Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-10-01 / 40. szám
1/BSÉriJBp 1995. október 1. MŰVÉSZVILÁG • P écsett Rómeó, Debrecenben Don Carlos Még főiskolás volt, a második évét kezdte, de már lépten-nyomon úgy emlegették: az új Darvas Iván. Nehezebb terhet, pályakezdő színész, ahgha cipelhet. Igaz, szebbet sem. Kamarás Iván friss diplomával és első szerződésével a zsebében könnyedén s elegánsan bújik ki a darvasi kép mögül. Ékes bizonyítéka ennek a győri születésű Jidien Soréi is, akit Böhm György rendezésében játszik a Förös és feketében. Ez ő. Illetve: belőle jön. Szenvedéllyel és hidegvérrel, iróniával és romantikával, gúnnyal és tisztasággal. • Ha ma újraforgatnák a Liliomfit, valóban átvehetne Darvas Iván szerepét. Aztán majd „kamarássá” gyúrná.- Amíg nem láttam a filmet, nem is értettem, milyen rokon vonásokról beszélnek. Aztán megnéztem és megdöbbentem. Tényleg hasonlítok rá. De több ilyen felvételt nem láttam róla. Ószintén szólva: nem is sajnálom. Kuriózum legyek? Mutáns egyed? Az alteregója valakinek? • Találkoztak már egyáltalán?- Még a főiskolán. Iglódi István rendezett egy Brecht-vizsgát, abban látott Darvas Iván. Azt mondta Iglódinak: kedvező alkatú ez a fiatalember. És rám mutatott. • Kedvező alkatú?- Vagy előnyös, nem emlékszem pontosan. • Jól hangzik ez így is, úgy is. lehetett volna. Mindkét szerepet visszautasította. Julién Söreire azonban igent mondott.- Rómeó és Don Carlos olyan feladatnak tűnt, amellyel hat hetes próbaidőszak alatt nem tudtam volna megbirkózni. Vagy ha mégis, akkor csak egy nagy kaliberű rendezővel. Ha ugyanis megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy ne legyek szorgalmas a próbán, akkor könnyen ellustulok. Böhm Györgynél, a Vörös és feketében dolgoznom kellett. Pedig a délelőtti próbák nincsenek ínyemre. Én általában este „ébredek”. Amikor már játszani kell. A főiskolán is ez okozott gondot. Már reggel összezavartak. Szétszedtek, de nem raktak össze. Mindegy. Julién Sorellel, úgy érzem, letettem az alapokat. Már van mire építenem. Egyébként az is érdekes, ahogy megkaptam a szerepet. A Sirály Trepljovát játszottam Horvainál, ebben látott Böhm György. Gálffi László hívta fel rám a figyelmét, tudom. Ó jól ismer. Tanárom volt a főiskolán. Böhm György azonban, a biztonság kedvéért, megkérdezett még néhány embert, hogy kiben látják az ideális Julién Soréit. A legtöbben azt felelték: bennem. • Faludy György a Pokolbéli víg napjaim című kötetében azt írja: Julién Soréi az ő küszöbét át nem léphetné. Annyira lesújtó a véleménye- Például azt, hogy ha kell, össze tudom szedni magam. Ezen anyám is elcsodálkozott. Amikor ugyanis megnézte az első vizsgámat, s látta az osztálytársaimat, elképedve kérdezte, hogy fogok én köztük labdába rúgni. Mert hogy lustának és fegyelmezetlennek tartott. Horvai tanár úrnak köszönhetően azonban kezdtem megváltozni, Böhm György rendezésében, Győrben pedig egyszerűen bizonyítanom kellett. Ha nem ütöm le a labdát, végem. Most Ot- hellót fogom eljátszani Ruszt József irányítása alatt a Budapesti Kamaraszínházban. Mert oda szerződtem. 9Nem Jágót? Othellót?- Igen, a mórt. Erre én sem gondoltam volna. Huszonhárom évesen kevés színésznek adatik ilyen lehetőség. Horvaitól viszont szabadságot tanultam, fantáziát, korlátok nélküli színházi világlátást, és Othello éppen erről szól. • Calderon Álhatatos hercegében Muley tábornok szerepét alakítja. Ez az előadás is Ruszt Józsefhez köti.- Ennek a darabnak azért örülök, mert egészen más stílus, mint a Vörös és fekete. Helyenként misztikus világba kalauzol. A tábornok pedig, szerelmében, szinte kutyává változik. Úgy zokog, hogy már vonít és ekkorára összekuporodik! * • KAMARÁS IVÁN, a huszonhárom éves mór SZABÓ G. LÁSZLÓ- Ma már nem is vagyok szép. Kiskoromban igen, akkor rendkívül helyes voltam. Ezt másoktól hallom. Azóta csúnyultam. A gimnáziumban már meg sem néztek annyira. Jöttek a gátlások... folyton röhögtek rajtam. Legalábbis egyvalaki, de az nagyon. Állítólag idétlen volt a mozgásom. Sokat sportoltam, de mondjuk futni sosem tudtam. • Mégsem hiszem, hogy a főiskoláig lustán, komótosan tette meg az utat.- Pedig nem rohantam. Tudtam, hogy előbb-utóbb színész leszek. Van egy fogalmazásom, amelyet harmadikban írtam. Én színész szeretnék lenni, ez áll benne. Meg hogy: Alain Delon és Laurence Olivier keveréke. Nyilván azért, mert ismertem őket. Tetszett, ahogy játszottak. És mert anyám, Uhrik Dóra révén, aki a Pécsi Balettben táncolt, nem is annyira otthon, mint inkább a színházban nőttem fel. Amíg a többiek fociztak, én a Hamletet olvastam, filmeket néztem, vagy színházba mentem. Nagyon jó volt színházi gyereknek lenni, kiöltözni a bemutatóra és hátul, a színészek közt mozogni. De az iskolát nem szerettem. Hanyagoltam. Végig fekete bárány voltam. Nem tanultam soha, és még figyelni sem figyeltem. Az a világ sosem érdekelt, csak ami este jött vagy délután. Rám soha nem lehettek büszkék a szüleim. Ha kihívtak feleim, annyira izgultam, hogy valósággal begörcsöltem és elnémultam. • A főiskolán is unta magát?- Egyáltalán. Bár az első félévben nagyon sok akadállyal kellett szembenéznem. Horvai István osztályába jártam, akinél az első órák személyiségfeltárásról szóltak. Analizáltunk. Önmagunkat kellett darabokra szedni. Szakmai fortélyok, mesterségbeli fogások helyett önelemzés. Mások előtt, hangosan. Mintha pszichoanalízisre jártam volna. Szörnyű volt. Kellemetlen érzés. Év vége felé aztán csináltunk két-há- rom gyakorlatot, és annak köszönhetem, hogy bent maradtam. De az alkatommal továbbra is keményen meg kellett küzdenem. Rám néztek és mindenki a jó megjelenésű világfit, a romantikus hőst látta bennem. Ami rettenetesen idegesített. róla. Talán mert nagyratörő. Karrierista. Egoizmusán túl: egotista. Túlbecsüli saját jelentőségét.- Nem tudom... annyira tisztának tűnik a darab elején és annyira bonyolult lesz a végén! Most már csak az érzéseimre hagyatkozom. Nagyon sok mindent próbáltam belerakni, s bár még mindig látok lyukakat, alapvetően úgy gondolom: megvan, amit akartam. Mindannyian ugyanazokat a tulajdonságokat kaptuk, ez az elméletem, csak mindenkinél mást mutat a grafikon. Az egyik tulajdonságból többet, a másikból kevesebbet. Julién Söreiben ily módon én is benne vagyok. Bizonyos vonásaimat felnagyítottam, másokat lekicsinyítettem. • Tehát beengedné, ha itt állna az ajtaja előtt?- Beengedném, mert izgalmas, erőteljes figura. Titkai vannak. Pedáns és deviáns. Tisztán célratörő. • Önmagáról mit tudott meg, miután Horvai óráin annyit „pszichoanalizált”? • Othello mellé a közeli hónapokban kap még valamit?- Weingarten darabjában, A nyárban lesz még szép feladatom. Ezt az előadást Almási Éva rendezi. Színpadi beszédet tanított a főiskolán és megkedvelt. Illetve megkedveltük egymást. • A romantikus hősökkel szemben hogyan érez?- Nem vagyok Rómeó. Inkább Thybalt. Vagy Mercutio. De ha hős, akkor az olyan legyen, mint mondjuk Willem Dafoe a Krisztus utolsó megkísérlésében. Nem szeretem a puhány, olvadó hősszerelmeseket. Színészekben is inkább azokat kedvelem, akikben sejtem a devianciát. Róbert de Ni- ro, Dustin Hoffman, Mickey Rourke filmjeire mindig vevő vagyok. És Dávid Bowie. Ő is nagy átváltozó. Ügy játszik, ahogy senki más. Annyira kitalálta magát! Ilyen téren egyébként periódusaim vannak. Mindig másvalakiért rajongok, más ruhát hordok, az életben pedig mindig másvalami érdekel. Ez aztán rá is nyomja a bélyegét arra, amit éppen csinálok. • Lakása is meglehetősen egyéni ízlésre vall. Pirosra festett hordón áll a tévé, színes kis Polski-kerekekből áll az asztal, a fal mellett afrikai szobrok...-... ez mind én vagyok. • A rózsaszín szemüveg is?- Az is. Meg a fekete bőmad- rág is. Meg az öt fülbevaló is. Szeretek úgy öltözni, ahogy mások nem. Aztán csak méregetnek, de nem érdekel. Első látásra általában kemény, brutális fickónak néznek. Azt hiszik, a külsőségekben akarom megvalósítani magam. Szerintem az a felszínes egyén, aki a külsőségekből ítél. Miért baj az, ha valaki nem akar részese lenni a szürke tömegnek? Avignonban érzem nagyon jól magam, ahová minden nyáron elmegyek. Ott nincsenek előítéletek. Ott olyan emberek mászkálnak az utcán, mint itt százból egy. Avignonban a színház is mást jelent, mint nálunk. Arrafelé ereje van minden előadásnak. Mondja is az anyám, mikor elindulok itthonról, hogy menj csak, menj, nem bánom, de majd megint azzal jössz haza, hogy nem akarsz magyar színész lenni. • És tényleg nem akar?- Nem erről van szó. Én a kitaposott utakat kerülöm. Nekem az nem kell, amit a fejünkbe döngöltek. Nem az alapoktól vagy a gyökerektől akarok megszabadulni, hanem valami újra, másra vágyom. Mindent nem kell elutasítani. Csak sok mindent. Elsősorban tévéfilmekből ismerhette meg a közönség az ausztrál származású huszonhét éves, égővörös hajú amerikai színésznőt, Nicole Kid- mant. „Amerikában nem lehetsz senki, amíg nem tűnsz fel a tévében — mondja. — Hiába vagy jó színésznő, ha senki se látja. ” Mi a Hotel Bangkok című sorozatban izgulhattunk érte: félszeg lányként indul útnak, hogy megkeresse soha nem látott apját, s közben ártatlanul zárják a szigorú hongkongi börtönbe, s halálra ítélik. A fiatalok a fiatman-filmek női hőseként találkozhattak vele. De Nicole Kidmant az is ismeri, aki még sohasem látta őt filmen. Köztudott ugyanis, hogy Tóm Cruise felesége. Belső késztetésre lettem színész - vallja. - És mert szerettem volna beleélni magam mások életébe. Természetesen exhibicionizmus is volt bennem. Vágy, hogy odafigyeljenek rám, és hogy szeressenek. Korán, tizennégy évesen kezdtem a pályát. 1985-ben, tizenhét évesen a Vietnam című tévéfilmnek köszönhetően egyik napról a másikra Ausztrália leghíresebb színésznője lettem. Aztán jött a mozi és Amerika. Most pedig Tóm révén másfajta népszerűséget is élvezhetek. Amióta szeretem és a felesége lettem, úgy érzem magam, mintha akváriumban élnék. Halacska az üveg mögött, mindenki megnéz, és már semmit sem csinálhatok úgy, hogy mások ne szereznének róla tudomást. Kirakatban vagyok, de ezt el kell fogadnom, mert ez a mi pályánkon elkerülhetetlen. Ennek ellenére hiszek abban, hogy mi színészek is élhetünk normális életet. Csak úgy is kell viselkednünk. Ha egy gyönyörű lány feltűnően öltözködve, harsogóra sminkelve megy ki az utcára, azt is megnézik, nem? Hát még engem, akiről tudják hogy színésznő vagyok, ráadásul Tóm Cruise felesége. De ha úgy öltözöm, mint bárki más: egy farmer, egy trikó, különösen gyermekkel a karomon, olyan vagyok, mint bármelyik családanya. Így, ha akarunk, nyugodtan kimehetünk sétálni, beülhetünk egy vendéglőbe. De a vendéglőkben Tomot mindig feldühítem. Kedvencem a sör citromlével. Tóm, mint tősgyökeres amerikai, ezt szörnyűségnek tartja. Azt mondja gusztustalanul pancsolom az italt. De azért minden rendben van köztünk. Az utca emberénél sokkal kényelmetlenebbek és zavaróbbak tudnak lenni az újságírók, amikor a magánéletemről faggatnak. Hogy gondolhatja valaki, hogy válaszolok tapintatlan, intimitásokra kíváncsiskodó kérdéseire, s hogy megmondom az igazat. Ez a tartózkodásom talán abból fakad, hogy néha olyan ostobaságokat olvasok magamról az újságokban, amelyeknek semmi közük a valósághoz. Mint, amikor Tómról azt a nevetséges dolgot írták, hogy meleg. Mit tehetek ilyen képtelenség ellen? Kürtöljem világgá, hogy Tóm és én hogy csináljuk az ágyban? De térjünk vissza az én pályámra! Kislánykoromban hét hónapig tanultam táncolni, s ma már bánom, hogy abbahagytam. Azt is sajnálom, hogy jelenleg nem jut időm színházi feladatokra, de kárpótol, hogy egyre érdekesebb filmszerepeket kapok. Nem vagyok elégedett önmagámmal. Sokat kell még tanulnom, de minden szerep alakít, s hiszem, hogy sokkal jobb is tudok majd lenni mai önmagámnál. Soha nem gondolok arra, hogy ezzel vagy azzal a szereppel valamilyen díjat szerezhetnék. Ha a színész csak az Oscarra hajtana, korlátokat ácsolna önmagának, le kellene mondania jó néhány szerepről, s ezzel azt a lehetőséget veszítené el, hogy állandóan tökéletesedjen.” A Gioiából fordította: (tallósi)