Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-09-17 / 38. szám
I Ezerkilencszázkilencvenöt augusztus 25-e. És 26-a. Meg 27-e. Vége az előadásnak, az j i emberről szóló balladának; hosszú percek óta zúg a vastaps. Komáromban, a Hatos j Bástya szabadtéri színpadának közönsége nem mozdul a helyéről, a legszívesebben \ tovább gyönyörködne az Ifjú Szivek, a Hajós, az Istiglinc, a Kistiglinc túncosainak, | a Concordia vegyeskar és a Ghymes zenekar másfél órás, színvonalas produkciójá- ! bán. A nézőtéri tetszésnyilvánítás a fotóriporter által is megörökített Életeink című | táncszínházi balladának szól. Keszeg István forgatókönyvíró, Varga Anna gyártásai vezető s Takács András, a Nyári Szabadtéri Színház menedzsere a színfalak mögül j kísérik figyelemmel az eseményeket; örülnek, hogy mindannyian, akik most a rivalr \ dafényben állnak, a munkájukkal bebizonyították: azoknak lett igazuk, akik töretle- : nül hittek ennek a tájainkon úttörő vállalkozásnak sikerében, abban, hogy érdemes ; | vállalni (és felmutatni!) az örökséget, amelynek forrása — az élet. (mik-) I Minden néppel ősidők óta együtt él a dal, a tánc, a zene világa. Egy-egy dallamban, táncmotívumban gyakran évezredes emlékeket őrzünk. A zene, a tánc, az éneklés átszövi az egész életünket, a születéstől a halálig. Az újszülöttet bölcsődallal ringatja el édesanyja, a halál bekövetkeztével érzett szomorúságot a sirató fájdalmas dallama oldja. A születés és halál közötti periódus minden pontján helye van a zenének, dalnak, táncnak. Pásztor István, Komárom polgármestere Kell, hogy legyenek együttesek, amelyek felveszik a versenyt a kortárs színházakkal. Ha nem alakulnak ki az ilyen műhelyek, akkor a közönség nagyon elfordulhat a néptánctól. Mivel az általam ismert szlovákiai koreográfusok felismerték, hogy a néptáncot távlatokban csak a színház tudja megmenteni, mindent megteszek annak érdekében, hogy átadjam nekik több évtizedes magyarországi és nemzetközi táncszínházi tapasztalataimat. Novák Ferenc, Kossuth-díjas Érdemes művész, az előadás rendezője A népdal, a népzene, a néptánc rólunk szól. Nekünk szól. Életünk. A lélek termése. Lelki vagyon. Az enyém. De ugyanígy lehet mindenki másé is. S nem fog rajta az idő, nem képes eltemetni semmiféle divat. A lélek öröme, bánata dalban elmondva - hírmondás önmagunkról. A szabad nyelv, erő. Ugyanígy a népdal, a zene, a tánc, szabadságunk, szabad akaratunk elmondása. Tavaszi szél vizet áraszt, az élet nagy érzéseinek - szerelemnek, szomorúságnak - eléneklése s eltáncolása, szabadságot gerjesztő tűz. Dobos László, a Magyarok Világszövetségének alelnöke Tíz évet szemrebbenés nélkül letagadhatna a korából, főként amikor zenél, dalol. És amikor táncra perdül, még többet is. Pál István, aki állítólag az utolsó magyarországi dudás, az idén ünepelte hetvenhetedik születésnapját. Ünnepelte? Bevallása szerint neki ma már az az ünnep, amikor távol lehet az otthonától, a Nógrád megyei Teresk községtől...- Otthon minden a szeretteimre emlékeztet és búskomorrá tesz - mondja mélyen elgondolkozva. - Egyedül élek, tavasszal veszítettem el utolsó gyermekemet, aki mindössze negyvenkilenc telet élt meg. Pál István Kétabonyban született a magyarországi Nógrád megyében, és mintegy 20 kilométeres körzetben nevelkedett fel. Csak egyszer utazott távolabbra, a megyehatáron túlra - amikor berukkolt katonának. Életében mégis sokat gyalogolt, hiszen pásztorkodott.- A nagyapám sem tudott visszaemlékezni, hogy családunkban ki kezdte a pásztorkodást - idézi a múltat. - Édesapám is pásztorember volt, és a gyerekeit is annak nevelte. Mi az öcsémmel juhászkodtunk együtt, édesapám még sertéseket őrzött. A juhászság rangosabb dolognak számított, mint a kanászság. Időnk is több volt a juhok mellett. Leültem hát a nyáj mellé, és farticskálni kezdtem. Készítettem juhászbotot, képrámákat, karikás ostorokat, bicskatokot, csengőszíjat, juhásztarisznyát, dudabőrt, flótát, furulyát és fel sem tudom sorolni, mi mindent. Amikor a nyáj messzire haladt, én lassan utána ballagtam, közben megszólaltattam az éppen készülő furulyát. Amikor utolértem a nyájat, leültem és faragtam tovább. Korán megtanultam zenélni. Édesapám is gyönyörűen játszott dudán, nekem ő volt a tanítómesterem. Nem tanultam kottát, ma sem ismerem a hangjegyeket, de hallásból minden dalt eljátszom. Tizenöt évesen, Nógrád várában szerepeltem először a nagyközönség előtt. Megnősültem, gyermekeink születtek, de el is temettük őket. A fülemből egyszeriben kihaltak a nóták, abbahagytam a zenélést, a feleségem pedig eladta a dudámat. Nem szerepeltem többet, sokáig nem is hiányoztak a fellépések. 1992. június 6-án állt be új fordulat az életemben. Jól megjegyeztem azt a napot, amikor Juhász Zoltán és Agócs Gergely népzenegyűjtők felkerestek, és rábeszéltek a zenélésre. Igazuk volt, hiszen amikor velük vagyok és zenélek, az agyam szinte kitisztul. Csak a nótákra figyelek. Mostanában, idős koromban többet utazok, mint fiatalon. A zene három év alatt csodákat művelt ezzel az idős férfivel. Tavaly augusztus 20-án, Szent István ünnepén Pista bácsit Budapestre hívták, ahol a Magyar Köztársaság művelődési minisztere átadta neki a Népművészet Mestere címet. Pál István azóta többször átlépte a megyehatárt és az országhatárt. Mint a beszélgetésünk alatt megjegyezte: három évvel ezelőtt az életből készült elköltözni... A változást, amelyen átment; az élni akarást, amely hozzá visszaköltözött, mint mondta: csupán a zene táplálja. (farkas) HAGYOMÁNY 1995. szeptember 17. ItóSárnsp