Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-10-08 / 41. szám
l/BSärnap 1995. október 8. PUBLICISZTIKA OK TÓBER x száznegyvenkilencedik esztendőben. Tizenhármán készültek a végső útra. A menet szürkületkor indult, mert a parancs így szólt: „az ítéletek végrehajtására reggel, idejekorán kerüljön sor, hogy az elítéltek egész nap közszemlére legyenek kitéve a vesztőhelyen, elrettentő például”. Lé- lektipró, nemzetgyalázó parancs. Csak olyan valaki adhatta ki, akinek hóhérlelke van. Akit az elvakult gyűlölet kormányoz. Haynaunak hívják. Ez a hatvanhárom éves, velejéig romlott ember hirdeti magáról: „Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni... Aki látta, mint én is, mit tettek ezek a gazfickók Magyarországgal, a lehető legigazságosabb dolognak fogja tartani, hogy átsegítjük őket a másvilágra... Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.” Reggeli fél hatkor indul az első menet. Nyolc ember halad át az aradi várbörtön udvarán. Kiss Ernő, 50 éves, altábornagy; Schweidel József, 53 éves, tábornok, öt gyermek atyja. A hadbíróság kegyelemre ajánlotta - Haynau neki sem kegyelmezett. Dessewffy Arisztid, 47 éves, tábornok; Lázár Vilmos, 34 esztendős, ezredes, három gyermek atyja. Az a négy pap vezeti őket, akik a hajnali órákban együtt imádkoztak velük a cellákban. Nem botorkálnak. Katonás lépteik visszhangoznak a kihalt várudvaron. A halálos ítélet, „por és golyó” általi - felolvastatik. A katonának a halál neme sem mindegy. A bitófa megalázó. Még a közkatonának is, nemhogy egy egész vezérkarnak. Nekik, négyüknek a golyó - kegyelem. Cinikus jutalom azért, hogy nem az orosz cár, hanem az osztrák császár csapatai előtt letették a fegyvert. A győzők effajta kegyelme mindig és mindenütt megalázó a legyőzőiteknek. A várfalnál fél térdre ereszkednek. Nem gyengeségből. Nem a lábuk remeg. Hóhéraikat vetik meg vele. Mert kegyelem a golyó általi halál - de ebből a nagylelkűségből nem kérnek. A csatákban állva várták a ha„ Vagy jőni fog, ha jőni kell, A nagyszerű halál, Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll.” (Vörösmarty Mihály, Szózat) tizenöten ő van egyenruhában. A többieken fehér ing, fekete ruha. Fehér lélek, fekete halál. A sort az apró termetű, bikanyakú, vörös hajú Poeltenberg Ernő vezeti. Egy bécsi jogász fia. Harmincöt éves, három árvája lesz. Magyarul csak káromkodni tud. Öt is a szíve vitte - magyar ügyért a csatákba. Most - ugyanazért - a bitófára. Nyolc bitófakötél lengedezik az aradi szélben. Török Ignác, 54 éves. Zseniális hadmérnök - volt. Láhner György, 52 éves. Tábornok volt. Iáit. Akkor voltak méltó ellenfelek. Ez már nem csata. Véres, esztelen színjáték. A legyőzők kiszolgáltatottjai. De nem - mégsem azok. Az igazi kiszolgáltatottak az ítélethozók. Ha nem is itt és most, de a történelem bírósága előtt. A győztesek csakis ők lehetnek. Az ilyen halál vállalása, a menekülési lehetőségek tudatos elutasítása, a vértanúhalál, a hóhérok szembeköpése az utolsó pillanatban is - vállalása mindannak, amire életüket feltették. A magyar függetlenségi eszmének. Fél térdre ereszkednek. Kigombolják, széthúzzák mellükön az ingüket. Mintha tudnák, milyen parancsot kapott a velük szemben felsorakozott tizenhat ki végző: egy lövés a fejre, kettő a szívre. Szürkület van és csend. Tizenhat zár kattan. Vezényszót visszhangzanak a várfalak. Leiningen-Westerburg Károly tábornok cellájában élete utolsó sorát veti a papírra: „Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben.” Leteszi a lúdtollat, lezárja a kalamárist. Nincs rájuk szüksége többé. Átöltözik. Végigsimítja magán a honvéd tábornoki egyenruhát. Nyílik a cellaajtó - menni kell. Még mindig szürkéllik. Reggel hat óra van. Indul a második menet. A várudvaron kilenc bitófa áll. Franz Bott hóhér már felmondási idejét tölti. Szakszerűen ellenőrzi a szélben himbálódzó köteleket. Mind a kilencet. Eddig köztörvényeseket akasztott - tábornokokat még nem. Hóhér - ez a mestersége. A mai munka más, mint a többi. Valahol ő is érzi. A hóhér nem sokat gondolkodik. Nem az az ember, aki elérzékenyül. De ma a hóhérlélek azt súgja, hogy hősöket kell akasztani. Ha elmenekül, jön a másik. Hóhérokat mindig könnyű találni. Leiningen-Westerburg harmincéves. Magyarul nem tud, de a nemzeti hovatartozást, a világnézetet nem a száj dönti el. A szív. A száj gyorsan fecseg. A szív hallgat és irányít. Csak Knezic Károly - így horvátosan írta mindig a nevét - 41 éves. Horvát katonacsaládból származik. Nem vérrokonát, a forradalomtipró Jel- laáié horvát bánt választotta, amikor lelkében „egy jobb kor utáni vágy ébredt fel”. A nemzeten kívül két kislánya siratta. A 45 esztendős Nagysándor József és Leiningen következik. Már csak három kötél... Aulich Lajos, 57 éves, német ajkú. Ernst törzshadbíró is tisztelettel hajolt meg előtte. Franz Bott hóhér kezét a hiéna Haynau irányítja: nincs kegyelem. Damjanich János, 45 éves, szerb paraszt, a magyar szabadságharc tábornoka letápászkodik az aradi vár szemetesszekeréről. Törött bokával odasántikál a bitófához. Végignéz bajtársai lengő holttestén, s emelt fővel várja a halált. Gróf Vécsey Károly, 42 éves főnemesnek a szeme sem rebben. Belül ömlik a könnye - a bajtársakért, egy elveszett szabadságharcért. Büntetésből maradt utoljára. Büntetésből kellett végégnéznie a császári kamarás úrnak, milyen sors vár azokra, akik a felséges császár és a rend ellen szövetkeznek. Tudja, hogy apja üzent a bíráknak: ő csak örül, ha kivégzik a császár ellen lázadó fiát. Gyűlölte őt mindenki a császári udvarban. A legnagyobb lázadó- még tán Kossuthnál is nagyobb - ő volt a szemükben. Egy főrend, aki holmi parasztokkal, lázadókkal, gazfickókkal szövetkezik! Hogy várta ezt a napot, ezt az órát Grünne gróf, Ferenc József főhadsegéde! Régóta kívánta már a halálát! Gróf Vécsey Károlynak nem tiszta a lelkiismerete. Valami nyomja a lelkét. Bánja már, hogy származása visszatartotta attól, hogy kibéküljön szerb paraszt haragosával - Damjanich János honvédtábornokkal. Most- most már elkésett! De talán még nem késő. így nem lehet meghalni! Odamegy Damjanich bitófájához, s a halálban feloldozást kérve megcsókolja a tábornok élettelen jobb kezét. A többiek már nem láthatják a kibékülést. De az Isten - az igen. Harag nélkül a szívében - neki is bevégeztetett. Tizenhárom vértanúnak, Arad város várbörtönének udvarán, a bécsi forradalom leverésének első évfordulóján. Haynaunak, akiről egyik kortársa azt jegyezte fel, hogy „képtelen volt mértéket tartani” - még mindig nem elég: „Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ha kell, a fejemmel szavatolok érte, mert gyökerestől irtom ki a gazt.” Kazinczy Lajos, huszonkilenc éves, ezredes. Kazinczy Ferenc legkisebbik fia. Haynau október 25-én löveti főbe- az aradi vár udvarán. A tizenötödik aradi vértanút Lenkey Jánosnak hívták. Őt nem végezték ki- csak az őrületbe kergették. 1850 februárjában halt meg - Aradon. Palmerston angol külügyminiszter elfelejti, hogy diplomata és kifakad: „Az osztrákok a legnagyobb vadállatok azok közül, akik valaha a művelt emberek nevét birokolták...” A magyar nép október 6-án rájuk emlékezik. Tisztelettel vállalt ügyük- kegyelettel vértanúhaláluk iránt. (MIF) £ qy tojLájiVíz Már nem szóltak egymáshoz, értették egymás hallgatását, amiben benne volt egy más politikai ábránd tűnékenysége fölötti sajnálkozás, meg a haza térbeli beszűkülése is, aminek azonban nem feltétlenül kellene együttjámia szellemi beszűküléssel. Nemzedékek múlnak ki a világból, mire Európának ez a különös hasonlatosságot mutató történelmű országokkal teli, most már örökre nosztalgikus hangulatú, s ebből adódóan igencsak rokon szellemiségű darabján a határok átrajzolása után az indulatokat felváltja a közösnek vallott gondolat. Akkor a vágyak és az agyak után a szívek is megnyugszanak. Mert azt ma sem tagadhatja senki, hogy az egymás torkának esők az öldöklésben halálosan kimerítve egymást, nem békére vágynának, és nem a megértésről gondolkodnának. Csak azok a szívek, s a belőlük patakzó érzelmek ne borítanák el újra és újra a háború kijózanító rettenetét! Hallgatagon ült a söröző bokszában Horkai, Erőssy Szilárddal szemben. Olykor percekig nézte az érzelmeiben is a mindannyiukat körülvevő káoszt leképező élelmiszer-nagykereskedőt. Az meg csak a tekével játszókat figyelte, s egy-egy taroló dobás nyomán felcsapó hangos szóhullám keltette indulatát öblítette le a sörrel.- Szeretnél játszani? - fordult felé Horkai.- Talán. Ha nem lennél most velem, engednék a csábításnak - titokzatoskodott Erőssy, majd folytatta: - Nem is sejted, hogy milyen fontos, ha kiszámíthatatlanul, de mégiscsak rendszeres időközönként ide tévedsz. Az ilyen barangolások, sörözések és bölcs hallgatások nélkül sokkal nehezebb lenne. Nekem a te barátságod iránytű a kaotikus mindennapokban. Horkai, bár igyekezett palástolni, igencsak meghökkent. Nem számított ilyen nyílt baráti vallomásra. Annál kevésbé sem, mivel ő maga tekintette menedéknek a hegyaljai várost. Szilárdot és szüleit, akiknek környezetében megismerhette és szerethette azt a mentalitást, ami folyamatában - tatárdúlás, törökvész, vallásháborúk, szabadságharcok, nemzetiségi feszültségek, háborúk, gazdasági válságok és határtologatások felszíne alatt pislákoltatva a makacs élni akarást - szüli percről percre a reményt. Horkai eleddig méltán hitte, hogy az útrabocsátó bizonyosságként használt paraszti gondolkodás, az öntudatosodásakor igazságokat és tévedéseket egyformán jelentő munkáslét, valamint a tudás megszerzésében meghatározó módon iránytmutató polgári gondolkodásmód és szellemiség vegyületének működtetéséhez itt kap rejtett energiákat.- Nekem legalább annyira fontos mindaz, amit általad ismerhetek meg - válaszolt Erőssy Szilárdnak. - Az a képességem, hogy újságíróként nem nyalogatom történelmi sebeinket, igazából itt alapozódott meg. Édesanyád származásában negyedrészt zsidóságot kimutató faji előítélet és bosszú következményeinek ilyen méltósággal, Jézus Krisztus követőihez méltó rendíthetetlenség- gel való elviselése: példa értékű. Gondolom, ezzel te is így vagy. Barátja sokáig hallgatott. Bár az is lehet, hogy a másodpercek tűntek perceknek, mire Szilárd megszólalt:- Bármennyire is bizonygatnám az ellenkezőjét, úgyse hinnéd el. Éppen ezért csak őszintén: Megkedvelte anyám Trúdit, mégis sok minden gátló dolgot látott kapcsolatunk kiteljesedésének útjában. Maga az a tény riasztotta, hogy Trúdi feltételként, amolyan próbaként kezelte: kitelepülök-e utána Németországba. Ennek közvetlen következménye lett volna öregedő szüleim magukra hagyása. Anyám nem érzi magát annyira öregnek, hogy egy unokát ne tudna még nevelgetni, s Trúdi koránál fogva, de más okok miatt sem szülhetne már gyereket. Ő az, aki biztos egzisztenciát és érzelmi biztonságot keres. Mindazt, amit elveszített előző házasságában. Érzelmi viharokban égtünk, majd a látogatásai alkalmával fel-felszított parázslás után tudatalattinkban már talán egy-egy más partnernek őrzött hamu alatt pislákoltak érzelmeink.- Azt akarod mondani e cirkalmas szövegeddel, hogy végül Trúdi is, és te is észérvek nyomása alatt szakítottatok?- Nem szakítottunk, csak valahogyan ellangyo- sult minden. Az utóbbi hetekben már kerüljük is egymást. Én őt mindenképpen, mert a szállítást jelző faxjai után a könyvelőmmel felhívatom Trúdi cégét, hogy ki indult el az áruval. Ha ő, akkor sürgős üzleti utat szervezek magamnak. Ahogyan az a logikák ketrecében vergődő kapcsolatokban történni szokott. Horkai bölcsességéből csak egy sajnálkozó, halk sóhajra futotta. Összenéztek, és szó nélkül tudták, menniük kell. Annál is inkább, mert kezdtek rájuk felfigyelni az egyre hangosabb helybeliNosztalgia és szellemiség ek. Ezt nemcsak érezték, de odaintve a pincért, fizetés közben valaki gúnyolódásnak sikeredett viccet engedett meg magának:- Konstantínko, barátocskám, ha a te bratislavai redaktorbarátod itt szaglászik, már meg sem ismered a kamosokat. Erőssy Szilárd nyomban mentegetni kezdte szlovák ismerősét, mintha Horkai indulatainak váratlan kitörésétől tartana:- Figyelembe se vedd! Nem rosszindulatú gyerekek ezek, csak a magyar szavak értelmét nem érzik pontosan. A dohányfüsttől nehéz levegőjű sörözőből kilépve, az utcán még a délutáni gyümölcsérlelő verőfény illatai szálldostak. Horkai megbotlott egy utcakőben, s hogy el ne essen, belekapaszkodott Szilárd karjába:- Talán azt hitted, hogy nem értem ezeknek a dél-szlovákiai szlovákoknak a szavát. Ezeket fogja sújtani leginkább a nyelvtörvény. A szlovákiai magyar, ha tud szlovákul, az irodalmi nyelvet beszéli. Ha meg nem tud, olyan családtagra támaszkodik majd, aki ugyancsak Stúr nyelvét ismeri. Ezek meg ma is azzal a tájszólással élnek, amit az idetelepített nagyapjuk is beszélt. Akik meg az egyetemeken tanultak, egy se jött vissza a magyarok közé.- Ezek szerint, nemcsak a nagymellű önállósodásnak, de a nemzetállam tábortüzeinek szellemi homályában fogalmazgatott törvényeknek is lesz bumeránghatása - bölcselkedett Erőssy Szilárd a hegyaljai város késő esti éjszakájában, egy monarchiabeli szecessziós polgárház előtt ballagva.
