Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-11-12 / 46. szám

l/BSÖrmp 1995. november 12. PUBLICISZTIKA

Eg

yedül bolyongok az őszi mezőn s hallgatom neszét. A négylyukú kőhídnál megállók, csak a fűzek levele zizzen olykor. Összefolyik előttem múlt és jelen. Méricskélem az időt. Talán éppen e hídon állva tűnődött el Petőfi, hogy betérjen-e Leleszre...

Egyébiránt száznegyvennyolc évvel ezelőtt, 1847. július 11-én reggel indult el Széphalomból a Bodrogközön át Szatmár felé, imádott Julikájá- hoz. E napon, Ungváron keltezett, Kerényi Frigyeshez címzett levelében olvassuk: „Nem untam meg magamat, mert a Bodrogköz szép, gazdag vidék. ” Amikor Leleszre ért, a delet már régen elkongatta az öreg templom nagy harangja. „Leleszen fölül foly a Latorca... Folyása kanyargó, vize világoszöld, környéke erős a rév körül, hol kompon jön át az ember. Csend volt, amint áthoztak, kellemes erdei csend, melyet csak egy madár- füttyentés és az evezőlapátok egyhangú lobicskolása zavart meg... ”

Nyugalmat, csendet áraszt ma is e hely. Persze, a Latorca medre azóta megváltozott, szabályozásakor a kanyarokat levágták, s így sokkal egyenesebb. A folyót vasbeton híd íveli át, tőle jobbra cölöpökre épült kisebb csárda, melyet nyárfaerdő övez. Az MKDM leleszi szervezete évente itt rendezi a kerékpártúrával egybekötött sportversenyt az iskolások számára. Az idén megkérdeztem a leleszi kis nebulókat, tudják-e, ki volt Petőfi Sándor? Csodálkozó tekintettel néztek rám. Végül az egyik, a magyar osztályba járó tizenéves leányka mentette meg kis társai becsületét... Lám, lám, a nem anyanyelvén tanuló gyerekek tudatában már nem rögződik a világ és a magyar irodalom egyik leg- nagyobbjának neve! Aztán kissé bizonytalanul Hviezdoslav és Emil Boleslav Lukáé nevét említem. Néma csend. A gyerekek tétován pillantanak hol egymásra, hol rám... Elmondom nekik, hogy Hviezdoslav és Lu- káő kiváló szlovák költő volt, hogy ők ahhoz a nemzedékhez tartoztak, akik magyarul végezték középiskoláikat, de anyanyelvűket megőrizve,

szlovákul írták verseiket, s így váltak nemzetük nagy költőivé. Elmesélem azt is, hogy Emil bácsi a hetvenes évek elején Királyhelmecen, Abarán, Leleszen is járt. Sőt! E helyen is üldögélt egy csendes őszi délutánon, a levelét hullató nyárfák alatt. Sajnos, az iskola akkori igazgatója elhárította a vele való találkozást, pedig szlovák nemzetiségű volt, s az iskola közös igazgatósága alá tartozott. Viszont az is igaz, hogy azokban az években több volt a magyar osztály, mint a szlovák. Mára ez az arány fordított, már csak az alsó tagozaton folyik magyar anyanyelvű oktatás.

Erre mondják tájainkon: a helyzet nem olyan rossz, hogy rosszabb ne lehessen. Pedig ezen az annyi vérzivatar dúlta végeken mindig az anyanyelv, a vallás és a hit tartotta egybe az összetartozókat. A legszigorúbb törvényekkel, rendeletekkel szemben is nyelvünk volt az erősségünk, a védelmezőnk. Hinnünk kell, hogy megvéd az újkori, most alternatívnak nevezett oktatás, az egy nyelv, egy nemzet avítt kiötlőivel szemben is.

Tekintetem észak felé siklik, elém vetül az abarai iskola emlékképe... Előtte szomorúfűzfa áll, földig hajló gallyakkal. A kis udvaron pedig egy

terebélyes diófa. Alatta ülünk, könnyű homoki bort iszogatva irodalomról s kisebbségi gondjainkról beszélgetünk. Emil bácsi nagyon fogékony volt az ilyen természetű kérdések iránt is. Nemcsak megértette, mélyen át is érezte sorsunkat. Egyébként őt az ötvenes évektől ismertem. Abban a nyomdában volt korrektor, ahol az Új Ifjúságot is nyomták. Megvallom, akkor még nem ismertem fel jelentőségét, inkább Dénes Gyurka hívta fel rá figyelmemet. Emil Boleslav Lukáé a beszélgetéseink során ki-kifakadt amiatt, hogy a fiatal szlovák értelmiség mennyire intoleráns a mássággal szemben. Nem tanul idegen nyelveket, s így önmagát fosztja meg más népek, más nemzetek történelmének, kultúrájának, irodalmának alaposabb ismeretétől. Nagy műveltségű, mélyen humanista ember volt. Soha nem hallottam tőle sértő megjegyzést más nemzetekre, a magyar történelemről, kultúráról, irodalomról pedig mindig elragadtatással beszélt.

1964-ben büntetésből helyeztek Abarára. Az első esztendőben kidobtak tanítói állásomból, és egy évig Kassán dolgoztam a leleszi kőművesekkel. Az Új Szóból is kitiltottak, de ezekről talán majd máskor.

Szenvedélyes hangon vitatkozott... (Fotó: a szerző archívumából)

‘EgyvottÁiiVíz

Balról: Ozsvald Árpád, mögötte Csaba fiam, Tolvaj Berci, Emil bácsi, én és a feleségem, Dénes Gyurka, Zs. Nagy Lajos, Tiszai Nagy Menyhért

Emil bácsit 1973-ban hívtam meg Abarára iró-olvasó találkozóra. Vele jött Dénes Gyurka, Ozsvald Árpád, Zs. Nagy Lajos is. Korábban már volt ilyen találkozón Duba Gyula, Gál Sanyi és sokan mások. Járt itt Illyés Gyula, Ratkó Jóska, 1966-ban Németh László és Turczel Lajos.

Emil bácsi szépen, ízesen beszélte nyelvünket. Szenvedélyes hangon vitatkozott, olykor heves kézmozdulatokkal is nyomatékot adva mondanivalójának. Mielőtt a közönség elé léptünk volna, felhívtam a figyelmét, hogy az esten szlovák fiatalok is lesznek a szomszédos Kucánból, Petrikről és Málcáról. - Na és? - vonta össze dús szemöldökét. - Engem a magyar barátaim hívtak meg, rontsam el a hangulatukat? Megnyugtattam: semmi baj, a mi fiataljaink értenek és beszélnek is szlovákul. Az est nagyon jól sikerült, ő hol szlovákul, hol magyarul válaszolt a kérdésekre.

Másnap délelőtt a helmeci gimnázium magyar és szlovák diákjaival találkoztunk. Itt Tolvaj Berci vezette a műsort. Emlékszem, az egyik szlovák diák azt kérdezte tőle: igaz-e, hogy Lukáőnak Krasko volt a példaképe, s hogy sokat tanult tőle? Mire ő mosolyogva válaszolt: „Még meg sem haltam, s máris valótlanságokat írnak rólam a tankönyvek. ” Kis szünetet tartott, szúrós tekintetét körbehordta a sokaságon s így folytatta: „Nem, barátaim. Én Balassitól, Csokonaitól, Arany Jánostól, Petőfitől, Adytól, Babitstól és a francia költőktől tanultam, ők az én példaképeim... ” Vallomását dermedt csend követte. Majd egyszerre csattant össze mindkét gimnázium diákjainak tenyere.

Visszafelé menet Leleszre is befordultunk, mert látni akarta az ősi kastélyt és a templomot. Tájékoztattam, hogy II. Endre király itt vette hírét felesége meggyilkolásának, s hogy Rákóczi Ferenc is többször megfordult itt Munkács felé menet. Esze Tamás pedig e tájakon verbuválta híres talpasait, s nemcsak Petőfi járt itt, hanem Mécs László, a pap költőtárs is kétszer szavalt az akkori Szent István Kultúrotthonban.

Innét újra Abara felé vettük az irányt. A Latorca menti csárdában megettünk egy adag lacipecsenyét. Kellemes, meleg októberi délután volt. Lementünk a holt ág partjára s leültünk egy öreg nyárfa alá. Berci saját termésű bort töltött, én közben Emil bácsinak elmondtam, hogy nevezetes helyen ülünk: Petőfit itt vitték át kompon a másik oldalra, s egyszer majd azt is megírom, hogy ő is ült e susogó nyárfák alatt... Jóízűen nevetett, s eltűnődve nézte a ma is zöld színű vizet. Majd felemelte poharát, s azt mondta: „Isten adja, hogy úgy legyen!"

Azóta Emil bácsit és Bercit is átvitte a túlsó partra a láthatatlan nagy égi komp. Ki tudja, merre úszik már velük a kozmosz végtelen sötét vizein...

Török Elemér

Ilyenkor támad olyan kedve, hogy nem törődve semmivel nekivág, és hazáig autózik, de az első zöld lámpánál a mellékutcából már a pirosra kivágódó autó látványa visszazökkenti a reggeli valóságba, amely tele van okos meg ostoba hagyományokkal; és ha szeretné is szétszaggatni ezek hálóját, de a nosztalgikus kötődések, a máig lelki és szellemi táplálékot jelentő valamikori történések ily módon történő elvesztése szegényebbé tenné amúgy sem gazdag magánhagyományait.

Aztán mindig eszébe jut e dolgok színe és fonákja, aminek lényege a lakás, az otthon, a szülőhely, a szülőföld, a haza fogalmainak figyelmetlen keverése. Ha nem gondol mélyebben a fogalmak jelentésébe, ösztönösen használja valamennyit. Igaz, Erőssy Szilárd a maga észveszejtő ésszerűségével mondogatja ezek fölötti gondolatainak kificamodását hallgatva, hogy „minden kigondolt szónak, fogalomnak, cselekedetnek amúgy is létezik ösztönéletünk- beli eredője”. Nos, hát éppen az ilyen gondolatokért adott olykor igazat barátjának, annak az irgalmas szamaritánusként viselkedő élelmiszer-nagykereskedőnek.

Minden nyelvészeti értelmezhetőséget félretéve az ember haza legtöbbször megérkezik, még oda is, ahol amúgy nincs hazája. Hazája pedig ott is lehet, ahol nincs otthona. Lakása meg lehet börtön is, nem szólva a börtönben lakásról, ha rossz sora alakul életének, akár hazájában. Szülőföldje válhat mostohává, ha valamely hatalom elüldözi onnan, de lehet menedék is e hatalom elől bújkálva.

Egy emberemlékezet óta szülőföldjéről nem mozduló család generációs soijázását nem szakítja meg, ha a haza határain kívülre esik lakóhelye. Kérdés persze, hogy új hazájukká válik-e a megkérdezésük nélkül rájuk erőszakolt ország. Vagy akkor éppen csak ideiglenesnek hitt, de mostanság egyre inkább végérvényesnek látott lakóhelyükké. Még akkor is, ha volt ez már jogokat adó polgári demokratikus ország, meg önkényuralmak egyezkedései nyomán elcsatolt terület, s lett kötelezően elhagyandó szülőföld, vagy az anyanyelv megtagadásának fejében megtartható ház, kicsi birtokokkal, manapság meg a lelki hazaként

azért még elsuttogott magyar nyelvvel. S éppen erről van mindig szó: a lelki hazáról, ami a nyelv, a gondolat, a szülők, a gyerekek, a templomok, az iskolák, a temetők. A lélekben, a nyelvben, a gondolkodásban nyomot hagyó dűlőnevekben, a falu szögeiben lakók másságaiban. A másságok teremtő harmóniájában.

Erőssy Szilárdnak évekig tartott, míg felismerte, hogy az ő időben távoli zsidó és időben közeli keresztyén családjuk ragaszkodása a hegyaljai kisvároshoz ugyanazokat a tárgyi valóságokat mutatja, mint a Horkai-féle népfiak hagyományai. Kereskedőként talán erősebben ragaszkodik hozzájuk, mint Horkai a sajátjaihoz. Az utcák, a terek, a sarkok, a házak nevei, amelyek mesterségeket űző kisiparosokat, kereskedőket, urbánus jótevőket, de még akár önképzőköri szinten verselő valamikori polgármester-költőket is őriznek az ide születettek és az ide költözöttek alkotta utókor számára.

Ha az idegeneket befogadják, azok átveszik az örökséget, s megtanulják, amit az őslakosok születésük pillanatában megtanultak. Bajok akkor keletkeznek, ha a hatalom beleszól dolgaikba. Teszi ezt legtöbbször oly módon, hogy saját embereit tenné meg elöljáróknak. Ha őslakosok és idegenek között is akadnak szolgalelkűek, akik nem az ember értékeit látják, hanem a szolgálatukért kapható busás jutalom reményében támogatják a hatalom emberét, bizony igen hamar elveszti arculatát, hangulatát, lelkületét bármely

város. De leginkább az emberek, akik észrevétlenül változnak a város után, s ahogyan megromlik az épületek látványa, ellélektelenednek a méretek, megbomlik a szabad terek és a beépített telkek aránya, ugyanúgy szinte észrevétlenül torzulnak utána az emberek is. Ami nagyon gyorsan visszahat a város szervezetére. A takaros kiskocsmákból koszos csapszékek lesznek, a kávéházakból füstös presszók, az éttermekből meg a falusi ingázók ételszagú kényszerétkezdéi. És hogy mily nehéz a visszaút, arról Erőssy Szilárd mesélhetne leginkább.

Az ilyen hegyaljai kisvárosok környékén a falvak is leépülnek. Megszűnik a piacozás, a naponkénti találkozások elmaradnak, nem hordozzák haza a szódivatot, nem adják át a nyelv régi szavait. Piacok helyett állami boltokban veszi a zöldséget és a gyümölcsöt a falusi nép is. És most mennyire nehéz a semmiből újrateremteni ezeket a kapcsolatokat. Horkai megdöbbentő tapasztalata, hogy étkezési szokások vesznek feledésbe, takarékos főzési módokról már csak az ínyencek számára íródott, borsos áron hozzáférhető szakácskönyvekben olvashat.

Nem a végérvényesen a feledés homályába vesző dolgok fölött sajnálkozik, hanem a műszaki fejlődés szülte eszközökkel sokkal hatékonyabban, pontosabban és tisztábban elvégezhető dolgok elmúlása foglalkoztatja. Ha csak rajta múlna, autóbuszokkal utaztatna családokat olasz, osztrák és bajor farmokra, ahol olyan ősi munkákat taníttatna meg háziasszonyokkal, gazdaemberekkel, süldőlányokkal, gyerekekkel, amelyeket ezen a tájon valamikor sokkal jobban csináltak, de éppen a nagy kollektivizálás során szép lassan elfelejtettek.

Megy, mendegél, s mint mesebeli vándor ke- resztül-kasul járja az országot, s az emberek ela- nyátlanodását tapasztalja. Márpedig e szó az egyik lehetséges értelme szerint, a gondoskodás elmaradásával fellépő teljes testi és lelki kiszolgáltatottságot jelenti. Olyanok az emberek, mintha elveszítették volna a létfenntartó ösztönüket. Amikor egy-egy ilyen tapasztalás után beül az autójába, amivel előbb éppen elkerülte az összeütközést egy a piros lámpán is áthajtó öngyilkosjelölttel, szinte szétfeszíti a tehetlenség szülte indulat.

Befordul egy mezei útra, kiszáll, s egy nagy lélegzetvétel után elordítja magát, ami után megtörtént, hogy a közelben nemcsak a madarak, de még a tücskök is elhallgatnak, ha egyáltalán van valamikor nyár ezen a tájon.