Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-09-17 / 38. szám

l/BSámap 1995. szeptember 17. PUBLICISZTIKA

II

. RÁKÓCZI FERENC EMLÉKÉNEK ŐRZÉSE, ÁPOLÁSA SZLOVÁKIÁBAN ÉS KÁRPÁTALJÁN 1918 ÉS 1938 KÖZÖTT

A 260 évvel ezelőtt, 1735. április 8-án elhunyt

H. Rákóczi Ferenc a magyar történelem egyik legjelentősebb és legrokonszenvesebb alakja. Fejedelmeket és hadvezéreket adó családok (Rákóczi-, Báthory- és Zrínyi család) leszármazottja, maga is erdélyi fejedelem, de humánus gondolkodásával, erkölcsi nemességével a főnemesi osztályából magasan kiemelkedik: mélyen átérzett katolicizmusához nagyfokú felekezeti türelmesség társul, s a kuruc harcosok számára ekumenikus szellemiségű imádságot készít; népi és polgári származású főtisztjeit: Esze Tamást, Bottyán Jánost és Czelder Orbánt kitüntető szeretettel pártfogolja, s az általa vezetett szabadságharcban résztvevő jobbágy katonáknak a remélt győzelem után hajdúszabadságot akar nyújtani. A korabeli barokk irodalom kiváló írója, de hatalmas művei: a latinul írt Vallomások és a francia nyelven készített Emlékiratok nem írói becsvágyból születtek, hanem azért, hogy az európai politikai közvélemény előtt saját szerepének tisztaságát és a szabadság- harc jogosságát bizonyítsák. A szabadságharc elbukása után nem fogadta el a Habsburg-ház ajánlatát: a kért hűségért a birodalmi területen adandó tetemes vagyoni kárpótlást és hercegi címet. Függetlenségi elvei mellett a keserű száműzetést vállalva haláláig kitartott, s ezzel az állhatatos magatartásával a neve a magyar nemzeti szabadság, függetlenség szimbólumává lett.

Rákóczi élete és tevékenysége a mai Szlovákia területéhez szoros szálakkal kötődik: Borsiban született, s gyermekkora és ifjúkora egy részét Nagysárosban töltötte. A szabadságharc katonai, politikai és hadigazdasági eseményeinek többsége Erdélyben és a Felvidéken pergett le, s az ő legsűrűbb felvidéki tartózkodási helyei Kassa és Rozsnyó voltak. A szabadságharc csatáiban a szlovák jobbágyok is nagy számmal vettek részt.

Őket főleg Bercsényi Miklós generális mozgósította Rákóczi zászlai alá. Bercsényi szlovák nyelvű kiáltványokat is kiadott, s Rákóczihoz írt leveleiben a szlovák kurucok számát hét-nyolc ezerre becsülte. A ruszinok részvétele is jelentős volt, s az erdélyi és a má- ramarosi románok sem hiányoztak.

1918 és 1938 között, amikor Szlovákia mellett Kárpátalja (Ruszinszkó) is a Csehszlovák Köztársasághoz tartozott, a kisebbségi magyar sajtóban gyakran felidézték Rákóczi emlékét, s két nagy évforduló alkalmából impozáns tiszteletadások történtek.

Az első emlékezésáradat 1926-ban, a fejedelem 250. születési évfordulója alkalmából indult el, s fő rögzítői a Prágai Magyar Hírlap, az első Magyar Üjság voltak. Az évforduló napja március 27-re esett.

A Prágai Magyar Hírlapban 1922. március 21. és április 18. között hét közlemény jelent meg. Közülük az első, a Recrudescunt vulnera című szerkesztőségi vezércikk azért jelentős, mert a közelgő évfordulót bejelentve kiemeli a Rákóczira való emlékezés kisebbségi viszonylatban való aktualitását: „Rákóczi a magyar történelem egyik legnagyobb alakja, s történeti jelentőségét most abban akarjuk kihangsúlyozni, hogy a magyar nemzeti jogok védelmében először tudta egységes táborba állítani a magyar nemzet egyetemét a főúri rendtől egészen az eltiprott jobbágyig.”

A további írások közül kettőt mutatok be:

A kassai magyarság Rákóczi sírjánál című riportban rövid szó esik a fejedelem hamvainak 1906-ban történt hazahozataláról és a kassai dómban való elhelyezéséről, s aztán a riporter a kripta körüli freskókat, majd a síremlékeket mutatja be: „A kripta bejárata előtt az északi főfalon Dudits Andor monumentális freskójának

körvonalai bontakoznak ki a misztikus homályból. Ott látjuk a vezérlő fejedelem életének főbb mozzanatait. Látjuk, amint a sárosi várából fogságba cipelik... A kép közepén a szabadságharc vezéreként áll kezében a szabadság zászlajával, s körülötte kedvelt főtisztjei: Bercsényi, Károlyi, Esze Tamás, Pekry Lőrinc, Vak Bottyán. Azután a bujdosás évei következnek: Esterházy Antal és Sibrik Miklós könnyes szemmel tekintenek vissza a magyar határról, Rákóczinak XIV. Lajos nyújt vendégfogadó kezet, s a sort Mahmed szultán zárja le. Ott áll a bujdosó a Márvány-tenger partján, s Mikes Kelemen, a hű krónikás könnyel és vérrel írja meg a rodostói élet vigasztalan napjait... A Rákóczi- kripta közepén áll a siklósi márványból Schulek Frigyes által készített hatalmas szarkofág, mely a fejedelemnek, édesanyjának és József fiának

hamvait tartalmazza. Jobbra-balra a hű vezéreknek: Esterházy Antalnak, Sibrik Miklósnak, Bercsényi Miklósnak és nejének, Csáky Krisztinának hunyadmegyei márványból készült síremlékei.”

Burghardt Aladár írása (A Nagyságos fejedelem szíve) azzal kezdődik, hogy Rákóczi vég- rendeleti meghagyása szerint a szívét a francia- országi kamuldali szerzetesek grobois-i kolostorába küldték. Az volt a bujdosás egyik állomása, s ott született meg a Vallomások első része. A drágaköves arany urnába elhelyezett szív 1737- ben érkezett meg, s a kolostor háromnegyed holdas sírkertjében ásták el. A nagy francia forradalom idején, mikor a szerzetesek elmenekültek, az urnának nyoma veszett. Burghardt a Grobois-ról Yerres-re változtatott helységben kutatásokat végzett, s a helyi plébánostól megtudta, hogy M. M. Bordeaux francia régész a kolostor sírkertjében ásatást szervezett, de a drága ereklye nem került elő. Burghardt a cikkét ezzel a híradással fejezi be: „Párisi jelentésünk szerint az ottani magyar diákegyesület kezdeményezésére május 2-án Páris magyarsága nagy zarándoklat keretében fog áldozni a Fejedelem emlékének. A párisi magyar egylet áldozatkészségéből Rákóczi lakóhelyét ezután márványtábla fogja jelezni, melyet Korányi Frigyes követ fog leleplezni.”

A pozsonyi Magyar Újságban 1926. III. 20. és április 4. között nyolc olyan közlemény jelent meg, amelyek a készülő vagy már lezajlott rendezvényekről adtak hírt, illetve beszámolót, s közölték azt is, hogy Rodostóban, Konstantinápolyban és Grobois-ban is lesz megemlékezés. E közlemények közül kettőt mutatok be:

A keresztényszocialista párt Rákóczi-ün- nepsége és a cenzúra című cikk szerint Holota János érsekújvári magyar nemzeti párti képviselő a prágai parlamentben Kállay szlovák teljhatalmú miniszterhez intervenciót intézett. A pozsonyi rendőrigazgatóság azon eljárását sérelmezte, mellyel a keresztényszocialista párt március 18-ára tervezett pozsonyi Rákóczi-emlék- ünnepének egyes számait nem engedélyezte, s az előadandó énekszámokat is cenzúrázta (1926. III. 26.)

A pozsonyi Rákóczi-Unnep című cikkből aztán megtudjuk, hogy „az irredenta íze” miatt letiltott, majd feloldott énekszám Zichy Géza Nenio című operájának Rákóczi-nótája volt. Ezt az énekszámot Németh István László vezényletével a Toldy Kör vegyes énekkara adta elő. Az ünnepély a Vigadó (ma Redout) nagy termében volt, s a megjelentek száma megközelítette az ezerötszázat.

(Befejezés a következő számban)

TURCZEL LAJOS

Egy eoháűi

Már csak egy-két üres hokedli árválkodott a kapuk előtt, várva, míg lassú járású gazdáik visszatérnek a hűvös pincékből, ahol tavaszig is elállnak a borízű almák. A házak többségében már maguk az öregasszonyok voltak a gazdák és a gazdasszo- nyok is egy személyben. Pincekulcsok lógtak a kötényeik alatt. Nem tudni, miért, de mindig magukkal hordták a méretes vasdarabokat. Kinek díszesebb volt a kulcs szára és feje, kinek egyszerűbb, de körmönfontabb a zárba illeszthető nyelve. Maguk kincstárnokai, meg fogadósai, némely esetben vincelléijei is a tipegő nénikék.

Tévedés lenne azt hinni, hogy egész nap csupán a fehér abroszokkal leterített hokedlikről árusított gyümölcseik kínálgatásáért töltik idejüket a kapualjak elé kitett karosszékekben. Magukkal hozzák életüket is. Történeteket mesélnek, régi fotókat mutogatnak egymásnak. Nem mintha újat tudnának mondani egymásnak, hiszen ebben az utcában, ebben a városban élték le életüket. Egymás lakodalmán is ott voltak, s még azt is meg tudják mondani, kinek volt a legkevesebb koszorúslány az esküvőjén, mert addigra már férjhez ment az utcában minden lány, s az unokatestvérek és a barátnők fejét is bekötötték.

Azon azért el-elvitatkozgatnak, kinek jobb. Annak-e, akinek nem születhetett gyermeke, vagy annak, akinek négy van, és egy sem látogatja az özvegy édesanyját, ők azzal vigasztalják magukat, hogy a legrosszabb K.Z.-nének volt, mert neki a fia határőrként valahol a Sumavában halt meg. Sokáig őrizte leányságát, s amikor katona lett a fia, már közel volt az ötvenhez. Szömyűlködve mesélik, hogy csak a temetés reggelén hozták meg a koporsót, s az alezredes, aki négy katonával őriztette, nem engedte még az anyjának sem megnézni halott fiát. Az öregasszonyok mondanak ezt, mondanak azt. K.Z.-né meg csöndben sírdogál. Közben elindulnak a találgatások, a rémtörténetekbe torkolló mesélések. Mindegyikük hallott valamit a katonáskodó urától, az öregebbjének három hadseregben is szolgáltak az emberei.

„Az én emberem tudta” ejtik ki nem kis büszkeséggel a szájukon a szavakat. „Tudták bizony, a fészkes fenét” mordulja el magát egy-egy a fiatalabbak közül. Fiatalabbak? Csak tíz-tizenöt évvel, mint a legtöbbje, de ahhoz elegendő volt, hogy az idősebb öregasszonyokkal ellentétben ők

A pár év alatt már arra is rájöttek, hogy gazdaságosabb, ha megosztják egymás között a feladatokat. Van, aki csak levágni való csirkét nevel, mások a tojó tyúkokra specializálták magukat, némelyek a kínai kacsára esküsznek. Igazából az történik, hogy megtalálva az értékarányokat, csereberélnek egymás között. Nem beszélve a zöldségről és a gyümölcsről. Megtörtént, hogy a meggylevesbe valóért kovászos uborkának valót adtak egymásnak. Ez olyannyira bevett szokássá kezd válni, hogy tavasszal már egyeztetik is, ki, mit fog veteményezni.

Vénasszonyok nyara

már a dohánygyárban tisztviselő-kisasszonyos- kodtak, vagy a zománcgyárban présgépeket kezeltek. Azt nem lehet rájuk fogni, hogy több lenne a tapasztalatuk, hiszen azt az évek halmozzák fel az emberben. Inkább a magabiztosságuk, az önbizalmuk nőtt túl az idősebbek eszén. Mert az igencsak megnöveli az önbizalmat az asszonynépben, ha nem özvegyi, de alanyi jogon kap nyugdíjat. Ami persze nem jelent lényegesebb különbséget az anyagi állapotaik között. Az öre- gebbje háztartásbeli volt, de az egy-másfél hektárnyi földön a kapások termesztésével is foglalkozott. Vagy így, vagy úgy, mindegyiknek van valami kevéske mellékese, s mióta a hegyaljai kisváros két szövetkezete átalakult négy korlátolt felelősségű társasággá, a földhasználat fejében némi természetbeni juttatást is kapnak valamennyien. Nem sokat, de annyit mindenképpen, amennyi az egy szem malacka hizlalásához, meg a fészekaljnyi baromfi tartásához elegendő.

Történnek persze egészen szórakoztató dolgok is az öregasszonyok utcájában. Tavaly egyikük tévedésből uborka helyett cukkinit veteményezett, s így a fél utcában uborka helyett ezt a mostanában elterjedő zöldségfélét savanyították a lakók.

Horkainak és Erőssy Szilárdnak feltűnt, hogy ezekből az öregasszonyokból hiányzik az irigység. Aki almát vesz az egyiknél, biztosan útbaigazítják, hogy öt lépéssel távolabb egy ugyanilyen fehér terítővei fedett hokedlin mézédes szilvát árul Erzsiké. Ott aztán Erzsiké ajánlja Manyi- ka körtéjét, hogy ő majd Piroska szőlőjét dicsérje. A magukfajta, öncélú szépségek után kószá- lók el-elgyönyörködtek a lelkiségnek e kifelé is megnyilvánuló esztétikusságában. Mindketten tudták, hogy ezekért a lelki dimenziókért érdemes itt élni, s bizony Horkai esetében, rendszeresen idejárni.

„A beszédüket hallgasd!” szólt neki egyszer Szilárd. „De vigyázz, mert nem azon a nyelven

beszélnek, amilyen nemzetiségűek!” Barátja nem értette, mit akar ezzel Erőssy, csak miután álldogáltak a fehérben tündöklő hokedlik előtt, értette meg a figyelmeztetés lényegét. A magyar öreg- assszony tört szlováksággal ugyan, de szomszéd- asszonya nyelvén válaszolt arra, amit a konyhanyelvi magyart beszélő szlovák öregasszony kérdezett tőle. „Nekik nem kell a nyelvtörvény, mert ők a tisztesség és a becsület törvényét fogadták el. Anéa néninek a félje magyar volt, főgépész a dohánygyárban, még az első köztársaság alatt ismerkedtek össze Rózsahegyen. Aztán itt öregedtek meg, itt temette el a férjét, s egyetlen lányuk többnyelvű szinkrontolmács Prágában. Gondolj, amit akarsz! A lány mindig szlovák anyanyelvűnek vallotta magát, de magyar gimnáziumban érettségizett. Meggyőződésem, hogy ezért kötött ki Prágában, s lett egy cseh úriember felesége.”

Az özvegyek utcájában mintha megfeneklett volna a történelem. Nem mozdul a politikusok kénye-kedve szerint. Valószínűleg még nem is mozdul egy jódarab ideig.

S ha majd a sárguló fényképeket, amelyeken az utcai hársak még csupán gyerekkamyi vastagságúak, s lombjuk is csak gömbként díszíti a járda fölötti légteret, egyszer házaló vigécek nézge- tik majd, s kínálnak némely szebb kiállításúért száz koronát, akkor kezdenek haldokolni az öregasszonyok. De addig nyár lesz... Nyár az őszben és nyár a télben, de legalább tavasz a fotográfusok műhelyeit reklámozó hársas képeken. Alattuk fehér szalagos lányok mosolyognak az időtlenségbe.