Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-09-17 / 38. szám

I Ezerkilencszázkilencvenöt augusztus 25-e. És 26-a. Meg 27-e. Vége az előadásnak, az j i emberről szóló balladának; hosszú percek óta zúg a vastaps. Komáromban, a Hatos j Bástya szabadtéri színpadának közönsége nem mozdul a helyéről, a legszívesebben \ tovább gyönyörködne az Ifjú Szivek, a Hajós, az Istiglinc, a Kistiglinc túncosainak, | a Concordia vegyeskar és a Ghymes zenekar másfél órás, színvonalas produkciójá- ! bán. A nézőtéri tetszésnyilvánítás a fotóriporter által is megörökített Életeink című | táncszínházi balladának szól. Keszeg István forgatókönyvíró, Varga Anna gyártás­ai vezető s Takács András, a Nyári Szabadtéri Színház menedzsere a színfalak mögül j kísérik figyelemmel az eseményeket; örülnek, hogy mindannyian, akik most a rivalr \ dafényben állnak, a munkájukkal bebizonyították: azoknak lett igazuk, akik töretle- : nül hittek ennek a tájainkon úttörő vállalkozásnak sikerében, abban, hogy érdemes ; | vállalni (és felmutatni!) az örökséget, amelynek forrása — az élet. (mik-) I Minden néppel ősidők óta együtt él a dal, a tánc, a zene vilá­ga. Egy-egy dallamban, táncmotí­vumban gyakran évezredes emléke­ket őrzünk. A zene, a tánc, az ének­lés átszövi az egész életünket, a születéstől a halálig. Az újszülöttet bölcsődallal ringatja el édesanyja, a halál bekövetkeztével érzett szomo­rúságot a sirató fájdalmas dallama oldja. A születés és halál közötti periódus minden pontján helye van a zenének, dalnak, táncnak. Pásztor István, Komárom polgármestere Kell, hogy legyenek együttesek, amelyek felveszik a versenyt a kor­társ színházakkal. Ha nem alakul­nak ki az ilyen műhelyek, akkor a közönség nagyon elfordulhat a nép­tánctól. Mivel az általam ismert szlovákiai koreográfusok felis­merték, hogy a néptáncot távla­tokban csak a színház tudja meg­menteni, mindent megteszek an­nak érdekében, hogy átadjam ne­kik több évtizedes magyarországi és nemzetközi táncszínházi ta­pasztalataimat. Novák Ferenc, Kossuth-díjas Érdemes művész, az előadás rendezője A népdal, a népzene, a néptánc rólunk szól. Nekünk szól. Életünk. A lélek termése. Lelki vagyon. Az enyém. De ugyanígy lehet mindenki másé is. S nem fog rajta az idő, nem képes eltemetni semmiféle divat. A lélek öröme, bánata dalban elmond­va - hírmondás önmagunkról. A szabad nyelv, erő. Ugyanígy a nép­dal, a zene, a tánc, szabadságunk, szabad akaratunk elmondása. Tava­szi szél vizet áraszt, az élet nagy ér­zéseinek - szerelemnek, szomorú­ságnak - eléneklése s eltáncolása, szabadságot gerjesztő tűz. Dobos László, a Magyarok Világszövetségének alelnöke Tíz évet szemrebbenés nélkül letagadhatna a korából, főként amikor zenél, dalol. És amikor táncra perdül, még többet is. Pál István, aki állí­tólag az utolsó magyarországi dudás, az idén ünepelte hetvenhetedik születésnapját. Ünnepel­te? Bevallása szerint neki ma már az az ünnep, amikor távol lehet az otthonától, a Nógrád me­gyei Teresk községtől...- Otthon minden a szeretteimre emlékeztet és búskomorrá tesz - mondja mélyen elgondolkoz­va. - Egyedül élek, tavasszal veszítettem el utol­só gyermekemet, aki mindössze negyvenkilenc telet élt meg. Pál István Kétabonyban született a magyaror­szági Nógrád megyében, és mintegy 20 kilomé­teres körzetben nevelkedett fel. Csak egyszer utazott távolabbra, a megyehatáron túlra - ami­kor berukkolt katonának. Életében mégis sokat gyalogolt, hiszen pásztorkodott.- A nagyapám sem tudott visszaemlékezni, hogy családunkban ki kezdte a pásztorkodást - idézi a múltat. - Édesapám is pásztorember volt, és a gyerekeit is annak nevelte. Mi az öcsémmel juhászkodtunk együtt, édesapám még sertéseket őrzött. A juhászság rangosabb dolognak számí­tott, mint a kanászság. Időnk is több volt a juhok mellett. Leültem hát a nyáj mellé, és farticskálni kezdtem. Készítettem juhászbotot, képrámákat, karikás ostorokat, bicskatokot, csengőszíjat, ju­hásztarisznyát, dudabőrt, flótát, furulyát és fel sem tudom sorolni, mi mindent. Amikor a nyáj messzire haladt, én lassan utána ballagtam, köz­ben megszólaltattam az éppen készülő furulyát. Amikor utolértem a nyájat, leültem és faragtam tovább. Korán megtanultam zenélni. Édesapám is gyönyörűen játszott dudán, nekem ő volt a ta­nítómesterem. Nem tanultam kottát, ma sem is­merem a hangjegyeket, de hallásból minden dalt eljátszom. Tizenöt évesen, Nógrád várában sze­repeltem először a nagyközönség előtt. Megnősültem, gyermekeink születtek, de el is temettük őket. A fülemből egyszeriben kihaltak a nóták, abbahagytam a zenélést, a feleségem pedig eladta a dudámat. Nem szerepeltem töb­bet, sokáig nem is hiányoztak a fellépések. 1992. június 6-án állt be új fordulat az életem­ben. Jól megjegyeztem azt a napot, amikor Ju­hász Zoltán és Agócs Gergely népzenegyűjtők felkerestek, és rábeszéltek a zenélésre. Igazuk volt, hiszen amikor velük vagyok és zenélek, az agyam szinte kitisztul. Csak a nótákra figyelek. Mostanában, idős koromban többet utazok, mint fiatalon. A zene három év alatt csodákat művelt ezzel az idős férfivel. Tavaly augusztus 20-án, Szent Ist­ván ünnepén Pista bácsit Budapestre hívták, ahol a Magyar Köztársaság művelődési minisz­tere átadta neki a Népművészet Mestere címet. Pál István azóta többször átlépte a megyehatárt és az országhatárt. Mint a beszélgetésünk alatt megjegyezte: három évvel ezelőtt az életből ké­szült elköltözni... A változást, amelyen átment; az élni akarást, amely hozzá visszaköltözött, mint mondta: csupán a zene táplálja. (farkas) HAGYOMÁNY 1995. szeptember 17. ItóSárnsp

Next

/
Thumbnails
Contents