Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-10-08 / 41. szám

Tőzsér Árpád? Költő. Pár excellence? (Való­színűleg tiltakozna.) ősei gömöri pásztorné­pek, talán tőlük az örökölt önszigor. Hetyke­ség? Fenegyerekség? Hatvanévesen? Budme- ricén gombázgató „Köztes-úr”, Tanár úr. Esztéta. (Talán nem tiltakozna.) Örök nyugta­lanság, kísérletezőkedv, meg-megújulás. - Verskötetek, melyek mindig valami újat hoz­tak-hoznak lagymatag, ki-kifulladó irodal­munkba. Hatvanévesen is ifjabb sok fiatal pá­lyatársnál. Igaz, ez nem minősít, de jellemzés­nek ez sem kevés. Ha „anyánk képén a világ a ráma”, a szlovákiai magyar költészet gettójá­nak kerítéseit talán senki nem rugdosta szét ilyen vehemenciával. Hol kezdjük tehát?-Kezdjük talán a kalandozást a jelennel. Né­hány éve az Irodalmi Szemle főszerkesztője vagy, mellette egyetemi adjunktus, tehát tanárember. Nem sok ez egy kissé együtt? Vagy szükséged van a sok munkára?- Igen, azt hiszem, szükségem van rá. A hu­szadik század számos katasztrófája között bizto­san nem a legkisebb, hogy az Arbeit macht frei-t két diktatúra, a fasizmus és a bolsevizmus is a Beszélgetés a 60 éves költővel dem irodalomközelítésnek nevezik, de mi 1958- ban természetesen nem voltunk posztmodemek. Mi a politika irodalmi diverziójával szembehe­lyezkedve akartunk visszatérni az irodalomhoz és folytatni az irodalmat.- Némileg politika-ellenes vagy, derül ki ebből is. Pedig Mészöly Miklós szlovák nyelvű esszékö­tetének a közelmúltban tartott bemutatóján éppen te beszéltél a közép-európai „meszticről”, s a la­tinul író Janus Pannonius és Johannes Sambucus mellett korunkból azt a Danilo Kist hoztad fel a „mesztic” példájaként, akinek a kultúrája - lévén ő maga szerb-magyar-zsidó keverék - tipikus kö­zép-európai polikultúra volt, s tudvalevő, hogy Nagy László felvétele amely természetesen nem makaróni-szövegeket, hanem a többnyelvűség zenei-képi kihasználását, s különböző nyelvű szövegtömbök rímszerű megfeleltetését, s a nyelvközi allúziók legválto­zatosabb formáit jelenti. S akkor még nem is be­széltünk az egyéb jelrendszerekről, a vizuális és fonikus költészetről, a performance nyelvéről, a gesztusról mint nyelvről stb. Summa sumárum: a nyelveknek és jelrendszereknek ebben a kavargá­sában el kell gondolkodnunk rajta, hogy annak idején, a „népi” hőskorunkban nem becsültük-e egy kicsit túl az egyetlen és hagyományos (ver­bális) anyanyelv szerepét is az irodalomban.- El tudod-e fogadni, hogy szlovákiai magyar költő vagy? Vagy inkább magyar, vagy európai? Egyáltalán, mit jelentenek számodra ezek az evi­denciák és sokszor vitatott kategóriák?- Szeretném magamat európai „mesztic” költőnek tudni, de azt hiszem, csak egynyelvű „szlovákiai magyar költő” vagyok. Felnőtt fejjel kerültem idegen nyelvű közegbe-kömyezetbe, s már nem tudtam „érzelmileg” is megtanulni az idegen nyelveket. Egyébként pedig a „sokszor vi­tatott kategóriákról” az a véleményem, hogy Mittel úr mittel-európai gondjai, avagy: AZ IRODALOM IS ANYAGCSERE lágerei kapujára írta, s ezzel a munkát az iroda­lomban talán örökre a paródiák tárgyává süllyesztette. Szerintem a munka éppen olyan szerves része az anyagcserének, mint az evés, ivás, ürítkezés. S próbálj valakit az evés vagy az ürítkezés lehetőségétől megfosztani! - Ezek per­sze közhelyek, de az talán kevésbé közhely, hogy én a két munkahelyemet egynek érzem, hogy a szerkesztői és tanári professziót annyira rokon, szinte azonos szakmának tudom, hogy a legszíve­sebben azt mondanám róluk, amit Derrida mon­dott az íróról és filozófusról: az irodalmat filozó­fiaként, a filozófiát irodalomként kell művelni. Azaz: szerkeszteni tanárként, s tanítani szer­kesztőként kell. Ez nekem eddig annyiban sike­rült, hogy számos diákom egy időben szer­kesztőtársam is, a tanár-irodalomtörténész mivol­tomból pedig úgy akarok szerkesztőként is profi­tálni, hogy szeretném a Szemlét irodalomtörténe­ti folyóirattá is tenni. Be kell ismernem, hogy ez az utóbbi kevésbé akar sikerülni, az előbbi in­kább. Az Irodalmi Szemle ebben a pillanatban szinte már teljes egészében a fiatalok fóruma.- Közismert, hogy az Irodalmi Szemle „arany­korában" is a te szárnyaid alatt indult az az új nemzedék, amely gyorsabb vérkeringést hozott a szlovákiai magyar költészetbe, irodalomba...- Az előbb akkor valószínűleg rosszul fogal­maztam. Nem akartam ugyanis fiatalokról és öre­gekről, azaz nemzedékekről beszélni. Az iroda­lomban mindenki fiatal, aki még - hadd térjek vissza a kicsit talán profán indító képhez - anyagcserére, azaz megújulásra képes. S jaj azoknak, akik úgy érzik, hogy ők már megtalál­ták a hangjukat, akik már nem akarnak sem enni, sem Urítkezni, csak valami időtlen fényben ra­gyogni, sütkérezni. S valószínűleg ezért jaj a szlovákiai magyar irodalomnak, ezért nem jelent hetvenéves léte után sem sajátos iskolát - a vaj­daságitól és az erdélyitől eltérően - a magyar iro­dalom egyetemében.- A fiatalság helyett beszéljünk akkor a kez­désekről, az indulásokról. A ti egykori induláso­tok és a mai pályakezdők indulása között a kü­lönbség nyilván óriási. Nektek az ötvenes-hatva­nas évek fordulóján sokkal keservesebb élményt jelenthetett megélni a kezdést, mert az egyben alapozás is volt...- Nem emlékszem rá, hogy mi az indulásunk idején a kezdés, az alapozás lázában vagy kínjá­ban égtünk volna. A mi akkori ellenzékiségünket az adta, hogy mi vissza akartunk térni az iroda­lomhoz, hogy folytatni akartuk az irodalmat. A „kezdés” rögeszméjét csak később, az avantgárd felfedezése után és hatása alatt tettük magunkévá. S ez akkoriban egybeesett a szlovákiai magyar irodalom permanens újrakezdési, semmiből-indu- lási mániájával és nyomorúságával. - Apropó, új­rakezdés! Annak idején még az Iródia is avant­gárd alapokról, önmaga őseként indult. Pedig az igazi irodalom mindig folytatás, sohasem kezdés. S persze megújulásnak is csak annyiban megúju­lás, hogy a folytonosságnak mindig más-más szá­lát ragadja meg és alakítja a mindenkori korhoz és egzisztenciához. Újrakezdeni nem teljesít­mény, minden csecsemő újrakezd. A világiroda­lom és kultúra ötezer évét begyre szedni és újra megemészteni, az a valami. - Ezt ma posztmo­Kis, annak dacára, hogy óvta az írókat a politizá­lástól, azért sokat politizált...- No és Goethe, Heine, Petőfi, Balzac nem po­litizált? Nem az író politizálásával van bajom (s ezzel természetesen távolról sem azt akarom mondani, hogy számomra a politika bármely for­mája is vonzó!), hanem azzal, hogy a mi író-poli­tikusainkban vagy politikus-íróinkban külön él az író és külön a politikus. Nem tudják a politikát a mítosz és egzisztencia szintjén megélni és megír­ni. Mint ahogy azt egy Malraux, egy Semprun, egy Romain Gary megélte és megírta. Vagy ahogy Danilo KiS Közép-Európa politikumát megélte és megírta.- Ha már Közép-Európát említettük, óhatat­lanul eszembe jut Mittel úr, akit Tőzsér Árpád talált ki, s aki egy alkotói pálya összegzésének tűnik...- Összegzésének?! Remélem, még nem az. Hisz „csak” hatvanéves vagyok. S az anyagcse­rém fungál. Még szeretnék néhányszor megújul­ni, új Mittel urakat nemzeni. Az orosz-len- gyel-francia-angol Romain Gary majdnem min­den regényét más név alatt írta. S volt néki egy- pár. Regénye is, neve is. Legújabb verskötetem címe még Mittelszolipszizmus (a napokban jelent meg Budapesten), de már kezdem kicsit unni Mittel urat. Rám öregszik. Ö öregszik, én fiatal maradok. Ez a sorsa minden fiktív figurának. Unalmas lenne például már Homálynoki Szanisz- ló is, ha még élne a szerzője, s kényszerítené a hősét tovább élni. A szerepek, az álarcok váltoga­tása viszont megújítja, fiatalon tartja a szerzőt. Hatvanadik születésnapomon (amely azért per­sze, ha leveszem az álorcáimat, elrémít: Uramis­ten, valóban hatvan?!; költőink közül hányán nem érték meg ezt a kort!; akik pedig megérték, azoknak akkorra elment a kedvük a születésnapi köszöntők és ön-köszöntők „csecse/becséitől”; Arany János hatvanéves korában már aggastyán­ként rebegi, hogy „Köszönöm, oh Isten, köszö­nöm azt neked, / Hogy hatvan évemig láthatám remeked”), szóval hatvanadik születésnapomra kívánok magamnak még sok Mittel urat, sok sze­repet, sok álorcát. - Meg kell azért hagynom, az elhagyott Mittel urat majd erősen sajnálni fogom, mert nagyon hálás és kifejező társam volt az utóbbi két évtized kizökkent idejében, sok min­dent elmondott helyettem, elképesztő képlékeny- séget és bátorságot tanúsítva közben. S akkor ab­szurdumáról fecsegve, a sorok között remélem si­került elmondania azt a lényeges mondandóját is, hogy a „Mittel” név első fokon nem „Mitteleuro- pa” politikumára és geográfiájára utal, hanem az ember eredendően „köztes” („mittel”) állapotára, az egzisztenciának arra a mozzanatára, hogy a természet dolgainak bizonyosságaival csak az ember tud szembefordulni, ezektől a bizonyossá­goktól elkülönülni, s épp a viszonylagosságánál, köztes léténél fogva képes erre. S hogy az emberi társadalomban minden bizonyosság, minden „nagy eszme”, minden ateizmus-liberalizmus ha­zugság, hogy az ember a természeténél fogva „köztes lény”, pontosabban a kozmikus „köztes- ségnek” a szívóhatása, a dolgok közötti rejtélyes vákuum volt az az erő, amely az elemek bizo­nyosságából, a koacervátumcseppekből vagy mi az ördögből az életet előhívta. Másodfokon per­sze Mittel úr Közép-Európát is jelenti, de még akkor is inkább úgy fogalmaznék, hogy Közép- Európa jelenti Mittel urat, Mittel úr Közép-Euró­pa metaforájában nagyítódik ki és válik minden részletében, rebbenésében láthatóvá.- Szintén a „mittel"-probléma s némileg az al­kotás és politikum viszonyával függ össze, amit Danilo Kis írt a magyar költészetről az egyik ta­nulmányában: szerinte az egész huszadik századi magyar költészet a társadalmi problémákkal szembeni elkötelezettség, a közéleti etika és a nagy dolgok iránti fogékonyság, a globális művé­szeti értékek-kísérletezések között vergődött. Ez a szembenállás gyakran a legalpáribb, művileg ter­jesztett urbánus-népi vitában „testesült meg”, s amely napjainkban sem akar véget érni. Mi erről a megosztottságról a véleményed? Nem egy pár­ját ritkító képtelenség ez?- Egyetértek: képtelenség. Sőt még annál is rosszabb: ostobaság. Éppen ezért nem is igen szeretnék ennél a problémánál időzni. S hogy mégse maradjon megválaszolatlan a kérdés: az ötvenes években Nemes Nagy Agnesékat, az „ur­bánusokat” szinte kitiltották az irodalomból, ma viszont ha valaki a budapesti „irodalmi gettóban” (Koestler nevezte így a pesti kávéházakat, én itt persze nemcsak a kávéházakra gondolok) eléne­kel egy népdalt, az már eretnekségnek számít; az a valaki már csak „népi” lehet, azaz bugris, „pa­raszt”. S közben ahogyan az a korábbi osztraciz- mus is mérhetetlen ostobaság volt, a „népinek” ez a száműzése is az. Témasovinizmus. Mert míg meg nem ideologizáljuk, minden téma azonos nyelven beszél. Eszmélkedésünk idején a közvet­len környezetünk figuráit, tárgyait és a hozzájuk tapadó nyelvet éljük meg (szülőföldként), aztán később a fizikai valóságunkat, aztán jönnek a külsőbb körök, s a tudat, a szellemi horizont vi­lággá tágulásával jövünk rá az egyetemes emberi értékek mibenlétére. S az egyes körök között nincs esztétikai értékhierarchia.- Azaz, a Tamási Áron-i „valahol otthon len­ni a világban" inkább úgy érvényes, hogy a vi­lág bennünk van, legyen a kiindulókör akár Gö- mör, akár más táj, s ezt a világot kell az álta­lunk megtanult, felépített egyetemesbe beépíteni. Hogyan jellemeznéd az anyanyelv fontosságát az egyetemesben? .- Az anyanyelv eszmélkedésünk idejének és környezetének az a tárgya, amelyhez még érzel­mileg közelítünk. Ha tíz-tizenöt éves korunk után tanulunk meg egy nyelvet, azon már csak az is­meret szintjén tudunk bármit is közölni-továbbí- tani. De éppen a többnyelvű Romain Garyk, Bec- kettek, Nabokovok bizonyítják, hogy bírhat egy író anyanyelvi-érzelmi szinten egyszerre több nyelvet is. Mészöly szlovák nyelvű esszéköteté­nek a kapcsán azon a bizonyos bemutatón én tu­lajdonképpen a közép-európai „meszticnek” a politikai együtthatóiról beszéltem, arról az ellent­mondásról, amely korunkban a nemzeti államok és az emberjogi normák között van, s amelyet Mészöly szerint, és szerintem is csak a „mesztic”, a valóságos „vér és lélek szerinti” (Mészöly sza­vai) kevert ember tud meghaladni, de meggyőződésem, hogy az irodalomban is a mesz- ticek kora közeleg, hogy az ún. intertextuális szö­veg az interlingvinális irodalom előszobája, nem az a fontos, hogy én minek tartom magamat, hanem az, hogy engem minek tartanak, hogy mi­lyen olvasóközönség, társadalom, valóság ismer magára a verseim „valóságában”.- Születésnapod alkalmából a Kalligram Ki­adó monográfiát jelentet meg rólad, amely a Kortárs Magyar írók sorozatban jelenik meg. A sorozat, a kiadó értékrendje szerint, a kortárs magyar irodalom élvonalát alkotó írókról igyekszik tablót nyújtani. Hogyan viszonyulsz ehhez? Szerinted megkapja-e ma a szellem em­bere, a művész az őt megillető elismerést a tár­sadalomtól?- A mi helyzetünk itt, ebben az egyre inkább elvaduló nemzetállamban kiábrándítóan speci­ális. Itt mi, magyarul író „meszticek” a hivatal­tól elismerést természetesen hiába várunk, a legjobb esetben is csak kolduskrajcárt kapha­tunk. De az író társadalmi elismertsége általá­ban is problematikus. Amennyiben az írás is munka, annyiban az iro­dalom is anyagcsere. S mint ilyenre, nem közvet­len a társadalomnak van szüksége, hanem annak, aki az anyagcserét végzi, azaz az írónak. A társa­dalom csak felhasználja - vélt vagy valós érdekei szerint - az irodalmat. Pontosan úgy, mint a ter­mészeti és kozmikus környezet egyéb tárgyait. S pontosan olyan mértékben is illeti „elismeréssel”, mint emezeket. S azt kívánni, hogy rájöjjön: ha életben akar maradni, akkor természeti környeze­tével törődnie kell, meglehetősen illuzórikus va­lami lenne. Keresni kell tehát azokat az embere­ket (kiadókat, szponzorokat, tehetős olvasókat), akik számára az olvasás olyan értelemben szelle­mi metabolizmus, mint amilyen értelemben az író számára az írás anyagcsere. Csakhogy az író - a szerencsétlen - azonkí­vül, hogy igyekszik - botorul - abból megélni, amit ír, ráadásul még hiú is, s az erkölcsi elis­merés is jólesik neki. S még akkor is, ha tudja, hogy valahol ellentmondás van a dologban, mert a legújabb irodalom törvényei a reneszánsz és klasszicizmus irodalomeszménye jegyében alakulnak, azaz az átírás és utánzás mozzanata erősödik föl benne, s az eredetiség, a személyes­ség követelménye átértékelődik, kicsit háttérbe tolódik. A reneszánsz költő még szerényen - verse személytelenségével összhangban - nem­egyszer csak a versfőkbe rejtve közölte még a nevét is, a mai költő viszont úgy akar „személy­telen” lenni, hogy még amiatt is halálosan meg­sértődik, ha a kollégája monográfiája három sorral terjedelmesebb, mint az övé. Az Irodalmi Szemlében egyébként - néhány japán lap mintá­jára - tervezünk olyan számokat is, amelyekben nem közöljük majd a szerzők nevét. (Honoráriu­mot mindenesetre adunk!) Kíváncsi vagyok, há­nyán vállalják az esztétikai javak szétosztásának eme önzetlen formáját, s a megméretésnek ezt az anonim módját. Itt kényszerűen megszakad a beszélgetés, amely folytatódhatna órákon, oldalakon ke­resztül. Zárva marad sok titkos szoba. Ez csak egy a véletlenül, alkalomszerűen kinyitott ajtók közül. A képzelet kalandja végtelen, a tőzséri világkép mindvégig nyitott. Példaadóan. Kövesdi Károly INTERJÚ____________________________________________________________________________________________________________________ 1995. október 8. l/BSárnap

Next

/
Thumbnails
Contents