Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-11-12 / 46. szám
második világháború befejezése után megkezdődött a béke előkészítése. A csehszlovák politikusok „a hosszú távú béke” biztosítékát a nemzetállam megteremtésében látták. Terveiket a győztes nagyhatalmak a német lakosság esetében támogatta, s jóváhagyta több mint 3 millió német vagyon nélküli kitoloncolását, de „a nyugati nagyhatalmak” ugyanezt a magyarokkal szemben elutasították. Határozatuk váratlanul érte a csehszlovák kormányt, s - a szlovák politikusok agilis közreműködésével - keresni kezdte a magyarok kiűzésének, „a szlovákiai magyar kérdés végleges megoldásának” a lehetőségeit. A kormány még a végleges megoldás megfogalmazása előtt jóváhagyta „a kemény kéz politikáját”, s törvénybe iktatta a csecsemőt, aggot, férfit, nőt egyaránt érintő kollektív bűnösséget. Mindenki vétkes, aki magyar. A magyarkérdés végleges megoldásának alapelve a megfélemlítés lett, s az állampolgárságuktól megfosztott magyarok százezrei idegenek lettek a szülőföldjükön. A soknemzetiségű Csehszlovákiából szláv nemzetállam megteremtésén fáradozó kormány azt hitte, senki sem vonhatja felelősségre, hogy a háború be- fejezése után is háborús módszereket alkalmaz. A diszkriminációs törvények megfogalmazói azt remélték, önkéntes távozásra késztetik a megfélemlített magyarok tízezreit, de a magyarok nem mozdultak, szülőföldjükön maradtak, a földművesek művelték a földjeiket, terménybeszolgáltatásaikkal biztosították a szlovák lakosság élelmezését. A magyar iparosok, kereskedők és értelmiségiek is akartak dolgozni, s dolgoztak is addig, ameddig a törvény engedte. Az állampolgárságuktól megfosztott köz- alkalmazottakat, majd magánalkalmazottakat elbocsátották, a nyugdíjasok nyugdíját visszatartották. Így lett munkanélküli minden magyar tisztviselő és munkás. Ezt követően a csehszlovák kormány frontális támadást indított „a magyar nemzettudat legkövetkezetesebb éltetői”, a földművesek ellen. Egymást követték a vagyonel- kobzási elnöki rendeletek és törvények. Ki akarták húzni a parasztság lába alól a talajt, s így akarták őket rávenni arra, hogy elhagyják az országot. A magyaroktól és a szlovákiai németektől közel 240 ezer hektár mezőgazda- sági területet, szántót és rétet vettek el, s ebben a magyarok részesedése meghaladta a 190 ezer hektárt. Az elkobzott erdőbirtokok teijedelme kb. 80 ezer hektár volt. A közélelmezés biztosítása érdekében - a belső betelepítés befejezéséig - a magyar gazdák kb. 60 ezer hektárnyi elkobzott földet műveltek. A közéletben 1945-ben egyre nyíltabban hangoztatott „...aki nem dolgozik, ne is egyék” elvet kiemelten a dél-szlovákiai magyarokra vonatkoztatták. A köztársasági elnök 1945 szeptemberi és októberi közmunkarende- letei az egész ország lakosságát érintették. A közmunkát a háborút követő újjáépítés érdekében rendelték el, de egész sor felmentési lehetőséget deklarálnak. A törvénynek ezt a részét a magyarok esetében nem tartották be. A magyarok kényszer- munkája 1945 tavaszán kezdődött, s első fázisában a kelet-szlovákiai városok lakosságát érintette. A közmunka az év áprilisára elérte a délnyugati járásokat, s a súlypontja is ide helyeződött át. Feltételezhető, hogy a „málenkij robottal” érintett keleti járásokban a helyi kényszermunka bevezetése társadalmi elégedetlenség forrása lett volna. A magyar közmunkások a háborúban szétrombolt vasúti és közúti közlekedés helyreállításán dolgoztak. Az érsekújvári magyar értelmiségiek, iparosok és kereskedők, a szimői földművesek a szétbombázott érsekújvári állomást és a Nyitra-híd maradványait szedték szét. Hasonló munkákra rendelték ki a Dunaszerdahelyi és a Lévai járás több községének férfi lakosságát, míg a Gútáról közmunkára kijelölt 500 férfi egy részét, mint „háborús bűnösöket” a pardubicei munkatáborba irányították. A lakosság állandó rettegésben élt, nem tudták, mikor kapják meg a konfiskáci- ós végzést, mikor rendelik őket közmunkára, mikor jelennek meg egyenruhás fegyveres férfiak, akik élelmet és pénzt követeltek. 1946. szeptember 19-én aránylag békés este volt Nádszegen. A falu egy része kukoricafosztásra gyűlt össze az egyik portán. Már javában dolgoztak, amikor valaki hozta a hírt, fegyveres katonák jöttek a faluba. Az emberek menekültek, mindenki haza akart menni. Az egység parancsnoka jelentésében az eseményeket így írta le: Az emberek menekülését látva „ellenséges tevékenységre” következtetett, ezért a menekülők után lövetett, és több férfit letartóztatott. A letartóztatás közben az egyik katona pisztolya véletlenül elsült, s halálosan megsebesítette az egyik letartóztatottat, egy másikat megsebesített.” A járási parancsnokság elrendelte a falu összes férfi lakójának letartóztatását, a 422 letartóztatottat közmunkára rendelte, s a vágsellyei vágóhídra kísértette. 1945 októberében kezdték összeszedni a magyar értelmiségieket, mezőgazdasági munkásokat és földműveseket, velük akarták pótolni a németek kitoloncolásával elvesztett munkaerőt. A munkaszolgálatot a rendőrség irányította. A behívottakat fegyveres járőr gyűjtötte össze, de az érintettekkel nem közölték, hová és menynyi időre viszik el őket. A katonaviselt férfiak nem mutattak félelmet, de a családok rettegtek. Később megtudták, zömmel mezőgazdasági munkát fognak végezni a cseh országrészekben. Kirendelési idejük 6 hét és 3 hónap között ingadozott. A közmunkásokat szállító szerelvényeket Prágába, Jiíínbe, Pilsenbe, Táborba, BeneSov- ba, Pardubicébe, Kolínba és más járási várásokba irányították, ahol a gazdák és az állami birtokok vezetői kedvükre válogattak. Mezőgazdasági cselédek lettek a gazdák és a diplomások. Kezdetben csendben, beletörődéssel dolgoztak, de karácsony közeledtével szóba hozták a hazatérést, amit a cseh gazdák értetlenül fogadtak. Nekik állandó munkaerőt ígértek, nem idénymunkásokat. Voltak megértő gazdák, megértő járási hivatalok, s a kirendelés letelte után néhányan engedéllyel tértek haza. Másutt a hivatalok és a gazdák elutasították a hazatérésnek még a gondolatát is, s a magyar közmunkások engedély nélkül, szökve jöttek vissza. 1946 január végéig mindnyájan elhagyták Csehországot. A magyar férfiak 1945-ös nyári és őszi közmunkáját a belügyi tárca eredménytelennek tartotta, s elrendelte a kirendelések szigorú ellenőrzését, s a távozások „példás megbüntetését”. A magyarok megfélemlítését szolgálta a „belső migrációnak” nevezett ko- lonizáció, melynek keretében a magyarok elkonfis- kált birtokait szlovák telepeseknek utalták ki, hogy „...érezzék, az új állam, a Nemzeti Front gondoskodik a jólétükről”. A birtokok volt magyar tulajdonosait „a magyar kérdés végleges rendezési terve” szerint különböző indokokkal eltávolítják a szülőföldjükről. Ilyen indok volt az 1946-1947-es kényszerközmunka, amely több mint 45 ezer magyart érintett. Az akció célja, hogy a 13 852 hektárnyi vagyonukat és gazdaságaikat szlovák telepeseknek adják át, s „békés életük biztosítására” a magyar kényszerközmunkásokat szétszórják Csehország egész területén. A megfélemlítés eszköze volt a lakosságcsere is, ami nem volt más, mint a szülőföldről való elűzés jogilag indokolt formája. 68 407 magyart érintett, de az egyirányú, az ún. „háborús bűnösök” kitelepítésével a számuk megközelítette a 90 ezret. Szlovákiában hagyott földvagyonuk 109 295 hektár volt. A megfélemlítést szolgálta a magyar nyelv használatának betiltása, a magyar iskolák bezárása, a magyar nyelvű vallásgyakorlat veszélyeztetése. Külön fejezetetet érdemel az internáló- és a munkatáborok kérdése, valamint a bírósági perek története. Az Egyesült Nemzetek Szövetségének 1945-ben jóváhagyott konvenciója szerint genocídum az egyes népcsoportok életfeltételeinek olyan tudatos megváltoztatása, amely teljes, illetve részleges fizikai megsemmisülésükhöz vezet, az olyan rendeletek kiadása és olyan akciók szervezése, amelyek az érintett népcsoport közvetlen testi és lelki traumáját eredményezik, akadályozzák a népcsoport normális életét. Genocídum minden etnikai alapon elrendelt diszkrimináció. Döntse el az olvasó, hogy ebbe, illetve a „genocídumot megközelítő” kategóriába tartozik-e a soknemzetiségű állam erőszakos úton való átalakítása, amelynek szerves része az etnikai alapon kimondott kollektív bűnösség, vagyonelkobzás, kényszermunka, a nyugdíjak, a szociális juttatások megvonása, a nemzetiség nyelv- használata és kultúrája ellen intézett támadás. Mindez ötven évvel ezelőtt történt, még sokan élnek a kényszermunkások, a nemzetiségük alapján munka nélkül, vagyon nélkül maradtak közül. Tisztelet azoknak, akik mindezek ellenére megtartották s átörökítették nemzetiségüket gyermekeikre és unokáikra. 8sakaaits Xrpád Úrnak, a «agyar köatáraaaóg minlastaralnök- halyoXXo»ének, a «agyar szooiáldamokrata párt fAtltkárának, Budapaat. Mélyan tiastalt Saakaaita tlttárat A csabailövikial nagyar*ág kétságbaaJtA helyaata arra Indít, hogy aaáaraa barátom kirásá- ra láváiban forduljak Onhtts. Mag kall mondanom, hogy helyistünk kát 4r óta fokoiatoean roaaaabbodlk éa «a »ár aa slvlaelhatat» lanságig koala» áa aabartalaa. A asl lékelt nyllatkoaatok, taraiak áa jegysAkB&yvek tárgyilagoaan, siUksiavuan, de a raló- aágnak aegíele Ifién hasiéinak. 8 ajnoa asak ne« egyéni eaatek, honom egyéni siatekbAl aa általánoa helysetre ¿a bánásmódra rámutató bizonyítékok. Higgye el nekem, aki a cseh éa sslorák kultúráért mint fró, műfordítóéi publiolata busa éren át önaatla• HM»»« nfll dolgost««, aki Masar/lcot flailnte ragaaakodáasal mint némáét— nevalAt mutatta« meg a «agyaraág alAtt, hogy lgasat mondok.Iát ár óta olyan megrendíts élaények aorosatán «ente« át, amelyekbe« képset as a nyílt haro a Háború árai alatt a poaaoayl lapokban, as elAado aastal «ellett éa a tanári katedrán, a bBrtÖnben áa as üldttaéaben la kflnnyB éa Idillikus karónak ttlnlk fel. A st hitte« barátalamal együtt, hogy a rlaesatérfl oaehaslorák Adatár- aaaág, amelynek rlaaaaállltása körül as alapelrek, as öeaieálll- tó érvek áe hangulatok érdekében «1 «agyarok bármely sslorák vagy oseh embernél többet dolgostunk ragy legalább ugyanannyit vállaltunk, hogy es a köatársaság Igasaágoe. Aiilnte. beosUletea less a hoasája vlaaiatérA «agyarok eséseire1 Iránt. Hegrendolre kellett tapaastalnoa, hogy mesterkélt ée «indán lsében konstruált politikai aom«áa vádak alapjjn est a magyarságot Európában «a haaoolo vlasonyok kqsdtt aehpl na» látftlA általánoa ás egyéni Mlágséanek tárgyivá tették. A 1 Szalatnai Rezső levele Szakosíts Árpádnak VADKERTY KATALIN ELETKEPEK Látomás Egy régi emlék nyugtalanít mostanában. Nem tudom, miért éledt újra bennem. Talán, hogy riogasson, üzenetet továbbítson. 1938 őszén felkavarodott az életünk. Határfalu lett a falunk. Mi voltunk az utolsó település, amelyet a Nyitra folyó mentén Magyarországhoz csatoltak. Lepattant rólunk a védőburok, elszállt falunk álmos nyugalma. Mindig történt valami, ami kamasz lelkemben a kíváncsiságot felkavarta. A vonatok csak farral tolattak fel hozzánk, mint a világ végére. Az utasok megpördülhettek vagy gyalog folytatták útjukat a határátkelőhelyre. Csomagjaikat pár fillérért mi cipeltük. A határvadászok laktanyája körül is történt ez- az, ha más nem, a katonákat egrecíroztatták a közeli libalegelőn. Előfordult, hogy szökevényt fogtak a határon, s az mindig látványos eseménynek számított, mert szuronyos puskával kísérték végig a falun. Egyszóval: mi gyerekek szilaj csikóként nyargalászhat- tunk egyik látnivaló színhelytől a másikra. De ha kapálni, gyomlálni mentünk a szüléinkkel, az se volt a régi, nekünk is át kellett kelni azon a képzelt vonalon, amelyet határnak neveztek, mert a földjeink egy része más országba, Szlovákiába került. Ezek a határátlépések, igazoltatások kezdetben roppant izgalmasak voltak, később azonban teljesen unalmassá váltak. Ekkor tanultam meg egész életemre, hogy minden határ nevetséges és ostoba barázda az ott élő embereknek. Nagy hasznát vettem később ennek a tapasztalatomnak, amikor tanulás végett' úgy jártam át az Ipolyra visszatett határon, akár a ködfüggönyön. Mi már akkor feltaláltuk az átjárható határokat. Visszatérve az eseményhez, amiről szólni akarok. A látványos örömök nem sokáig tartottak. Csakhamar jelentkeztek a morcosabb események. A csempészek és csellengő népek közt már az elkövetkező évben megjelentek a határ szomorúbb árnyai, a menekültek, akik nem jószántukból, hanem kényszerből lépték át a bűvös vonalat s hagyták oda hazájukat, házukat, mindenüket. őket természetesen a határőrök és a falu népe is jólelkűbben fogadta, mint a zsi- vány csempészeket és céltalan ténfergőket. Valamikor késő ősszel vagy tavasszal, amikor a marasztaló sár miatt mi nem jártuk a határt, egy határőr különös embercsoportot kísért végig a falun. Talán hatan, heten lehettek, valamennyien férfiak, hosszú fekete kaftánt viseltek, égbolt gömbölyű kalapjuk alól hosszú, göndör haj, kunkori pajesz csüngött szakállas, halvány arcukba.- Menekülő zsidók! - súgtak össze körülöttem az emberek, amitől még inkább kerekre nyílt a szemem, mert az én falumban a zsidók olyanok voltak, mint a többi ember. A jövevények szemlátomást igen fáradtak, elcsigázottak lehettek. Nagy, kopott koffereket cipeltek, térdig sárosak, lucskosak voltak, és amikor a falu főterére értek, szinte összeroskadtak. A szuronyos határőr intett, hogy megpihenhetnek, és a kicsi emberkupac odakuporodott Nepomuki Szent János szobrának kő talpazatára, az egyetlen száraz helyre a sártengerben. Mi, gyerekek persze nyomban körülálltuk őket, és az őr hagyta, hogy sárkeféért, cukorkáért, bögre vízért küldjenek a közeli üzletbe. Egyáltalán nem úgy bánt velük, mint foglyokkal, ami még inkább nyilvánvalóbbá tette szerencsétlenségüket. Az arra tévedő, szekéren döcögő emberek lesütött szemmel a földet bámulták, elfordították fejüket, és a teheneik közé csaptak vagy meggyorsították lépteiket, hogy minél rövidebb ideig legyenek tanúi a riasztó látomásnak. És akkor arra jött egy feketébe öltözött töpörödött asszonyka. Évei és nehéz kendője szinte a földbe nyomták. Nem nézett fel, úgy közeledett araszolva az embert marasztaló sárban. Pergamensárga volt az arca, elborult a szeme, amikor a szobor kövén kuporgó zsidókat megpillantotta, s aztán mint aki jelenést lát, felnyögött:- Ó, Istenem! Minket is így fognak majd űzni, hajtani. Nem volt a hangjában sem vád, sem gyűlölet, csak vigasztalan fájdalom, mert amint tovább baktatott, szüntelenül sóhajtozott, akár a szél, amlynek nem áll útjában semmi. Népsors? Embersors? Ki tudja, mi szólalt meg ebben az egyszerű fejkendős asszonyban, melyik génje tudta előre, mi vár ránk a háború végén? Vajha, Isten adná, hogy a politikusainknak is lennének ilyen génjeik. Szőke József MÚLTFAGGATÓ ______________________________________________________ 1995. november 12. 1/05017100