhatunk, mert a földesúr elmenekült a németekkel. Sajnos, nem így történt. Nemsokára kiraktak bennünket az udvarra és szlovák családot telepítettek a tanyára. A közeli városban telepedtünk le, két évig garázsban laktunk. De

sokat fáztunk! És hát ősszel megnyílt a szlovák iskola (akkor magyar még nem nyílt), én pedig nagy félelemmel ültem be a padba. Szlovákul nem tudtam. Az ötödik osztályt kínnal-keservvel elvégeztem, de a polgáriba már nem mentem. Nem volt hozzá bátorságom. Libákat őriztem, anyámnak segítettem a kapálásban és szabadidőmben sokat olvastam. Akkoriban írtam egy füzetnyi verset is. Most utólag jut eszembe Ady Endre versének idevágó néhány sora: Születtek fejemben szép gondolatok, Mint réten a virág, de jött a csorda és lelegelte. Az enyémeket a libák legelték le.

Apám és én is a helyi gyárban dolgoztunk. Teltek, múltak az évek, közben anyám fétjhez adta mind a három lányát, ahogy ő mondta: kiállította őket. Apám 1982-ben

bekövetkezett halála után anyám egyedül maradt. A kert lett a mindene, de az egészsége állandóan romlott. Három lánya, családjával bérházban lakik. Ó is kényelmesebb életre vágyott. Kis kertes családi háza árán vett egy egyszobás szövetkezeti lakást. Mi is igyekeztünk életét kényelmessé tenni. Tévét, porszívót, mosógépet, hűtőszekrényt vettünk neki. Semmiben nem szenvedett hiányt, igazán boldog így sem volt, mert hiányzott a kert, a szabadabb mozgás. Hiába laktak leányai mindössze ötven-hatvan lépésre tőle. Naponta meglátogatott bennünket, de mindig tele volt panasszal, valós és valótlan sérelmekkel. Mindenkivel szemben bizalmatlan lett, szerinte mindenki becsapta. Csekélyke nyugdíjából a lakbérre és megélhetésen kívül másra alig telt, pedig az unokáknak is szeretett volna adni. Ő, aki életében mindig csak adott, tőlünk sem akart elfogadni semmit. A végén már a szomszédokkal sem jött ki állandó panaszai miatt. S amikor a gyakran dorbézoló szomszéd vén banyának nevezte és megkérdezte, meddig akar még élni, teljesen összeroppant. Utolsó napjaiban is a kertjét siratta.

Most már van virágos kertje. Kinn a temetőben...

Ha tanácsot adhatok, az idős embereket soha ne szakítsák ki környezetükből, mert a bérházban úgy élnek, mint vágott virág a vázában. b. j.

járműre. De van vízi jártassági igazolványa motorcsónakra, kis vízi járműre és vizsgája vitorlázó repülésre. Próbálkozott sárkányrepüléssel, evezett, vízisíéit, síelt, korcsolyázott és görkorcsolyázott. Csoda-e hát, hogy ennyi próbálkozás után többször került életveszélybe: síeléskor szakadékba zuhant, vitorlázó repülőgépe leszálláskor a földbe fúródott, egyik ujját vésővel vágta el, volt nyakcsigolyaszámy-töré- se, hüvelykujjtörése, izom- és ínszakadása, lábszártörése. Amputálásra ítélt lábát a nyitrai orvosok csak csodával határos módon mentették meg. Háromszor műtötték, saját csontjából végeztek átültetést és tizenhét hóna_______________ pig viselte

megmentett végtagján a gipszet. Talán épp súlyos balesete folyamán került közelebbi kapcsolatba a gyógyászattal. Elvégezte a gyógytestne- velési tanfolyamot, amit azután az iskolákban tanított.

Sejtelmem sincs, hogy kényszerű és önként vállalt elfoglaltságai mellett menynyi ideje juthatott a családra. Beszélgetésünk során legkisebb lányát említette, akire nagyon büszke, mert szakmájában és a sport terén is kiváló eredményeket ért el.

A nyugdíjas Boncsek László ma sem tölti pihenéssel a napjait. Továbbra is szorgalmasan gyűjti a bélyegeket, a régiségeket. Lám, e kedvteléséről mindeddig nem is szóltunk! Festeget, rajzolgat és újságokba írogat. Amennyiben igény mutatkozik rá, ma is elkészíti a Jókai-plakettet, amelynek matricája Berecz Gyulától származik.

Beszélgetésünk végén levetít egy vi- deoműsort. Admirális egyenruhában paródiázva háború utáni életünk egy- egy eseményét jellemző dallal ad futó áttekintést e ma már történelmi időszakról. Produkcióját a magyarországi humorfesztiválra készítette, de nem küldte el. Vajon miért nem nevezett be? A nagy nekifutás után - utólag már bánja - megingott az önbizalma. Ekkor döbbenek rá hirtelen sokféle próbálkozásának feltételezett indítékára: az önbizalom hiányára. Ez hajtotta motorként egész életén át. Bizonyítani akarta önmagának és környezetének sokirányú rátermettségét. A jelekből ítélve így sem értették meg. Talán sok szándékát félre is magyarázták.

Talán kezdeti sikerei és kudarcai tükrében döbbent rá, hogy nem célravezető az ember legbensőbb énjének feltárása. A környezet ritkán érti meg, a gyengeségeken kárörvend vagy éppen sajnálkozik. Az emberi lelken egyik is, másik is sebet üt. Így próbálkozik azután az ember belső világát álarc mögé rejteni. Huszadik századunk nemzedékeinek életében soksok, valóságot rejtő álarcot fedezhetünk fel. Mert nem kellett-e lelkiismeretüket álcázó álarc apáinknak, amikor komoly arccal átvették a reszlo- vakizációs dekrétumot, amely igazolta, hogy bár szlovákul egy szót sem tudnak, de attól a pillanattól kezdve a hivatal és hatalom előtt egy csapásra szlovákokká vedlettek?! Különben gyermekeik nem folytathatták volna tanulmányaikat. Vagy nem álarc mögé kellett-e bújnia a gazdának, aki visszafojtott haragtól és megaláztatástól reszkető kézzel aláírta a belépési nyilatkozatot a szövetkezetbe, szólván a nyilatkozat úgy, hogy erre az elhatározásra önként szánta rá magát. Történt ez azután, hogy fal felé fordulva órákat állt az „illetékes” hivatalában azzal a kilátással, hogy mindaddig ott fog állni, míg az „önkéntes” nyilatkozatot alá nem írja...

Sok-sok sorstársához (sorstársunkhoz) hasonlóan Boncsek László is megtalálta a maga álarcát, melynek számtalan változata mögé rejthette igazi, énjét.

EMBERI SORSOK 1995. november 19. 1/BSár/IHfJ