Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-07-09 / 28. szám
1995. július 9. PUBLICISZTIKA mú lt század kilencvenes évei számos felfedezéssel és találmánnyal kápráztatták el az emberiséget. A lapok szinte hetente beszámoltak egy-egy újdonságról, a szenzációknak nem volt se vége, se hossza. Ekkoriban kezdte meg próbarepüléseit Ottó Lilienthal, aki azt vallotta: „Feltalálni a repülőgépet - semmiség; megszerkeszteni azt - alig valamivel több; kipróbálni - ez mindennek a lényege. ” Ehhez tartotta magát: saját szerkesztésű vitorlázó gépeivel több mint kétezerszer emelkedett a levegőbe, végül szenvedélyének lett az áldozata - 1896 augusztusában lezuhant és szörnyethalt. Nemcsak a levegőt szerették volna meghódítani, a tengerek mélye is vonzotta az embereket, így nincs abban semmi meglepő, hogy 1890 táján megjelentek az első tengeralattjárók az amerikai hadiflotta kötelékében. Akadtak, akik a háztartásra is gondoltak. Egy Gilette nevű amerikai megelégelte a borotvával kínlódó férfiak tehetetlenségét, és feltalálta a róla elnevezett zsilettpengét. Ennek éppen 100 esztendeje. Egy másik műszaki zseni - a nevét sajnos nem jegyezték fel - valamikor 1890 és 1894 között megszerkesztette az első villanyvasalót, amely lényegében mai utódaira emlékeztetett. 1891-ben Gábriel Lipp- mann feltalálta a színes fényképezést, Edison pedig szabadalmaztatta filmfelvevő kameráját, s a rákövetkező esztendőben berendezte az első filmstúdiót, amelynek a Black Mary (Fekete Marcsa) nevet adta. Ugyanekkor megnyílt a világ első mozija Párizsban - a tulajdonosa Charles Emilé Reynaud volt és rajzfilmeket vetített. A francia Lum/eVe-testvérek csak három évvel később léptek a színre, mégis ettől számítják a modem kinematográfia megszületését. Ebben az évzizedben fedezték fel a Röntgen-sugarakat és a radioaktivitást is, s 1898-ban elkészült a világ első vízi erőműve, a Niagara vízesésnél. S mielőtt rátérnék a címben jelzett témára, még egy korszakalkotó találmányt kell megemlítenem: 1896-ban két amerikai - Judson és Earle - megalkotta a villámzárat (közismertebb nevén a cippzárt). Aligha meglepő mindezek ismeretében, hogy valakinek a drót nélküli távíró ötlete is az eszébe jutott. Sőt, mint utólag kiderült, többen is voltak, s ez bizony nagyon kellemetlen prioritási vitákat is okozott; jellemző módon annak az embernek ítélték oda a pálmát, aki talán a legkevesebb eredeti elképzeléssel, de a legnagyobb anyagi támogatással gzállt be a versenybe. Ez a szerencsés fickó Guglielmo Marconi volt, akit 1909-ben - Kari Ferdinand Braunnal közösen - fizikai Nobel-díj- jal tüntettek ki a drót nélküli távíró ki- fejlesztésében szerzett érdemei elismeréséül. Pedig nem ő volt az első, hanem Alekszandr Sztyepanovics Popov, sőt tulajdonképpen még Nikola Tesla is megelőzte őt, amit nemcsak a kettejük között támadt pereskedés bizonyít, hanem az az utólag beigazolódott felismerés is, hogy Marconi több olyan ötletet szabadalmaztatott, amelyek eredetileg Tesla agyából pattantak ki. A drót nélküli távírás megvalósítását az elektromágneses hullámok felfedezése tette lehetővé. Ennek szinte regénybe illő története van, de helyszűke miatt csak a legfontosabb tényekre szorítkoznék. Heinrich Hertz karlsruhei fizikaprofesszor a szikrain- duktorral végzett kísérletei során figyelt föl arra, hogy egy átfűrészelt rézkarika két vége között a parányi résben villamos szikra keletkezett. A berendezések méreteinek változtatgatá- sával megállapította, hogy csak bizonyos átmérőjű karikák esetében keletkeznek szikrák, tehát valamilyen összefüggés van a szikrainduktor vibrálása és a karika rezonálása között. Így csakis hullámok viselkedhetnek - okoskodott Hertz, s további kísérletekkel bebizonyította, hogy ezek az elektromágneses hullámok beesnek és visszaverődnek, sőt egy ún. hurokrezonátor segítségével megmérhető a hosszúságuk is. Hertz csillapított elektromágneses rezgései viszonylag kis energiájúak voltak, ezért csak rövid távolságban voltak kimutathatók (ebben ludas volt a kezdetleges „vételi technika” is.) Mindebből a professzor arra következtetett, hogy az elektromágneses hullámokkal egyelőre nem lehet nagyobb távolságra jeleket továbbítani. Megváltozik azonban a helyzet, ha csökkenteni lehet a hullámhosszat és érzékenyebb jelfogó berendezést alkalmaznak. A kutatások mindkét irányban elindultak, bár még korántsem azzal a szándékkal, hogy ennek nyomán megszülessen a drót nélküli távíró. Nikola Tesla a vezeték nélküli energiatovábbítás problémáját szerette volna megoldani, ezért kezdett el kísérletezni a nagyfrekvenciás elektromágneses hullámokkal. A francia Edouard Branlyt viszont az érdekelte, képes-e áthaladni az elektromos áram a fémreszelékkel megtöltött üvegcsövön, s egy ízben meglepődve észlelte, hogy a leideni palack kisülésének hatására a fémszemcsék átrendeződtek, a csőhöz kapcsolt galvanométer mutatója pedig kilengett. Branly rögtön felismerte, hogy ez az egyszerű szerkezet alkalmas lehet az elektromágneses hullámok kimutatására. A fémporral töltött üvegcsövet - az ún. koherert - azonban nem ő találta föl; először a svéd Műnk af Rosenskjöld szerkesztett egy ilyet 1838-ban, sőt Branlyt megelőzően már az angol Hughes is próbálkozott a kohererrel. 1894. június 1-én a Royal Society emlékülésen tisztelgett az év elején 36 évesen elhalálozott Heirich Hertz emléke előtt. A kiváló német tudós munkásságát Olivér Lodge méltatta, s előadását kísérletekkel is szemléltette. Ekkor mutatta be az elektromágneses hullámok kimutatására alkalmas koherert, amelyről sokan addig nem is hallottak. Lodge-nak már 50 méter távolságból sikerült kimutatnia az elektromágneses hullámokat, amit elsősorban a koherernek köszönhetett. Az előadásról és a kísérletről a The Elect- rician folyóirat két hónappal később, 1894. július 27-i számában terjedelmes cikkben számolt be, amelyet feltehetően sokan olvashattak Európa- szerte. Egyvalaki bizonyosan - Popov, a kronstadti aknásztiszti iskola tanára. Ö már 1893-ban kísérleteket folytatott a Hertz-féle hullámokkal, de a kohe- rerről csak a szóban forgó cikkből szerzett tudomást. Azonnal hozzálátott a kísérletezéshez, s hamarosan rájött arra, hogy a koherer csupán egy impulzus regisztrálására képes; ahhoz, hogy folyamatosan regisztrálja a hullámokat, össze kellett rázni az üvegcsőben található fémreszeléket. Ezt legegyszerűbben egy villanycsengő segítségével lehetett megoldani, ezzel két legyet is ütött egy csapásra - folyamatosan rázogatta a koherer csövét, s a csengő akusztikusán jelezte a hullámok érkezését. Popov eredeti jelfogó készülékét 1895. május 7-én mutatta be az Orosz Fizikai-Kémiai Társulat ülésén, és sokan e naptól számítják a rádiózás kezdetét. Marconi csak hónapokkal később jutott el idáig, de a teljesség kedvéért el kell mondani, hogy 1895 decemberében mindketten kb. 3 km távolságra tudták továbbítani az elektromágneses jeleket. Popov volt az első, aki érthető szavakat tudott a drót nélküü távíró segítségével továbbítani. Az emlékezetes bemutatóra a szentpétervári egyetemen került sor 1896. március 24-én. Az adó 250 méterre volt a vevőberendezéstől, s a beérkező morzejelek a következő nevet írták le: Genrih Gerc. Így hangzik oroszosán a elektromágneses hullámok felfedezőjének, Heinrich Hertz-nek a neve. Popov nem szabadalmaztatta találmányát, az igazat megvallva, pénzt sem nagyon kapott a kísérletekhez, noha eleget bizonygatta feletteseinek, milyen nagy harcászati jelentősége lenne a dolognak, így csak nagyon szerény körülmények között tudta folytatni a munkáját. Nem úgy Marconi, akinek befolyásos és jómódú támogatói akadtak és kitűnően „menedzselték” a találmányt. Ezzel a csapattal Tesla sem volt képes felvenni a versenyt, pedig sorra döntögette a távolsági rekordokat, s 1897 elején már 30 km-es távolságban tudta venni a jeleket. Végül mégis Marconié lett a dicsőség (igaz, ehhez az is kellett, hogy ellopjon néhány ötletet). Tesla 1902 után végleg felhagyott az ide vágó kísérletekkel, Popovnak meg a pénze fogyott el és hamarosan - 1905-ben - meghalt. A rádiózás hőskorának számos további fontos szereplője volt, köztük a már említett Kari Ferdinand Braun, aki elsőként alkalmazott kristálydetektort a koherer helyett, s ő szerkesztette az első katódsugaras oszcilloszkópot, amelyet később a televíziózásban is hasznosítottak. Ha a kedves olvasó esetleg méltatlankodna amiatt, hogy idáig egyetlen magyar ember nevét sem említettem, akkor rögtön igyekszem megnyugtatni: annyi sok műszaki alkotás mellett a rádiózásnak is volt magyar úttörője. Károly József Iréneusz (1854—1929) premontrei kanonok volt ez a derék ember, aki Kassán végezte a gimnáziumot, majd Jászóváron lépett be a rendbe. 1881-től a premontreiek nagyváradi főgimnáziumában ő volt a fizikai szertár őre, s itt különböző kísérleteket végzett. 1895 áprilisában - tehát egy hónappal Popov pétervári előadását megelőzve - kimutatta, hogy a koherer segítségével nagyobb távolságból is foghatók az elektromágneses hullámok. Közel tucatnyi dolgozatot írt az elektromágneses hullámokról és a ko- hererről. Vizsgálta, hogyan hat a hőmérséklet változása, a légkör pára- tartalma stb. a kohererre, miként viselkednek az elektromágneses hullámok a folyadékokban és az elektrolitekben. Magyarul írt tanulmányai sajnos még hazájában sem keltettek nagyobb feltűnést. Később érdeklődése az akkortájt felfedezett Röntgen-sugarak felé fordult és 1896. május 27-én a következő felhívást tette közzé: „Humánus czélból a nagyváradi és biharme- gyei szenvedők részére, akik Röntgen- sugarakkal akarják bajaik helyét megállapítani, gyűjtést rendezünk egy e czélra szolgáló nagyobb eszköz beszerzésére. Az eszköz a nagyváradi premontrei főgimnázium tulajdona marad. A szertárban ingyen eszközli a felvételt a szaktanár. ” Ez a tanár természetesen Károly József Iréneusz volt, aki - miután összegyűlt a szükséges összeg - éveken át ingyen vizsgálta Nagyvárad és környéke szegényeit. Így nemcsak a rádiózásnak, hanem a röntgenvizsgálatoknak is ő volt a magyarországi úttörője. Lacza Tihamér A RÁDIÓZÁS ÚTTÖRŐI e gy ‘POjfAJiVi z Aztán már csak a markába hulló aprópénz csörgése hallatszott. Erőssy Szilárd még odaszólt a valamikori kolostor falépcsőin felfelé osonók valamelyikéhez:- Marhára kíváncsi lennék, hogy a múltkori mozizás után melyikőtök adta az öregasszonynak aprópénz helyett az anyagvizsgálatnál használt acéllemezt. Remélem, ma is kiszúrtatok velem, meg magatokkal. Szinte már biztosak lehetünk benne, hogy a Bergman-filmre pénteken már nem lóghatunk ki... Erőssy már akkor is úgy kommunikált, mint ma, amikor a legjobb üzleteit köti. Fel-felkereste a portásfülkéből nyíló szobában egyedül lakó öregasszonyt, s apró dolgok, szívességek és beígért esti kapupénzek fejében rászoktatta, hogy ne akadékoskodjon, mikor moziból húz hazafelé a csapat. Egyszerűen érdekelté tette, hogy késő este beengedje a fiúkat. A hegyaljai kisvárosban ugyanis akkor még némely filmeket csak este vetítettek, így kerülvén el a kiskorúak filmekkel történő állítólagos megrontását. Nem véletlenül tartották úgy a kamaszkor végét elszenvedő diákok, hogy Berg- man csinálja a legjobb pomófilmeket. Erőssy nagymestere volt az ilyen csereüzleteknek, hiszen bolondult a moziért. Ha nem hozza vele össze a sors, Horkai aligha ismerte volna meg a hatvanas évek második felében az addig gyártott összes valamirevaló filmet. Kettőjüknek volt tagsági igazolványuk is a filmklubba, aminek az árát elég nehéz volt egyszerre kifizetni. Három havi zsebpénzük bánta évente a mozimániájukat, de ennek fejében havonta négy-öt filmet ingyen nézhettek meg. Akkoriban volt mit bepótolni a vasfüggöny mögül néhány évre kitekintő és kilépő ország mozinézőinek, s ők, mint akkori diákok, igencsak megmártóztak ebben a szellemi folyóban... Erőssy Szilárd a rendszerváltozás után nem véletlenül vágott bele a videofilmüzletbe. Igaz, nem volt kezdő a dologban, ezt Horkai is tudja róla. Még állt a vasfüggöny, amikor átgondoltan és tudatos alapossággal foglalkozott a videokazetták csempészésével. Persze, amint meghozták az első, a szabad vállalkozásról szóló törvényt, egy hét alatt legalizálta a dolgot, s megfejelte a könyvkereskedéssel. Legalább féltucat videobolt és -kölcsönző nyílott néhány hónap alatt a kisvárosban, tele selejtfilmekkel, kalózkazettákkal. Szilárd ebben is régi mozis érzékére és ismereteire hagyatkozott. Miközben egyesek a bírósági perek kockázatát is vállalták, mert a rendszerváltozás előtt csak pomófilmeket és horrort csempésztek a határon át, Erőssy már akkor is az igényes és speciális érdeklődésű nézőket szolgálta ki. Nála mindig lehetett venni westemfilmeket, hollywoodit meg spagettinek mondott olaszt is, nála a filmínyencek is rendelhettek művészfilmeket, feltéve, ha legálisan a piacon voltak. Egyszer kiszámolta, hogy a város vonzáskörzetében az illegális videobiznisz egyötödét ő ellenőrzi. Ez az arány a dolog legalizálásával egy hét alatt a duplájára nőtt. Ennek egyetlen oka Erőssy moziértése volt. Tudta, miket nem forgalmaznak a pénzük után futó mozik, áttekintése volt a pornó- és erőszakfilmek kalózpiacáról, s biztos volt benne, hogy ezeknek igen hamar befellegzik, ha a nyugati kereskedőcégek és filmgyártók rákényszerítik az országra a szerzői jogvédelem nemzetközi egyezményeit. Ezért egyetlen fillért sem invesztált kalózkazettákba, pedig a konkurencia igencsak megszórta velük a piacot. Biztos volt benne, hogy mindig lesznek szenvedélyes gyűjtők, akikről nem vesznek tudomást a mozitulajdonosok, akiket a videokölcsönzők sem tekintenek ügyfélnek, akik végül mégiscsak a legtöbbet áldoznak videofilmvásárlásra, hiszen ma már évtizedeket kell várniuk, hogy egy-egy művészfilm, tisztességes kommersz vagy Oscar-díjas alkotás megjelenjen a tévécsatornák műsorán. Neki az lett az üzlet, ami másnak semmit nem jelentett. Éjszakába nyúló beszélgetéseik során mondogatta is Horkainak, mennyire elferdül már születésekor a most kibontakozó üzleti élet is. Élelmiszer-nagykereskedőként tapasztalja, hogy az állami tömegtermelés tömegigényeket elégít ki, s a magánvállalkozó is az ellátásban vesz részt, nem a kereskedelemben. Szerinte itt még mindig elosztanak, ellátnak...- ...ellátják a bajunkat - szokta volt erre mondani Horkai. - De még ám el, amúgy istenigazában. Erőssy Szilárd gondolkodó ember volt mindig, mégsem került egyetemre. Erről sohasem beszélt Horkainak. Bár egyszer volt egy félmondata, ami szerint a diploma a kommunista rendszerben szolgává tette a művelt embert. Ó meg nem akart szolgálni.- Mégis szolgáltál. Mert egy népművelő az ideológiájukat szolgálta, ugyanúgy, mint a tanító, az újságíró, meg mindenféle rangú és rendű népség, ha nem akart remeteként vagy nyílt küldetéstudattal ellenzékiként börtönbe vonulni - mentegetődzött volna ki tudja hányadszor Horkai, de Szilárd mindig közbevágott:- Engedd meg, hogy különbséget tegyek: Ti szolgáltatok, én meg szolga voltam. Végül is, ma már senkit nem érdekel, miért tettétek, érdekből, karriervágyból, egzisztenciális félelemből vagy titkolt ravaszságból, remélve a pozíciószerzésből következő lehetőséget a tisztességes cselekvésre. Mindenkinek - szolgáknak és szolgálattevőknek - ugyanannyi idő állt rendelkezésünkre, hogy legalább önmagunknak bebizonyítsuk: mi volt a tévelygésünk igazi oka. Tartok tőle, hogy a magatokfajta többsége még mindig nem jött rá a bűnök levezeklésének a lényegére, ezért az értelmét sem képes felfogni. Mindig úgy beszél bűnökről, mintha naponta vallásfilozófiai téziseket olvasna, holott látszatra elsősorban pénztárkönyvek, számlák, szállítólevelek egzakt világára jut ideje. Erre gondolva látja Horkai kissé rejtélyesnek Szilárd életét, még akkor is, ha mindennapjainak mások előtt rejtve maradt titkairól is tud. Ahogy Gertrúdról is előbb tudott meg részleteket, mint az édesanyja. A csehországi német nő megjelenése, és az iránta fellobbant szerelme igencsak felforgatta Erőssy Szilárd lelkiállapotát. Sokáig tartott ez a már-már fóbikus- sá váló félelem attól, hogy a református hitű, de zsidó származása miatt Szilárd dédnagyanyjával gyermekként Terezínbe hurcolt édesanyja majd nem fogadja el ezt a szerelmi viszonyt. A titkait, helyesebben azok egy részét ennek ellenére megőrizte Erőssy Szilárd, s ezek felfejtésére tökélte el magát Horkai, amikor utoljára a hegyaljai városban járt.
