Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-10-29 / 44. szám

1995. október 29. INTERJÚ

So

kasodnak az emlékek, és egymásra rakódnak. Ki ne emlékezne a döbbenetre, amely belénk hasít, amikor egy-egy emlékezetes napot, eseményt felidézünk: hiszen ez húsz-harminc-negyven éve történt? FónocL Zoltán életrajzában az első mélyre ható emlék Csokonai városa, Csurgó. Itt szilárdult meg benne a tudás szeretete, a rend utáni vágy. Annak a tulajdonságnak az alapja, amit úgy nevezünk: bátor kiállás. Ez a magatartás kíséri diákkorában, újságírás közben, a Madách Könykiadó élén, s az egyetemen, tanárként is. Személyes élményként hadd mondjam el, hogyan vitte át a kiadót a szűk, poros fabarakkból méltó helyre, a Mihály- kapu utcába, ami nem volt kis dolog, vagy hogyan harcolt ki helyet a kiadói tervben vezetése idején olyan emlékezetes sorozatoknak, mint a hazai írások legjobbjait tömörítő Csehszlovákiai Magyar írók és az Új Mindenes Gyűjtemény című sorozat. S ezzel még alig említettünk valamit.

Művei ott sorakoznak a könyvespolcokon. Fő érdeklődési területe Ady, Fábry Zoltán és a hazai magyar irodalom. „Kőtábláinkat” egymáshoz illesztve, nem fáradva kutatja a múltat, figyeli a jelent. Megmaradt azon az úton, amelyen kisiskolásként elindult, s amelyről beszélgetésünk során ezt mondta: „Ha létezik Gondviselés, akkor a Gondviselő végtelen szeretetének is mondhatnám, hogy az Ige hirdetője hozta el számomra a csodát: azt a lehetőséget, hogy írástudóvá váljak. ”- Mit adott tudásban a csurgói gimnázium, mennyire határozta meg későbbi érdeklődését, gondolkodását - egyáltalán hogyan került oda?- Ma sem tudom, hogyan jutott Tömösközi Ferenc tiszteles úr eszébe, hogy 1942 júniusában tehetségkutatóra vigyen Csurgóra, melyet szegény sorsú gyermekeknek rendeztek. Az elemi iskola ötödik osztályát jártam, és semmi reményem nem volt arra - bár szüleim nagyon szerették volna -, hogy a dunaszerdahelyi polgári küszöbét átlépjem. Így, bármennyire „messze föld” volt is a Somogyország csücskében fekvő Csurgó, szüleim engedtek a meggyőzésnek. A hatvan jelentkező közül négyen „dobogós hely”-en végeztünk, ami tandíj- mentességet, ingyenes ellátást és intemátusi elhelyezést jelentett. A háború tankjait már begyújtották. Két év tanulás után közbeszólt a háború, és 1946 októberében - immár csehszlovákiai szökött diákként - kétéves lemaradás, németországi elhurcolás és a fogolytábor élményével ültem újra iskolapadba. Osztályvizsgák- kal behoztam a lemaradást, s 1950-ben leérettségiztem. Tanáraimra nagy tisztelettel gondolok, tapasztalt pedagógusok voltak, embernek is kiválóak. Irodalmi érdeklődésem kialakulásában meghatározó szerepe volt magyartanáromnak, aki Ady, Móricz, Szabó Dezső igézetében nevelt bennünket. Ehhez járult még, hogy az ősi Scholát belengte Csokonai szelleme, a pedagógia demokratizmusa és az a felszabadult légkör, amely a református kollégiumokat jellemezte. A fényes szelek korszaka is itt ért 1948-ban. Egy igazságos társadalom illúziójában éltünk. Diákvezetőként a közösségért érzett felelősséget is korán megtanultam. Meg azt is, hogy a dogma, a bigott politika mennyire nem emberszabású. Amikor 1949-ben a diákszövetség városi titkári tisztségéből felmentettek, az volt a „bűnöm”-, hogy elnéző voltam az „osztályidegenekkel” szemben.- A pozsonyi Pedagógiai Kar tanítási koncepciója segítette-e későbbi pedagógiai munkájában?- Kényszerből lettem pedagógus, mivel nem mehettem vissza Budapestre, a Közgazdasági Egyetem politológia szakára. Pedagógusi pályámat polgári iskolai igazgatóként kezdtem

ISMERŐS

ARCOK

F ónod Zoltán

Csilizradványon, majd tanítóként folytattam Nemesócsán és Nagyme- gyeren. A Szlovák Egyetem Pedagógiai Kara, ahol magyar-történelem és társadalmi nevelés szakot végeztem, különösebben nem terhelte meg képességeimet. Abból éltem, amit Csurgóról hoztam.

— Diákként a Comenius Egyetem Bölcsészkara elindította-e valamilyen célkitűzés felé, amelyet újságíró és író korában meg tudott valósítani? Volt-e meghatározó egyéniségű tanára?

— Őszintén szólva, az államvizsga után azért léptem át a bölcsészkarra, mert a katonai szolgálat két évét hasznosabban akartam eltölteni. A különbözeti vizsgák után állás után néztem, s egyetemi tanulmányaimmal egy időben újságíró lettem. Az egyetemen találkoztam meghatározó egyéniségű tanárokkal, Sas Andorral, Kovács Istvánnal, Iszacsen- kó professzorral. Elsősorban tudásukkal, emberi nagyvonalúságukkal ragadtak meg.

— Az Új Szó kulturális rovatában eltöltött tizenkét év alatt mennyire követhette egyéni irodalmi, irodalompolitikai elképzeléseit?

Születésnapi beszélgetés a 65 éves

közíróval-egyetemi tanárral

zom azzal Fábrynak, hogy felmutassuk életművét, hogy megvédjük a konjunktúralovagok gyanúsítgatásaival szemben. Eredetileg három kötet kiadására gondoltunk, s a szerkesztőségre bíztam, hogy keresse meg a megfelelő személyt. Örültem, hogy rám esett a választásuk.- Erkölcsi kötelességének érzi-e, hogy minél teljesebben feldolgozza a (cseh)szlovákiai magyar irodalom történetét?- Kísérletnek szántam a két világháború közötti irodalomról szóló munkámat. A lektori vélemények ellenére a kiadó - különféle gyanúsít- gatások miatt - nyolc éven át nem jelentette meg. Végül a budapesti Akadémiai Kiadó adta ki 1993-ban Üzenet címmel. A hazai könyvpiacra alig jutott belőle, Magyarországon fél év alatt

„ elfogyott. Megjelenése elégtételt is jelentett, hi- 3 szén 1991-ben egy-két „licitáló elme” a kéziratig ból közölt résztanulmányok ürügyén szinte a J gyalázkodásig fokozta vádjait az Irodalmi Szem- le hasábjain. Jólesett az írótársadalom és a sajtó ¡| józansága, amikor nem vállaltak közösséget ezzel a gyanúsítással. Jelenleg a hazai irodalmi lexikon kéziratának befejezésében veszek részt.- Kielégíti-e önt az egyetemi oktatói tevékenység s a Csehszlovákiai Magyar írók Társaságának vezetése?- Miután menesztettek a kiadóból, egyetlen visszavonulási lehetőségem az eredeti pálya, a pedagógusi volt. Megtisztelőnek tartom, hogy

ÁLLVA MARADNI- A kulturális rovat élén kilenc éven át működtem, két és fél év a „száműzetésem” ideje volt, ekkor külpolitikai rovatvezető voltam, mivel a Madách Kiadóból visszatérve (1970) nem láttak garanciát arra, hogy a konszolidációs programot végrehajtsam. Az Új Szó pártlap volt, sziszifuszi munka és állandó taktikázás kellett ahhoz, hogy a lapszerkesztés demagóg szemléletét mássá formálhassuk. Nekünk, fiataloknak nem a baloldalisággal volt gondunk, hanem a fundamentalista szemlélettel. 1968 tavasza kísérlet volt arra, hogy megszabaduljunk ettől a módszertől. 1960 decemberében rovatvezetői megbízatásomat azzal kezdtem, hogy elutasítottam azt a listát, amellyel kirekesztették a publikálásból az 1956-os események során „megalkuvónak” bizonyult írókat. Mivel korábbi munkahelyemen magam is találkoztam ezzel a váddal, semmi kedvem nem volt ideológiai béklyókkal rovatvezetőt játszani. Makacsságom meghozta az eredményt: 1961 januárjától elméletileg megszűnt a lista. Csak a gyakorlat vált körülményessé, mert éveken át újra meg újra meg kellett küzdeni egyes személyek publikálási lehetőségéért. Sokszor a szerkesztőbizottsággal szemben is. A legfontosabbnak azt tartottam, hogy hangsúlyosabbá tegyem a kisebbségi magyar szellemiség szerepét a lap hasábjain, akár a vezetés permanens bosszantása árán is. Méltó helyet kapott itt Fábry Zoltán, és újra megjelenhetett Turczel Lajos és Rácz Olivér is. Egyedül Dobos Lászlónak kellett várnia 1968-ig. 1963-ban Hagyományaink ébresztése címmel a két világháború közötti kisebbségi alkotókat mutattuk be. Foglalkoztunk a magyar iskolák és óvodák gondjaival is.- Mi a véleménye a hazai magyar újságírásról és az újságíróképzésről?- Az elmúlt évtizedekben nagy utat tett meg a kisebbségi magyar újságírás. Nemcsak az újságírók hada nőtt fel, hanem néhány olyan közíró is, akinek nevét megőrzi a kisebbségi szellemiség. Az 1989-es változások egészen új helyzetet teremtettek, a „kínálat” azonban sokszor a régi. A függetlenség hatalmas ajándék, amellyel élni kellene! Az újságíróképzésről nincs jó véleményem. A jó újságírók nem az egyetemen, hanem az életben nevelődnek. Ezért a szakképzést tartom fontosnak. Ha a szakértelem íráskészséggel párosul, a jelöltnek (s az újságjának) nyert ügye van.- Miért Adyt választotta doktori disszertációja témájául, mi volt benne az, amiről úgy érezte, meg kell osztania másokkal is?- Ady verseit középiskolás koromtól bibliaként forgattam. Emberi igazságai, harcos humanizmusa, merész Isten-felfogása, kendőzetlen szerelem-élése mindig új és új döbbenetét jelent számomra. A modem költészet és életforma forrását látom Adyban (még a publicisztikájában is). A „percemberkék”-kel szemben („csörtettek bátran a senkik...”) a „mégis” szemléletét erősíti. Ezért nagy szövetséges!- Mi volt irodalmi, művészi koncepciója, milyen művek kiadására törekedett a Madách Könyvkiadó igazgatójaként, illetve főszerkesztőjeként? Támogatták, gátolták-e elképzelései megvalósításában?- A kiadóbeli szerep kihívást jelentett számomra. Egyrészt sínre tenni, működőképessé szervezni a kiadót, másrészt a működtetés mellett - amelyhez alapvető feltételek: az elhelyezés, a nyomdai kapacitás, a papír hiányoztak - kivédeni azokat a támadásokat, amelyek a kisebbségi irodalom eszmeiségét kérdőjelezték meg. Személyi vonatkozásban „fentről” a munkatársak körét szerették volna megszabni. A vezetést azzal a feltétellel vállaltam, hogy „piszkos munkára” nem leszek hajlandó. Egy hónappal később a pártközpontban a tudtomra adták, hogy kitől kell megválnom. Az ultimátumra ultimátummal válaszoltam: felmentésemet kértem. Ez hatásos fegyvernek bizonyult. A kiadóbeli „gyanúsak” száma az évek során még megszaporodott, s a Madáchra úgy néztek, mint a jobboldaliság fészkére. Állítólag a leváltásomra is azért került sor, mert a kiadó még 1979-ben sem volt „konszolidált”. Mi, kiadói emberek persze a jó és a jobb művek kiadásával foglalkoztunk. Ebben kiváló munkatársak - Hubik István, Mayer Judit, Dobos László, Zalabai Zsigmond, Tőzsér Árpád, Grendel Lajos - segítségére, ötleteire támaszkodhattam. Jellemző, hogy a konszolidációs évek nálunk a felfutás, a minőségi irodalom évei voltak. A jó műveknek nem volt várakozási idejük, s a „bélyeges” írók műveit is az elsők között jelentettük meg. A megújuló vádak sorában a liberalizmus vádja volt a legenyhébb. Büszke vagyok rá, hogy a kiadó a másként gondolkodás műhelye lehetett. Fájdalmas volt viszont az íróközösség és a sajtó közönye. Valaki a közelmúltban „nagy légtomásznak” titulált. Ha ezen taktikai cseleket, az „acsarkodókkal” szembeni kénytelen szövetséges keresését értette, talán még igaza is volt. Elvtelen- séggel azonban aligha vádolhat bárki, hiszen kis dolgokért is „csínbe” szoktam menni.- Miért lett szívügye a teljes Fábry-életmű feltérképezése ?- Atyai-baráti kapcsolatom Fábryval s az a bátor magatartás, amellyel szembeszállt a zsda- novi szemlélet és a sematizmus tarthatatlanságával, nem szólva antifasiszta magatartásáról, őszinte tiszteletre indított. Úgy éreztem, tartoa bölcsészkaron taníthatok. A 20. századi magyar irodalom és a kisebbségi magyar irodalom teljes mértékben megfelel az érdeklődésemnek, írószövetségi tevékenységem 1989 januárjában kezdődött, amikor megválasztottak a Magyar Tagozat titkárává, éppen a politikai hatalommal szemben való határozottabb magatartás érdekében. 1989 novembere után az önállóvá formálódott szervezet működési kereteit kellett kialakítani. A posztot önként adtam át 1994- ben, amikor a működés feltételei már biztosítottak voltak.- Milyen jelentőséget tulajdonít a tudományos címeknek?- A tudományos munkát tartom fontosnak, a cím vagy jön, vagy nem. Azért lettem a történettudományok kandidátusa, 1984-ben, mert ez volt a feltétele a docensi kinevezésnek. Egyébként sem szebb, sem okosabb nem lettem általa. Az akadémiai doktori munkát azért nem védhettem meg, mert magyarul íródott. 1993 novemberében egyetemi tanári székfoglalót tartottam a Bölcsészkar Tudományos Tanácsa előtt. Sikerrel, csak a folytatás nem jött be. Matematikusok, fizikusok, orvosok stb. gondolták úgy, hogy a szakvéleményeket (köztük az ELTE Rektorátusának két pozitív véleményét és további tizenegy szintén igenlő véleményt) felülbírálják. Lelkűk rajta, nem nekem volt rá szükségem, hanem a magyar tanszéknek és a szaknak, ahol professzor nélkül sem docensi munkát, sem kandidátusi fokozatot nem lehet megvédeni, sőt ma már a szak kifejezés is ettől függ. Magyarként és feleselő közíróként (magyar tanszék, alternatív oktatás) érdemeltem ki, hogy a nacionalista elfogultság levizsgázhatott.- Elégedett azzal, amit eddig elért? Hogyan értékeli eddigi tevékenységét?- Önzőbbnek kellett volna lennem, több figyelmet fordítanom az önépítkezésre. Munkám mennyiségével talán még elégedett is vagyok. A minőségen esetenként javítanék. Felelősséggel vállalom, amit tettem, a jót is, a kevésbé sikeredettet is. Többre is vihettem volna - 1968- ban az Új Szó főszerkesztői tisztségére javasoltak, 1969-ben a kulturális miniszter helyettesének -, végtelen szerencse, hogy a szamárlétra nem jött alám. Már az is csoda, hogy közéleti szerepvállalásaim ellenére - állva maradtam! Ütések alatt, de soha nem csüggedve vártam a holnapot, s nehéz óráimban Adyval vigasztalódtam: „Az a legény, aki állja, s nem aki bánja...”

Ma már nem is tudom, mit várjak. Talán a tavaszt...

K. Cséfalvay Eszter