Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-10-08 / 41. szám
T arka színek jelzik, hogy újra itt az ősz tele marokkal. A természet láthatatlan piktora ecsetjével szétfröccsent itt-ott egy cseppet fűre, fára, bokorra, jelezve, hogy a közelben jár. Az első emberes hónap, a szeptember már megérkezett. Kosarában alma, szilva, szőlő, amit nyáron érlelt... Már kakukk sem szól, rigó sem fütyül, csak a vadgalamb burrogása hallatszik a sárguló lombok közül. Én már hallom a végtelenből az ördögszekér zörgését is, ahogy megyek a Pallóhíd felé... De régen jártam már erre! A szépségben és bőségben gazdag mezőn emlékek gyermekes érzése szállja meg lelkem. Mindig szerettem a magányos dűlőútakon egyedül csámborogni, kivált a csendes, kora őszi délutánokon. Az utolsó, szép emléket őrző találkozásom a Pallóhíddal gyermekkoromba nyúlik vissza. Tízéves voltam. Ekkor már Rigó nagyapám rengeteg földjéből csak másfél hektárnyi maradt a Pallóhomokon és a Budatónál, melyet a telekkönyv szerint 1941-ben Sz. Ferenc vett meg árverésen, állítólag potom 7 pengő 80 fillérért. Ennyibe került akkor egy mázsa búza... Jobbra-balra nézelődve megyek a hatalmas kukoricás szélén. Nekünk is kukorica termett akkor itt. Mellettem forgószél szalad el ökörnyálat lengetve, mely hosszan elnyúlik a mező felett. Fölkiált bennem a mesékkel átszőtt, boldog-boldogtalan gyerekkor. Ott látom magamat a zörgő tengerikórók között, mint valamikor régen... Látom azt is, amikor ebéd után vizeskorsóval a kezemben megyek fütyörész- ve a Budatóhoz friss vízéit. Este pedig már a hántók között ülök a szabad ég alatt. Az égről milliónyi csillag hunyorog le rám. Rideg, rejtelmes fényük ma is a lelkemben vibrál... Hol vagytok már kesernyés, tengeriszagú régi őszök?! Betemetett titeket is roppant némaságával az idő... E rendhagyó őszi séta után lép elém újra a falu. A lakosság többsége ilyenkor még a mezőn szorgoskodik, krumplit ás vagy kukoricát tör. A tágas udvarokon szőlőlugasok zöldellnek. A kertekben fóliasátrak ezüstlenek. E gy üres taligát toló ember mögött befordulok a Székutcába, majd egy kis kerülővel Papp Barna takaros portájára. Tavaly a falu őt választotta másodszor is polgármesterévé. Az udvar tele csenddel, nyugalommal. A lugas alatt ülünk. Próbálom magamban tömören megfogalmazni a középkorú, piros arcú, kevés szavú polgármester egyéniségének s népszerűségének titkát. Míg ezen töprengek, hangok, arcok kísértenek az idők mélyéből. Mindenekelőtt a nagyapjáé, aki szorgalmas, jó hírű ökrösgazda volt. Barnáról, az unokáról, aki a kassai magyar ipariban érettségizett, azt tartják, hogy a nagyapa nyugodt természetét örökölte. Nem fecseg feleslegesen és nem ígérget felelőtlenül. Teszi, amit polgár- mesterként tennie kell a faluért. A röpke öt év alatt, a köztudottan szűkös anyagi feltételek közepette is sikerült befejezni az új iskola építését. A tervek közt szerepel többi között a csatornázás, a Tice vízzel való elárasztása. Ez utóbbival kapcsolatban kissé bizonytalanul kérdezem, vajon sikerül-e? Ő úgy véli, hogy igen. Több kiszáradt tó, ér, köztük a néhány kilométer hosszan kanyargó Mocsolya már két éve megtelt újra vízzel. Ennek köszönhetően az idén számos hattyút, fehér kócsagot láttak e határrészben fészkelni. Csak remélni lehet, hogy a nem is olyan távoli jövőben a Tice is nyugodt, biztos otthont ad a gazdag madárvilágnak. S a fajok sokfélesége szép látnivalót nyújt majd az ide ránduló természetkedvelőknek... Nyomasztó és sok terhes örökséget hagyott Leleszre is a múlt. Többek között a szellemi megtorpanásban. A „több falu, egy nóta” kényszerközösségnek a megteremtése megfosztotta a falut önszervező, hagyományőrző közösségeitől. Még jól emlékszem a hatvanas évek nagy kulturális nekibuzdulásaira, amikor sorra alakultak fal- vainkban a színjátszó csoportok, táncegyüttesek, ének- és zenekarok, szavalókórusok. Aztán jöttek a pangás évei, a kapkodó, meggondolatlan döntések. A hanyatláshoz további lökést adott a falvak, iskolák körzetesítése, az efsz-ek egyesítése. Felbomlott a hagyományos falusi életforma, a falvak elvesztették gazdasági autonómiájukat. E riasztó gyakorlat a totalitárius pártállam természetéből fakadt. Hiszen a politikai, gazdasági, kulturális kérdésekben mindig a központban döntöttek... E döntések kötelező érvényűek voltak minden intézményre, szervezetre, azokat kellett úgymond „lebontani” a helyi viszonyoknak megfelelően. Sajnos, ilyesminek vagyunk napjainkban is tanúi, kivált az iskolaügyben és a médiákban.... Óhatatlanul felvetődik a kérdés: vajon mi tarthatta fönn a hatalom gyakorlásának ezt a mechanizmusát, s miért tűrte el mindezt a lakosság? Egyszerűen azért, mert lassan mindenki megtanult alkalmazkodni, hallgatni, mást gondolni, mást mondani és csinálni. Az emberek többsége a túlélésre rendezkedett be. Teret hódított a fogyasztási szemlélet. Családi, rokoni, baráti összefogással építkezni kezdtek. S ha már felépült a ház, személygépkocsira gyűjtöttek. Ez megkövetelte a család munkaképes tagjainak aktivizálását, a többcsatornás jövedelemforrás biztosítását, ami együtt jár a mértéktelen önkizsákmányolással. N ekem igazából nem a törekvéssel, mindig többet akarással van a bajom, hanem az önpusztító elhajlással, a lelki, szellemi erők megállíthatatlannak tetsző eróziójával. De azzal is, hogy a fóliázó, hobbikertes foglalkozás olyanokat is a kiskertészke- dés felé fordít, akik számára a kert művelése nem igazán ki- kapcsolódás, lazítás, hanem sokkal inkább a kényszerű pénzszerzés forrása. Az embereket elsősorban az életszínvonal folyamatos csökkenése, a már hivatalosan is bevallott infláció növekedése, s a korona vásárlóerejének zuhanása kényszeríti dupla műszakok vállalására. Már csak emiatt sem jut idő a szellemiek gyarapítására, bár az igény meglenne rá. E téren is jócskán lemaradtunk Európától. Az ezredfordulóhoz közeledve mind gyakrabban vetődik fel a töprengő kérdés: utol tudjuk-e érni kétezerig legalább tegnapi önmagunkat s fel tudunk-e zárkózni e tekintetben is tágabb hazánkhoz: Európához? Török Elemér POLITIKAI FORGÓSZÍNPAD A többség uralma Az iskolában úgy tanultuk, hogy a görög eredetű demokrácia szó jelentése: népuralom, jogegyenlőség, a többség uralma. A többség, illetve a kisebbség a többpárti választásokon, a pártokra leadott szavazatok arányában jön létre. Felvetődik hát a kérdés: a többség uralma már önmagában is demokrácia? Egyáltalán milyen arányú többség formálhat jogot az egész társadalom érdekeinek képviseletére, és miként szavatolja valamennyi állampolgár jogegyenlőségét? E kérdést főképp az teszi időszerűvé, hogy nem csupán a történelem, hanem a jelen is számos olyan példával szolgál, amikor a hatalomra került politikai erő az ellenzék kisemmizésével, a kisebbség életterének (sokszor körmönfont) korlátozásával törekszik uralmának megszilárdítására. A politikai erőviszonyok függőségében így jönnek létre a diktatúra magasabb vagy alacsonyabb fokának feltételei. Annak idején, bizalmasabb csatornákon, nyilvánosságra jutott Klement Gottwald és Sztálin, e két hithű párvezér véleménycseréje az ötvenes évek elején, a közelgő csehszlovákiai változásokról. A cseh pártvezér Sztálin kérdésére válaszolva közölte, hogy pártja a szavazatok ötven-hatvan százalékának megszerzésével számol. A nemzetközi munkásmozgalom vezére ezt a százalékarányt kevésnek tartotta annak bizonyítására, hogy a születő szocialista rendszert a lakosság nagy többsége támogatja. Gottwald - jó tanítvány lévén - értett a szóból. Az elkövetkező időszakban a párt mindenkor „megszerezte” a szavazatok közel száz százalékát, a szavazók hasonló arányú részvételével. Ha figyelembe vesszük, hogy az 1946-os választásokon a kommunisták Szlovákiában a szavazatoknak csupán a harminc százalékát szerezték meg (a Demokrata Párt több mint hatvanegy százalékával szemben), egyáltalán elképzelhető-e, hogy néhány röpke év alatt (épp a legkeményebb diktatúra időszakában) az egész lakosság szinte egy emberként a hatalomnak tapsolt volna? Aligha. Ám a pártnak sikerült olyan légkört teremtenie, amelyben mindenkit osztályellenséggé nyilvánítottak, aki legalább látszólag sem támogatta a CSKP politikáját. E politika félelmet keltő jellemzői a politikai perek, a kivégzések, a büntetőtáborok voltak. Így távolítottak el mindenkit, aki bármilyen formában a hatalom útjában állt. A párt eközben minden jelentősebb beosztásba a saját embereit (elsősorban saját tagjait) állította, központi és helyi szinten egyaránt. A köz- igazgatásban, az oktatásban, az egészségügyben, de a kormányban és a parlamentben is. A választásokon való részvételt is a rendszerhez való pozitív viszonyként hirdette meg. A más „viszony” pedig kellemetlen következményeket vont maga után... A párt kemény kézzel gyakorolta hatalmát; noha felvetődik a kérdés: a tagság egésze egyetértett a politikai perekkel, a büntetőtáborokkal, a kivégzésekkel? Az egyház és a papság üldözésével? S ha nem értett egyet, vajon érvényesíthette az akaratát? A kommunista párt szervezeti szabályzatának gerincét - szovjet példára - a demokratikus centralizmus alkotta. Lényege: a felsőbb szerv határozatának teljesítése minden alsóbb pártszerv és párttag számára kötelező, attól függetlenül, hogy azzal belsőleg egyetért-e. Ha figyelembe vesszük, hogy a tagság nevében a központi bizottság, vagy éppen csak a tizenöt tagú elnökség hozta a határozatokat, nem nehéz elképzelnünk, hány ember döntött a párt politikájáról. A taggyűléseken jobbára már csak tudomásul vették a határozatokat, mert kétségbe vonásuk a tag polgári életére is kedvezőtlenül kiható pártfegyelmivel vagy kizárással járt. Ha pedig a taggyűlés szembeszegült volna a határozattal, annak feloszlatása következett. Mivel a kormánynak és a parlamentnek is volt pártszervezete, e pártszervek a határozataikkal kötelezték tagjaikat a párt politikájának maradéktalan támogatására - a törvényhozás és a végrehajtó hatalom minden területén. A kommunista párt - szemfényvesztésként - megtűrt, sőt valósággal fenn is tartott két-három fantompártot. Nagy előnyöket élvező vezetőkkel, csekély létszámmal, kiöregedő tagsággal, új tagok felvételének tilalmával. Ezek a kommunista párt köré tömörített, a taglétszámukban és befolyásukban, a politikai beleszólást illetően jelentéktelen pártocskák számos társadalmi előnyt élvező vezetői szolgai módon kiszolgálták az uralkodó pártot. Különben nem létezhettek volna. E formális koalícióval csupán az egy- pártrendszer uralmát ködösítették, mintha a hatalomban több párt vett volna részt. Ezek után nem nehéz eldönteni, hogy ki gyakorolta a többség uralmát. Miért e visszakalandozás a közelmúltba? Mert minden hasonlat sántít ugyan, de a szlovák politikai élet színterének néhány jelenségére a múlt tükrében is érdemes felfigyelni. Nem valamiféle párhuzam megvonásának céljaival (hisz a jelenlegi rendszer társadalmi, politikai és gazdasági célkitűzései és viszonyai is összehasonlíthatatlanok a múlt rendszerrel), ám a hatalom gyakorlásában bizonyos összevethető tendenciák mégis észlelhetők. Az utóbbi választásokon a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (a továbbiakban DSZM) a szavazatok valamivel több mint egyharmadát szerezte meg. így a legnagyobb pártként a kormányalakítás várományosaként küldhette képviselőit a parlamentbe. A mozgalom vezére, Vladimír Meciar előzőleg már két kormány élén megbukott. Nem is titkolta, mindent elkövet harmadik bukása elkerülése végett. Ismert a mozgalomnak a választások előtti tanácskozásáról kiszivárgott, fenyegetésnek is beillő, lényegében nem is cáfolt előrejelzése, hogy Meíiarék - választási győzelmük esetén - lehengerlik politikai ellenfeleiket. A mozgalomnak talán ez az egyetlen választási „ígérete”, amit eddig maradéktalanul teljesített. A hatalmi küzdelem színtere a parlament. A DSZM a parlamenti többséghez szükséges szavazatokat két kis párttal kötött szövetséggel biztosította. Bár furcsa szövetség ez, de a hengerléshez alkalmasnak bizonyult Parlamenti többségével elsősorban a hatalom megszilárdításához szükséges törvényeket és intézkedéseket foganatosította meg. A választásoktól eltelt esztendő alatt a társadalmi élet valamennyi területén a vezető posztokra saját embereit ültette; mint ahogy a magánosítás keretében is a nemzeti vagyon jelentős részét a mozgalmat támogató egyéneknek juttatta, ezzel távlatilag is megteremtve a politikai hatalom gazdasági bázisát. Nincs ebben némi hasonlóság a múlt és a jelenlegi rendszer hatalomgyakorlása között? Hogy a többség nevében a döntések lehetőségéből kizárja a lakosság csaknem felének érdekképviseletét - a parlamenttől kezdve a legalsóbb szintig? És a valóságban milyen is ez hatalmat gyakorló többség? Nézzük először a hatalmat gyakorló szövetségeseket! A Szlovák Nemzeti Párt a legkisebb parlamenti párt, a DSZM ennek ellenére is vállalta az SZNP radikálisan nacionalista programpontjainak teljesítését, amit azzal is kifejezésre juttatott, hogy e párt képviselői kapták meg a nemzetiségi politikát érintő legjelentősebb miniszteri posztokat (pl. iskolaügy), így hát a parlamentbe jutáshoz szükséges öt százaléknál alig több szavazattal, a többség nevében valósítják meg nacionalista programjukat (természetesen szövetségeseik áldásával). Lám, e kis párt a többség nevében érvényesíti nacionalista politikáját! De parlamenti képviseletének arányát jócskán meghaladó beleszólást kér a külpolitika alakításába is. Ismertek a párt elnökének pánszláv szellemben elhangzott kijelentései. És bár a kormány a nyilatkozataiban egyöntetűen a nyugati demokráciák mellett kötelezte el magát, a keleti szláv testvérrel való kapcsolatkeresés és -teremtés egyre intenzívebb jelei észlelhetők. Ezt az irányzatot a nyugati politikusok szemében az a tény is gyanússá teszi, hogy a másik szövetséges párt vezére, Ján Lupták is ellenzi a NATO-ba való belépést, megkérdőjelezve ezzel a kormány kinyilatkoztatott szándékainak őszinteségét. Erről a másik szövetségesről is érdemes néhány szót ejteni. A párt vezére, a munkásfüleknek hízelgő demagógiával, a nemzeti pártot is megelőzve jutott be a parlamentbe. Hogy valóban demagógiáról volt szó, azt a koalícióba lépésével félreérthetetlenül bizonyította. A tavalyi kormányalakítás folyamán még Vladimír Meéiar és Ján Lupták is több ízben egybehangzóan kizárta, hogy a Munkásszövetség részt vegyen a koalícióban, mivel szociális programja összeegyeztethetetlen a kormány várható intézkedéseivel. S hogy támogathatná e párt a választói érdekeivel ellentétes kormánypolitikát? A Munkásszövetség vezére, lényegében választóinak hátat fordítva, mégis vállalta az alárendelt szerepet e koalícióban! E többségnek a kisebbséggel szembeni cinizmusát mi sem jellemzi jobban, mint a szeptemberi parlamenti ülésszak, ahol a köztársasági elnök évi jelentése is elhangzott az ország helyzetéről. Az elnök régóta szálka a koalíció szemében, mivel alkotmányos jogát érvényesítve, többször bírálta a kormány hatalomgyakorlásának módszereit (holott ő maga is e legnagyobb kormánypárt soraiból került ki). E beszámoló alatt, mintha annak a legcsekélyebb jelentőséget se tulajdonítanának, a kormány tagjai egyszerűen nem vettek részt az ülésen. Mindezek után ki-ki saját maga is megalkothatja az egyéni véleményét. A többség uralmáról. Vagy a párhuzamokról. Zsilka László TÜKÖR 1995. október 8. IiBSÚmap
