Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-07-09 / 28. szám

B

Metropol Szálló Brüsszelben Belgium régi dicsőségét idézi. Hatalmas márványoszlopok szegélyezik az óriási termek bejáratait, három-négyméteres pálmák díszítik a sarkakat - és arany, arany mindenütt. Arany a timpanonok díszítésein, arany a jókora mellszobrok körüli boltozaton, arany az akan- tuszleveleken - szinte már hivalkodóan hirdetve a hajdanvolt gyarmatbirodalom gazdagságát.

A vacsora a nagyteremben fogadással kezdődött. Az Európa harminckét országából összegyűlt parlamenti képviselők spontán módon összeverődött csoportjai zsi- bongással töltötték meg a termet; Martens úr, az Európai Néppárt elnöke rövid üdvözlő beszéde után a társaság az asztalokhoz telepedett.

A szervezők figyelmesek voltak, mint ilyenkor mindig. Mivel a konferencia hivatalos nyelve az angolon és francián kívül az orosz is volt, s mivel a volt szovjet tag- köztársaságokból jelentős számú képviselő volt jelen, minden asztalnál ott ült egy tolmács is, elősegítendő az oroszul beszélők és a nyugat-európaiak közötti kapcsolat kialakítását.

A mi asztalunkhoz egy finom, középkorú hölgy telepedett, s nagyon választékosán fordította le az orosz parlament alelnökének szavait. A hivatalos rész után a hölgy odament mindenkihez, s bemutatkozott. Nem akartam elhinni, amit a névjegykártyán láttam: a tolmács P. N. grófnő volt.

*

Nem egyedül voltam, akit meglepett ez a tény. A hölgy kérésünkre elmondta, hogy a szülei 1918-ban emigrált orosz arisztokraták, akik jöttek-mentek a világban, míg végül a szomszédos Franciaországban telepedtek le. Ő a párizsi egyetemen ismerkedett meg fétjével, aki az egyik leggazdagabb belga család saija; együtt játják a világot, de évente legalább hat hónapot itt, Brüsszelben töltenek. - Dyenkor egy ügynökségen keresztül besegítek hasonló alkalmakkor - mondta. - Egyrészt örülök, hogy segíthetek volt honfitársaimnak a nyugateurópai újrabeilleszkedésben, másrészt örülök a munkának. Örülök, hogy ma is ilyen kellemes társaságban lehetek - bókolt a sokszínű kelet-európai gyülekezetnek.

*

Nyugat-Európában sokan máig nosztalgiával tekintenek Oroszországra. Hiába például Habsburg Ottónak a közelmúltban kiejtett figyelmeztetése, hogy Oroszország nem része Európának, a többség ezt nem akatja figyelembe venni. Európa ebből a szempontból is egy naiv álomvilágot kerget; Oroszországba múlt századi cárokat képzel, akiknek valóban volt francia műveltségük (is) és megfelelő rokoni kapcsolataik az európai uralkodóházakkal. Szenpétervár építészete, a volt orosz diplomaták nyelvi és kulturális jártassága, a múlt századi és a századunk eleji közös történelem mind azt az illúziót kelti, hogy az orosz medve tulajdonképpen szelíd európai háziállat, kicsit sajátságosán keleti, kicsit egzotikusán ázsiai beütésekkel, amelyek esetenként még izgalmassá is tehetik őt. Ez az értékelés egybevág a ráció sugallatával is, mely szerint Európának szüksége van Oroszországra - ha másért nem, legalább a szembenállás lehetőségének megszüntetése érdekében. S ne feledjük: az elmúlt két évszázadban Oroszország gyakran lépett fel megbízható európai szövetségesként is. A napóleoni háborúk bizonyára más eredménnyel zárultak volna, s a Szentszövetség sem lett volna igazán erős csoportosulás Oroszország nélkül. Számunkra is nagy kérdés lehet, 1849-es történelmünk merre haladt volna tovább az orosz kozákok önfeláldozó „segítsége” nélkül. Egy szó, mint száz, 1990 után Európában nagyon sokan értékelték úgy a helyzetet, hogy eljött Oroszország vissza- édesgetésének ideje, és ezzel a lehetőséggel mielőbb élni kell. Ez volt a tétje az 1994-es nagy vitáknak is az Európa Tanácsban csakúgy, mint a NATO-ban és az Európai Unióban, s a nézetek az év végére a mind szorosabb kapcsolattartás irányába mozdultak el.

Kétségkívül, ez optimális forgatókönyv - lenne. Akkor, ha egy harmadik ország történéseit a partnerországok kívánalmai igazgatnák, a dolgok a megálmodott optimális irányba mozdulnának el.

A politikában azonban az egyik legnagyobb hiba a naivitás, amely a legtöbbször keményen megbosszulja magát: a fontoskodó képet vágó nyugati politikusokat a múltban is komoly szovjetorosz diktátorok vezették az orruknál fogva.

A jelenlegi Oroszországnak két hatalmas gond nyomja a vállát, amely megakadályoz abban, hogy akár a fél szemünket behunyva is a közeljövőben európai államnak tekinthessük. Az egyik az a gazdaságitársadalmi örökség, amellyel ebbe az évszázadba indultak, a másik pedig annak a hetven évnek a következménye, negatív értelemben vett hozadéka, amelyet a lenini-sztálini bolsevizmus okozott. (Zárójelben jegyzem meg, jóval kisebb mértékben mindkettő megtalálható a volt kelet-európai szocialista államok társadalmaiban is.)

*

Az első tényező, amelyről szólni kell, a jelentős társadalmi-tudati-gazdasági elmaradottság. A cári rendszer erősen autoritativ felépítése tudatosan fejlesztette ki az orosz muzsikokban a felsőbbség iránti korlátlan tiszteletet, és a sors iróniája, hogy ugyanerre a mechanizmusra alapozott a későbbi sztálinizmus is. A harmincas években például Sztálin képét a felhőkre vetítették ki, így próbálván előhívni a „fejlett gondolkodású győztes osztály" tagjaiban a diktátor felülről adottságának hitét. A cári rendszertől hatalma megtartása érdekében nem volt idegen a tömeges megtorlás sem; ám amíg mindez otthon történt, amíg a hagyományos orosz expanzionista törekvések elsősorban ázsiai irányokat vettek, addig Európában szemet hunytak felette. Nekik az kellett, hogy a Nyugat-Európába ellátogató orosz vezetőkkel, az ott szolgálatot teljesítő diplomatákkal kellemesen el lehessen csevegni, s ami a határon túl történt, azt hajlandóak voltak a stabilitás érdekében tett lépésekként kezeim. (Nem hasonlít mindez a csecsen háború kezdetén közzétett állásfoglalásokhoz?) A pikantéria az egész orosz folyamatban ott van, hogy fejlődésük századunk elejére valóban pozitív irányt kezdett venni, s a lenini-sztálini diktatúra épp ezt a pozitív folyamatot fékezte le és vezette vissza Szovjetoroszor- szágot történelme legrosszabb hagyományaihoz. Eme történéssorozat máig ható következménye, hogy nem nyújtott alkalmat a demokratikus eszméket hordozni képes rétegek kialakulására, s így az orosz társadalom döntési képessége máig kétségeket kelt.

A gazdasági jellegű elmaradottságot szemügyre véve ismét csak nagyon tragikus politikai indíttatású összefüggéseket figyelhetünk meg. Lenin 1917-es hatalomra jutása e téren is ígéretes folyamatokat tört derékba. Az általános elmaradottság ellenére elmondható, hogy a századelő Oroszországa kevésbé volt lemaradva Európa fejlettebb részétől, mint napjainkban. A történészek egyetértenek abban, hogy Szto- lipin, a cár ügyes minisztere 1906-tól olyan intézkedéseket léptetett életbe, amelyek nagyban elősegítették az orosz mezőgazdaság és később az ipari termelés fejlődését is. A gabonaellátás terén Oroszország önálló volt, sőt, a háború kitörése előtt a gabonatermés több, mint 30 százalékát exportálni tudták (nem olyan áron, mint a húszas-harmincas években, amikor a paraszCSÁKY PÁL * *

toktól elkobzott gabonát kínálták exportra úgy, hogy otthon több milliónyian haltak éhen). Reményteljes volt az ipari felfutás is: a termelés 1909 és 1913 között 62 százalékkal nőtt. Az már más kérdés, hogy ezek a kétségkívül pozitív jelek is táplálták a nagyorosz expanziós törekvéseket, hátteret biztosítottak neki; s az már kevésbé ismert, hogy az első világháború kitörésének egyik előidéző oka éppen eme orosz felfutás megakadályozása volt. Az sem teljesen mellékes szempont, hogy a háború alatt az oroszok megtörésére a német diplomácia legnagyobb húzása Lenin lepecsételt vagonban történő hazaszállítása volt Zürichből, 1917 áprilisában; feladata elsősorban a Kerenszkij-kormány tönkretétele volt, amelyet sikeresen végbe is vitt. Az ezzel kapcsolatos német szempontokat Paul von Hintze külügyminiszter nyilvánította ki ekképpen, 1918 júliusában: „Oroszország kaotikus állapotban tartására a bolsevikok a legjobb fegyver; így Németország annyit vehet el a volt cári Oroszországból, amennyit csak akar, a többit pedig gazdasági eszközökkel tudja majd irányítani. " Nem rajta múlt, hogy a fejlődés menete teljesen más irányt vett.

*

A másik problémahalmaz, amely jelentős mértékben nehezíti az orosz kibontakozást, az elmúlt hetven év hatása, következményei. Ezzel kapcsolatban először is a demokratikus hagyományok hiányát, a jogtudat alacsony fokát, a törvényesség sajátságos értelmezését és a pluralizmusra való érzéketlenséget kell megemlítenünk. A második csomagba a több generáción át tartó tudati deformáltságot, az ideológiai hatások következményeit és az ebből fakadó morális zűrzavart sorolhatjuk; a hagyományos társadalmi mikrostruktúra kiépítet- lensége, a klasszikus keresztény erkölcsi- ség viszonyában tanúsított ridegség szintén erős hátráltató tényezők. A harmadik csomagba a magántulajdon szétzilálása utáni kaotikus állapot, a tulajdonhoz való viszony tudati és mindennapos gyakorlati problémái tartoznak. Nem folytatom, hosszú lenne még a sor.

Persze, a plasztikusabb láttatás kedvéért itt sem kerülhetjük el, hogy meg ne említsük: a szpvjetorosz diktatúra is ért el látványos sikereket, s voltak olyan időszakok, amikor komoly európai gondolkodók is elismerően nyilatkoztak bizonyos részterületeiről. Esetenként persze az üyen megnyilvánulásoknak is megvolt a maguk háttere: a személyes érdek vagy a naivitás hozzájárulása a megnyilatkozás minőségéhez. Tény azonban, hogy a volt Szovjetunió hadiipara, kohászata, atomipara sokáig tartotta a lépést a nyugati demokráciákkal, sőt, esetenként meg is előzte azokat. Közismert, hogy a legendás hatvanas években, amikor még nagyon kétesélyesnek látszott a hidegháborús küzdelem, Gagarin fellövése után két nappal a Fehér Házban tartott tanácskozáson J. F. Kennedy, az USA akkori elnöke ekképpen robbant ki: „ Utol tudjuk érni őket egyáltalán valamiben? S ha igen, hogyan? Sikerül a Holdat hamarabb körülrepülnünk, mint nekik? Képesek vagyunk hamarabb embert küldeni oda, mint ők?... Bárcsak valaki képes lenne tanácsot adni nekem, hogyan érjük őket utol. Találjatok valakit, mindegy, ki legyen az! Akár az a kapus ott, nekem mindegy; csak tudja, mit kell termi. ” Íme, a Kennedyre oly jellemző érzelmi kitörések egyike, amelyben a demokrácia félelme rezonál a diktatúra magasabb hatékonyságától. Kennedy akkor még nem tudta, s a világon jóval később is csak kevesen hitték el, hogy nem lehet rakétatechnikát fejleszteni a végtelenségig ott, ahol a nép egy része zemljankában lakik. Mindez csak a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján vált egyértelművé.

*

Mi itt, Kelet-Európábán, akár echt-orosz szakértőknek is kinevezhetnénk magunkat. Nem csupán arról van szó, hogy becsülettel elolvastuk Dosztojevszkijt és Szolzsenyi- cint, Csehovot vagy akár Lenint, de néhány évtizedes testközeli tapasztalattal is rendelkezünk. Kissé erőszakolt volt a negyven év okítása, persze, de ez a mostam összefüggésekben nem elsődleges szempont.

Mégis attól tartok, nem értjük a fejleményeket.

Mégis attól tartok, a kelleténél sokkal többet okoskodunk, sokkal többet kockáztatunk.

Mintha gyorsan feledni akarnánk, hogy minket már többször is megcsapott a tajga szele. Megcsapott 1849-ben, s tragédiák sora kísérte a „kapcsolatfelvételt”. Megcsapott az első és a második világháborúban, éreztette hatását 1945-től 1990-ig. Megle- gyintett 1956-ban és 1968-ban is. Az első alkalommal világossá vált, hogy a legkeményebb diktatúra sem sérthetetlen. A másodiknál az, hogy képtelen a reformokra.

A tanácstalanság bizonyos helyzetekben kisebbfajta öngyilkossággal is felérhet.

Mi nem tudjuk, de sejtjük, hogy a nagyorosz romantikus lélek képes egyszerre keblére ölelni mindenkit, Prágától Vlagyivosztokig. S hisszük, hogy ezt őszintén is teszi. Ugyanakkor azt is sejtjük, hogy ez a lélek egy kicsit tudathasadásos: ott van benne valahol a cári hivatalnok-akamok is, s ott magasodik fölötte keményen a nagyorosz ábrándokat, expanziós álmokat kergető tábornok-árny is. S az eszközei is megvannak ehhez: tankjai, katonái, rakétái száma máig figyelemreméltó.

Mi nem akaijuk tudatosítani, hogy az 1990 körüli megbillenés után visszabille- nés is bekövetkezhet. Reméljük, hogy nem így lesz, de ennek veszélye nem múlt el. S egy ilyen helyzet bekövetkeztét nyugalmasabb volna egy biztonságos védelmi rendszer árnyékában átvészelni. Ilyen pedig csak egy van (minden felemássága és bumfordisága ellenére): a NATO.

#

P. N. grófnő elbájoló, de sokat beszél. S egyre meglepőbbeket mond. 1918-ban a családnak csak három tagját végezték ki, emlékezik vissza. Ők elmenekültek, de érdeklődéssel figyelték az oroszországi kísérletet. Kár, hogy a kísérlet elbukott, mondja a grófnő fátyolos tekintettel. Pedig ez a Lenin is azt akarta csupán, amit Jézus Krisztus, felemelni a szegényeket; s lám, neki sem sikerült.

Az egyik nyugati kereszténydemokrata azonnal nekiugrik. Krisztus egy vallást hirdetett meg, Lenin egy politikai rendszert, magyarázza. A kettő összehasonlíthatatlan. Krisztussal épp azért fordult szembe a zsidók egy része, mert azt mondta: az én országom nem evilágból való. Nem volt hajlandó harcolni a rómaiak ellen. Szeretetek megbocsátást hirdetett. Lenin ellenben erőszakot. „Az erőszakról nem mondtunk le és nem is mondhatunk le soha" - állította. Mutasson nekem egy ilyen részt az Újszövetségben?!

*

A brüsszeli Metropol szállóban sem fenékig tejfel minden. S az ember néha már nem is tudja, mitől tartson inkább: a szibériai tajga szelének csontig ható szuggeszti- ójától, vagy a nyugat-európaiak gyerekes naivitásától?

FÓKUSZBAN 1995. július 9. l/BSämBP