Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-09-17 / 38. szám
Nem sokkal azután, hogy a kassai kormányprogram kimondja a kollektív háborús bűnösségre vonatkozó tételeit, szlovákiai magyarok ezrei indulnak el dél felé. Gyalogosan, szekereken, marhavagonokban menekülnek Magyarország felé. Menekülnek az állandó félelem, a megaláztatások, a csehországi deportálás lidércnyomása elől. Menekülnek a nagyobbik rossz elől a kisebbik felé. Abban a reményben, hogy az elveszett otthon helyett újat találhatnak. Idegenben ugyan, de magyar földön. A szekereken, vonatokon nem nincstelen koldusok, léhűtő naplo- pók ülnek, hanem egyszerű parasztemberek, akik egy kemény munkával eltöltött élet után kényszerültek elhagyni földjeiket, házaikat, temetőiket, hogy fáradtan, kifosztottam reményvesztetten kéijenek bebocsáttatást az anyaországtól. Ám téved, aki azt hiszi, hogy a Magyarországra áttelepültek a pokol tornácáról a paradicsomba kerültek. Nagyon meg kellett küzdeniük azért, hogy az új közösség befogadja őket. S ehhez bizony óhatatlanul hozzájárult, hogy a felvidéki menekülteket a magyar szervek gyakran a kitelepített németek helyére költöztették, amiért viszont az őshonosok őket betolakodókként, hívatlan vendégekként, ennélfogva - ellenségesen fogadták. Nem tudták, honnan is tudhatták volna, hogy a Csehszlovákiából érkezők nem önként indultak vándorútra; nem saját akaratukból cseréltek hazát; hanem azért, mert nem volt más választásuk. Nem azért jöttek, hogy másokat kiszorítsanak, hogy mások rovására birtokot, házat nyerjenek, hanem mert elüldözték őket. Ám sok víznek kellett lefolynia a Dunán, a Tiszán, meg a Dráván, amíg a hazát cseréltek végre otthonra leltek. AHOGY AZ ŐSHONOSOK LÁTTÁK Tolna és Baranya lankás vidékein már több mint kétszáz éve ott éltek a németek, amikor 1945-ben, a potsdami konferencia határozata értelmében, szinte egyik napról a másikra nemkívánatos elemekké lettek nyilvánítva és kitelepítésre ítéltettek. S nemcsak Baumstark György azok, akik szóban és tettben a nácizmus mellé álltak, hanem azok is, akik a sajátjaik nyomása ellenére is hűek maradtak Magyarországhoz; ama országhoz, melyet hazájuknak éreztek és tartottak.- Őseink még 1720-ban szabad akaratukból vándoroltak ide, és önként választották hazájuknak Magyarországot - jelenti ki a villányi Baumstark György. - A mi családunk már az 1941-es nép- számláláskor is német anyanyelvűnek, de magyar nemzetiségűnek vallotta magát, pedig akkor már igencsak sokan verték a mellüket, s a Volksbundisták is vehemensen agitáltak minden német származásút, hogy lépjen közéjük. Én erre nem voltam hajlandó, mint ahogy arra sem, hogy a német megszállás után besoroljanak az SS-be. Inkább vállaltam az elhurcolást, a kényszer- munkát. Németországból csak 1945 nyarán kerültem haza, s mi várt itthon: a kitelepítés. Egyszeriben minden német ellenség lett, akár magyar érzelmű volt, akár nem. A családomat kitelepítették. A német házakba idegenek ültek, ők kapták meg a földjeinket, szőlőinket, állatainkat. Hát nem volt ez égbekiáltó igazságtalanság?!- Ide Tolnába, Bonyhád környékére, főleg bukovinai székelyek települtek. Csak később kerültek ide a Felvidékről elűzött magyarok - emlékszik vissza Oroszki István, Bonyhád polgármestere. - Ezek sokat szenvedett emberek voltak, megpróbáltak beilleszkedni az új környezetbe, amely, az igazat megvallva, nem mindig fogadta őket barátságosan. Emlékszem, a szülőfalumban, Nagymá- nyokon az általános iskolában olyan padban ültem, amelyikben az egyik oldalról egy felvidéki fiú, Igaz Balázs volt a szomszédom, a másik oldalról meg Erős Zoli, aki bukovinai székely gyerek volt. Az én generációm már egészen másképp látja a felvidékiek betelepülését, mint akkoriban azok, akiknek a házába költöztek. Gyerekként nemigen értettem a dolgokat, csak azt tudom, hogy Zoli szülei kapták meg az én nagyszüleim utolsó tehenét. Nekik így volt egy tehenük, nekünk meg nem volt. De Zoli erről Vanya Sándor nem tehetett, ahogy én sem. Mikor Igaz Balázs édesapja meghalt, a nagymányoki temetőben azt írták a sírkövére: „Nem hazai földben nyugszik.” Tehát idejöttek, volt házuk, földjük, az iskolapadban helyük, de a halálukig idegeneknek érezték itt magukat. Soha nem tudtak megbékélni azzal, hogy el kellett hagyniuk az otthonukat. Többen elköltöztek a faluból, Komáromba, a határ mellé, hogy minél közelebb legyenek a szülődföldjükhöz. Ennyire nem tudtak megbékélni a sorsukkal. AHOGY A JÖTTMENTEK" ÁTÉLTÉK A tardoskeddi Vanya Sándor 1947-ben került Bonyhádra. Szüleivel, öt testvérével együtt ebben a valaha német többségű Tolna megyei kisvárosban kényszerült új otthont keresni az elveszett régi helyett. Nem önként jöttek, elüldözték őket, mint „háborús bűnösöket”. Házuk, földjük, állataik, vagyonkájuk nagy része ott maradt. Szinte semmi nélkül érkeztek az új hazába. Vanya Sándor akkor tizenhárom éves volt.- A vonat késő délután érkezett a hidas-bonyhádi állomásra - emlékszik vissza könnybe lábadt szemmel az idősödő férfi. S. FORGON SZILVIA Édesapám a többi férfival együtt bejött a városba érdeklődni, hogy most aztán hová menjünk? Mikor megtudták, hol jelölték ki a helyünket, visszajöttek értünk. A házból, ahová nekünk kellett költöznünk, akkor költöztek ki az emberek. Sírva mentek el, ahogy mi is otthonról. Szüléink is csodálkozva, megrettenve néztek egymásra: „Hát nekünk nem ezt mondták! Arról volt szó, hogy mi azok helyére jövünk, akik innen Csehszlovákiába költöznek!” A ház egykori lakói, szerencsétlen németek, szintén itt laktak a városban. A fiúval együtt jártam iskolába. Utólag visszagondolva, ez egy borzasztó dolog volt. Egy őrültség, az emberiség elleni óriási vétek, amit akkor velünk meg velük műveltek. Érthető, hogy holmiféle nagy szeretettel nem fogadhattak bennünket. Inkább haragudtak ránk. Később, amikor megtudták, hogy mi sem önként jöttünk, hanem bennünket is hajtottak, akkor belátták, hogy mi éppúgy nem tehetünk az egészről, hogy mi éppolyan áldozatok vagyunk, mint ők. Mi már az utolsók között jöttünk, akkorra már a németeket kitelepítették. Azok, akiknek a házaiba költöztünk, valahol itt maradtak Bonyhádon vagy a környéken. S akadtak közöttük bizony elég harciasak is. De például a második szomszédunk, egy német tanító, nagyon emberségesen fogadott bennünket: megmutatta, hová mehetünk vízért, mert akkor még nem volt minden udvarban kút. Azok is németek voltak, de megengedték, hogy oda járjunk vízért. Évekig készültünk haza. 1956-ban különösen reménykedtünk. Sajnos, hiába. Apám hamarabb beletörődött, hogy nem mehet vissza, mint én. Bennem több volt a fiatalos hév, az indulat, de a harag is; nem tudtam elfelejteni a megaláztatást, de aztán én is belenyugodtam. Megnősültem, a feleségem sváb származású. A családom már ide köt, ám a szívem visszahúz Tardoskeddre! KI A MAGYAR? Babarc a két világháború között csaknem színtiszta német település volt Baranya megye nyugati határán, mintegy 10 kilométerre Mohácstól. Lakóit a második világháború után részben Németországba, részben Magyarország más vidékeire telepítették. Né- hányuknak idővel sikerült visszatérniük, s akkor felháborodottan vették tudomásul, hogy a házaikba idegenek költöztek. Holmi „felvidéki tótok”.- Otthon meg csak büdös magyarok voltunk - idézi föl a háborút követő időszakot a somorjai születésű Szintén Istvánná. - MiSzintén Istvánná kor 1946-ban megkaptuk a felszólítást, hogy reszlovakizáljunk, mert különben Csehországba deportálnak, édesapám azt mondta: ő magyarnak született, nem tagadja meg a magyarságát. Erre 1947 januárjában megkaptuk a kitelepítési határozatot. Nem vihettünk magunkkal semmit, csak 25 kilós csomagokat. Akkor egy lovaskocsira felpakoltuk azt a pár ruhát, dunnát, s elindultunk a határ felé. Rajkán már várt bennünket a bátyám. Egy ideig náluk laktunk. Egy szobában, mi, a tíz gyerek, meg a szüléink. Aztán jelentkeztünk a menekültügyi hivatalban, ott kiutaltak részünkre egy szobakonyhás lakást Mosonszolnokon; onnan kerültünk ide, többedmagunkkal. Jöttek akkor velünk sokan: Zsigárdról, Negyedről, Farkasdról. Somorjáról pédául öt család jött Babarcra. Innen akkorra már szinte minden németet kitelepítettek. Jelentkeztünk a községházán, ott megkaptuk a papírt, melyik házba költözhetünk be. Amikor átvettük a lakást, láttuk, hogy abban is benne maradt a németek bútora, az istállóban ott voltak a lovak, a tehenek. Éppen úgy, ahogy a miénk is ott maradt otthon. Sokan jól jártak, mert otthonról szinte semmi nélkül jöttek el, itt meg szép házat, gazdaságot kaptak. Egyes telhetetlenek még válogattak is. Mi örültünk, hogy van egy hely, ahol végre lehajthatjuk a fejünket. A németek egy ideig fenyegettek, szidalmaztak bennünket, de hát mi nem tehettünk arról, hogy az ő házaikba raktak bennünket, hiszen a mi házunkba odahaza éppúgy beköltözött valamilyen szlovák... 1956 különösen nehéz év volt. Akkor nem is mertünk kimenni az utcára, mert a németek azzal fenyegetőztek, hogy az erdőszélen minden áttelepültnek ki van jelölve egy fa. Számukra mi csak telepesek voltunk, vagy tótok. Pedig mi nem azok voltunk, hiszen éppen az volt a mi bajunk, hogy magyarok voltunk és nem is akartunk mások lenni. Azóta már megnyugodtak a kedélyek, sok vegyes házasság is kötődött az őslakos németek és a betelepültek között. Végül megértették, hogy mi nem tehettünk semmiről, hogy éppoly szerencsétlenek voltunk, mint ők. Inkább talán még a kitelepített németek jártak jól, mert ők jó helyre kerültek, mi meg elkaptuk a Jóisten lába hegyét. Azóta már megszoktunk itt. De ha lehetne, én még most is visszamennék, Somoijára... Ura-e hát sorsának az ember? Vagy csupán külső erők törékeny játékszere, amelyek tehetetlen bábként rángatják a létét behatároló időkoordináták között? S miféle lét az, ahol az olyan véletlen adottságok, mint a származás, az anyanyelv, a lakhely sorsot formáló elemekként lépnek elő? Amikor az etnikai hovatartozás főbenjáró bűn; ok a kiközösítésre, a jogfosztásra, az üldözésre... Oroszki István Prüder László felvételei Villány-Bonyhád-Babarc, 1995 augusztus VALÓSÁG 1995. szeptember 17. l/BSSmBp
