Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-11-19 / 47. szám
TÖRÖK ELEMÉR* „ Vagyok, mint minden ember: fenség ”... (Ady) Kísérteties, sivár őszi táj, Felette magányos, szürke varjú száll... üres és néma a lent, beszövi csönddel az alkony a végtelent... Itt-amott didergő bodzabokor múlt idők ködébe bújva, komor árnyékot terít a régi országúira, melyen egykor elindultam én is, mint a mesebeli fiú szerencsét próbálni... Emlékszem, a Fő téren még szobor állt, szomorú arcú. néma szent, kezében kopott kőkereszt: az út Helmecre arra ment... Komoly idők jártak már akkor is erre: nem voltunk a hatalom kegyeltje... Eltelt azóta nagy idő, s nem vagyunk ma se... Hiába jajdul nyelvünkről Trianon óta annyiszor panasz: a sorsunk mindig ugyanaz... Az avitt egynyelv, egynemzet francia példa nyomán bánnak velünk mais mostohán... Ránk mindenfelől gyűlölet lángol, nincs hová s merre futnunk szülőhazánkból, hol nekünk se kell több, mint másnak: naponta mégis, miért bántnak?! Uramistenem, hát mit akarnak?! Bűn, hogy ide szült Anyánk magyarnak?... Mit kell itt még megélnünk! Lehet jobbra reményünk?... Üjabb ötven év múlva, leszünk még itt, ki tudja?... S ha élnek erre emberek: nyelvünkön, ki mondja meg, hogy a régi országút Királyhelmecre merre ment?... Mit mondhatnék még és minek? A sorsunkat, ki érti meg? Kihez szólhatnak a szavak? Körülvesznek süket falak... Az értelem már hiába szólit: égüres lett az Ígért szó itt... De mégse!... Kiált fel bennem hangosan: itt ahol őseink sírja hazánk határa, ha százszor megbántanak: feladnunk nem szabad! Mert nem igaz, hogy jobb már nem jöhet, hogy kifogyhatatlan a vak gyűlölet... Azért, mert kurd, zsidó, ír. magyar vagy katalán: nem lehet örökké bélyeg az Ember homlokán... * Hatvanötödik születésnapján köszöntjük a költőt Beszélgetés a kétszeres Madách-díjas Mayer Judit műfordítóval Amikor jóleső érzéssel letesszük egy-egy neves külföldi szerző könyvét, aligha gondolunk arra, hogy a kapott élményt nemcsak a szerzőnek, az írónak, hanem a mű fordítójának is köszönhetjük. Pedig nagyon sok szak- és szépirodalom éppen nekik, a fordítóknak köszönhetően jut el hozzánk, átlagolvasókhoz. Szlovákiai magyar viszonylatban Mayer Judit vitathatatlanul egyike a szlovák, illetve a cseh irodalom legtapasztaltabb tolmácsolóinak. Műfordítói munkásságát a Szlovák Irodalmi Alap (tíz év után immár másodszor) idén ismét Madách-díjjal jutalmazta. Az elismerést követően készült beszélgetés óhatatlanul is visszatekintéssel kezdődött. legfeljebb a szabad idejében olvasni. Fordítgatni mégis ekkor kezdtem a Priemstav üzemi lapja magyar mellékletébe, de ezek persze nem voltak igazi műfordítások. Még előbb, azokban a rossz időkben, amikor még állásom sem volt, diákokat korrepetáltam, gyengécske, bukásra álló szlovák diákokat, meg idős pozsonyi magyarokat tanítottam szlovákul. Ezzel lehetett egy pár koronát keresni, így nem haltunk éhen. A fordítás fokozatosan jött. Előbb felkérésre a mezőgazdasági és a pedagógiai kiadó részére fordítgattam, majd mikor a mezőgazdasági kiadóba kerültem nyelvi szerkesztőnek, már rendszeresen fordítottam szak- irodalmat, tankönyveket. A Madách Kiadóban, ahová 1967 elején kerültem, a fordítási irodalom szerkesztőségébe osztottak be. Műfordítással gyakorlatilag itt kezdtem el foglalkozni. Az első könyv, amelyet fordítottam, egy útleírás volt, a ilyen tanulmányt, de a kezdő soha ne kezdje a munkát egy ilyen tudományos értekezés elolvasásával. Egyébként vannak olyan alapelvek, amelyeket meg kell tartani. Elsősorban jól kell ismerni azt a nyelvet, amelybe fordít. Anyanyelvi szinten, tökéletesen, minden rétegét. Azt a nyelvet, amelyből fordít, már nem kell annyira ismerni, hiszen van szótár, vannak segédkönyvek, viszont tudni kell bánni a szótárral. Figyelembe kell venni, milyen szöveget fordít. Mást igényel egy publicisztikai írás fordítása, mást egy műszaki vagy tudományos értekezésé. A stílus mellett fontos, hogy az ember közel tud-e kerülni a történethez, a témához, amit fordít. Nagyon sok esetben a fordító nem tehet róla, hogy nem képes jobban lefordítani az anyagot, mert kétségbeejtően rossz az eredeti szöveg.- Ön elsősorban a cseh irodalom tolmácsoldA legfőbb szabály: A FORDÍTÓI ALÁZAT Prikler László felvétele- A legtöbb ember számára meghatározó erejű a hely, a környezet, ahol születik, a kor, amelyben felnő. Miként van ezzel Mayer Judit, az egykor három kultúrájú, három nemzetiségű Pozsony szülötte?- A mi nemzedékünk már beleszületett a ki- sebbbségi sorsba, de a felnőtté válás mindennapjait még egy viszonylag toleráns városban éltük meg. Az alapfokon például még szlovák nemzetiségű tanárok is tanítottak, az Állami Magyar Reálgimnáziumba a németekkel közös épületbe jártunk. 1930-ig Pozsonyban természetesek voltak a háromnyelvű utcanévtáblák, ahogy a legtöbb pozsonyi számára is természetes volt a három nyelv ismerete. A szlovákság egy része nem is annyira a magyarok, mint inkább a csehek ellen viseltetett ellenszenvvel. A hangulat 1938 után érezhetően megváltozott, 1938 őszén a városban is voltak szlovák-magyar összetűzések, s a bécsi döntés után a kisebbségi jogokat újra ki kellett harcolni. A Tiso-féle Szlovák Államban ugyan mindössze kb. 70 000 magyar maradt, de az állami propagandában a szlovák nép ellenségévé a zsidók mellett a magyarok lettek. Ennek ellenére voltak a szlovák-magyar megbékélést hirdetőknek olyan kezdeményezéseik, mint a Sza- latnai Rezső tanár úr támogatásával szervezett közös est a Grössling utcai szlovák diákokkal. A felsőbb szervek reakciója persze nem maradt el, az iskolaügyi miniszter jól lehordta a két szervező tanárt, mondván, nem óhajtja, hogy a magyar és a szlovák ifjúság barátkozzék. Míg a felszabadulás előtt a zsidók és a magyarok voltak az ellenségek, a felszabadulás után a németek és a magyarok lettek azok. 1945. május 19-én anyámat, bátyámat a Ligetbe internálták, engem munkaszolgálatra osztottak be az egyetemre, vöröskeresztes segélyhelyen laktunk, mert a lakásunkból ki kellett költöznünk. A pozsonyiak egy része elítélte ezt a fajta támadást, mert ismerték a magyarokat. Emil Boleslav Lu- káö például tiltakozásképpen azért is ordítva beszélt magyarul, de voltak feljelentők is. Az emberek féltek, így aztán mikor elkezdődött a resz- lovakizálás, valósággal megrohamozták a hivatalokat. Akkor én eléggé lenéztem a reszlovaki- zálókat, húszegynéhány évesen nem értettem, miért nem tudnak kitartani a magyarságuk mellett. Most már persze másképp látom ezeket a dolgokat. 1948 után a helyzet megváltozott, újra egyenrangú állampolgároknak számítottunk. A viszony tehát rendeződött, de az a szellemiség, ami a háborút megelőzően jellemezte Pozsonyt, sajnos mára teljesen eltűnt.- Pályaválasztását mennyire befolyásolta az itteni környezet, az iskola, a tanárai?- Természetesen meghatározó volt az otthoni értelmiségi közeg, amelyben éltem (édesapám magyar-német-latin szakos középiskolai tanár volt), az Állami Magyar Reálgimnázium, ahol érettségiztem, s ahol olyan tanáraim voltak, mint Szalatnai Rezső vagy Tóth Ferenc tanár úr, de a budapesti egyetem is, ahol magyar-történelem szakra jártam, s olyan nagyszerű tanáraim voltak, mint Szekfű Gyula vagy Horváth János.- Mikor döntött úgy, hogy a továbbiakban csak irodalommal, s azon belül is műfordítással foglalkozóik?- Ezt nehéz megmondani, mert ha az ember olyan helyen dolgozik, mint én a háborút követően, az RIV golyóscsapágyüzletben, akkor nemigen volt módja irodalommal foglalkozni, Beőka házaspár könyve Burmáról.- Miért pont ezt a könyvet választotta?- Ezt ajánlották, s mert nem volt annyira komplikált. A cseh szöveghez hozzá voltam szokva, mert a mezőgazdasági kiadóban, ahol 12 évig dolgoztam, sokat fordítottam csehből, főleg tankönyveket. E könyv megjelenése után két detektívregény fordításával bíztak meg, azután következett Karéi Capek bűbájos könyve, a Szenve- delmes kertész. Mai napig ez a legkedvesebb könyvem. Ezért még a Szlovák Irodalmi Alap is adott egy nívódíjat, ami nagy szó volt, mert cseh szerző fordítását nemigen jutalmazták. Ezt követően több Capek-művet is fordítottam - ezeket az Európa Kiadó is átvette -, egy ötkötetes publicisztikai válogatást, de persze sok más cseh szerzőt is, Olbrachtot, Danekot, Kratochvílt. Az első Madách-díjamat szintén egy nem kifejezetten szépirodalmi műért kaptam, Josef Vágner - Nada Schneiderová: Az oroszlán nem az állatok királya című művéért. Fordítottam más szlovák szerzőket is, pl. Emil Boleslav Lukáöot (A nagy üzenetváltás).- Milyen elv szerint válogatta a fordítanivaló- kat?- Akkoriban nemigen lehetett válogatni. A kiadó összeállított egy tervet, milyen könyveket fognak kiadni, s ahhoz kerestek fordítókat. Nekünk, bentieknek, annyi „előnyünk” volt, hogy a tervezett húszból kiválaszthattuk, melyiket szeretnénk. Az azonban elképzelhetetlen volt, hogy valakinek megtetszett egy könyv, és azzal állított be a főnökhöz, hogy szeretné lefordítani. Ilyesmi nem létezett. Csak tervezés volt. S még mindig ott volt a felettes hatóság, amely megmondta, mit nem lehet lefordítani vagy mit ajánl.- Melyik volt a legmunkásabb fordítása?- Ezt elég nehéz megmondani, mert a fordításoknak általában sokat kell utánajárni. Pédául a Cseh esszék című válogatásba fordítottam Co- menius Testámentumát, amelyhez jegyzetes kiadást kellett előkeríteni, mert sok olyan dolog volt a szövegben, amit még a csehek sem értenek. Egyszerűbb, ha a szerző él, mint a legutóbb, Juraj Spitzer Kétség és remény című esszékötetének esetében, amiért az idén a második Madách-díjat kaptam. Ahol valami problémám volt, elmentem hozzá, és megkérdeztem, az is előfordult, hogy még utána átírt valamit. (A beszélgetés készítésekor Juraj Spitzer még élt - a szerk. megjegyzése.) Szerencsére nem sürgettek. Mert mindenhez idő kell, a jó fordításhoz is.- S mi kell ahhoz, hogy valaki jó fordító legyen?- Ami a módszereket illeti, mostanában túl sokat foglalkoznak a fordításelmélettel, s ez egy kezdőnek csak ártalmára van. A tapasztaltabb fordítónak persze nem árt, ha elolvas egy-egy sával foglalkozott, de fordított szlovák szerzőket is. Fordított-e magyarból szlovákra?- Nem. Ha az ember úgy tanul meg egy nyelvet, ahogy mi a szlovákot, nem ismeri olyan tökéletesen, mint az anyanyelvét. Hiába tudok jól szlovákul, hiába nem probléma megírni egy hivatalos papírt, irodalmi szöveg fordítására nem mernék vállalkozni. Azt fordítsák azok, akik értenek hozzá, például Marta Lesná, aki ugyan nem beszél jól magyarul, de a nyelvet passzívan tökéletesen ismeri és kitűnően fordít. Éppúgy van ezzel, mint Hubik István volt, aki szintén gyarlóan beszélt szlovákul, mégis egyike volt a legjobb fordítóinknak szlovákból magyarra.- Hubik István, Mayer Judit után jön-e új fordítói generáció?- Bízom benne, hogy igen. Vannak tehetséges fiatalok, csak sajnos őket ma nemigen neveli senki. Vannak persze, akik ilyen értelemben nem is szorulnak nevelésre, elég bedobni őket a mély vízbe és úsznak. Született tehetségek. Az ilyen fordítónak érzéke van ahhoz, hogy az eredeti szövegnek megfelelő szintű nyelvi stílust válasszon a fordításkor. Mert más nyelvet használunk egy útleírásnál, mást egy szépirodalmi műnél. De még mielőtt elkezdenénk fordítani, előbb el kell olvasni a könyvet, elejétől a végéig. Hogy alaposan megismerjük. S akkor lehet kezdeni. De mindvégig meg kell tartani egy alapszabályt, amelyet Hubik István úgy hívott: fordítói alázat. Azaz a fordítónak nem szabad okosabbnak lennie, mint a szerző. A tárgyi hibákat jogunk van kijavítani, vagy megjegyzetelni, de ami a stílust illeti, ott nem szabad beleszólnunk a szerző dolgába.- Ma, amikor a kiadók a megélhetésért küzdenek, s az eredeti irodalom kiadására is nehezen kerül pénz, hogyan látja a műfordítás jövőjét Szlovákiában?- Én remélem, hogy igény is, mód is lesz rá. Mert a jó fordításokra szükség van. Minden nyelven. A szlovákságnak éppúgy érdeke, mint a magyarságnak, hogy irodalma minél több országba, minél több emberhez eljusson, még ha a közvetítő nyelv a magyar is. S. Forgon Szilvia IRODALOM 1995. november 19. ilBSánwp
