Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-09-10 / 37. szám
o > N </> 111 > O (D JD E CD Q. CD N (/) LO O) Oí I € „Hogy filmet forgatok belőle, azt 1980-ban, a spanyolországi Compos- telában döntöttem el. Compostela Eu- rópa-szerte híres zarándokhely. Egy barátom mesélt róla borozgatás közben. Olvasott egy könyvet az alkimistákról, és ott bukkant rá erre a helyre. Van egy kijelölt útvonal, amelyet gyalog kell megtenni, s mire Compostelá- ba ér az ember, rájön, milyen is a teljes szabadságérzet. Hosszú az út; Párizstól számítva ezerötszáz kilométer. Én szeptemberben, a Pireneusokból indultam el, s anélkül, hogy előtte egyetlenegy gyalogtúrát tettem volna. Fogtam a kalapomat, a pelerinemet, hátamra vettem a batyumat, és életemben először valóban szabadnak éreztem magamat. Hétszáznyolcvan kilométert tettem meg másfél hónap alatt, míg eljutottam Szent Jakab katedráli- sáig. Életem legnagyobb élménye ez az út. A Pireneusok vad, harsogó zöldje után Kasztília lángoló mezői, s hozzá a napnyugta, majd a Cabera misztikus csúcsa és Porferrada, „a pokol bejárata” és az újjászületés Galíciában... leírhatatlan képek peregnek előttem. Ha útelágazáshoz értem és elbizonytalanodtam, levetettem a cipőmet és mezítláb tettem néhány lépést, hogy meg- érezzem, merre kell továbbmennem. Soha, egyetlenegyszer sem tévedtem el. Kasztíliában az is előfordult velem, hogy egész nap se fát, se bokrot, se madarat nem láttam, egyszer csak feltűnt egy virágszál. Ott jöttem rá életemben először, hogy a lélek igenis erősebb az anyagnál. Nem, nem szoktam templomba járni. Imádkozni sem tudok. De egy pap azt mondta nekem: megtenni ezt az utat az imádság egyik legszebb formája. Egyvalamit mindenesetre megtanultam: minden úgy van rendjén, ahogy megtörténik velünk. Ez nem fatalizmus. Ez az életünk.” E lőbb Evald Schorm, később Jifí Menzel akarta filmre vinni Bohumil Hrabal elbeszélését. Az élet végül is Vera Cais kezére játszotta a könyvet. Van tehát egy film, amelyet nem láthat a világ. Egy különös gondolkozású francia producer rejtegeti előle. Bohumil Hrabal a következőket mondta a párizsi rendezőnőnek: - Zseniális szamár vagy. Legközelebb jobban nézd meg, kire bízod a filmedet. „Nem tudom, mikor lesz a legközelebb. Amíg megírok egy forgatókönyvet, az két-három év. Addig viszont nincs miből élnem. Sosem voltam gazdag. A vagyon ma sem érdekel. Én a legszívesebben csak írnék, olvasnék, zenét hallgatnék és vacsorákat adnék. Most viszont ott tartok, hogy lassan arra sem lesz pénzem, hogy magamnak főzzek. El kell adnom a házamat, és vidékre fogok költözni, hogy talpon maradhassak. Csoda csak abban az esetben történhet, ha megszerzem a producertől a Zajos magány forgalmazási jogát.Különben nem. Arra meg várhatok.” Mély hang, keserű mosoly, réve- teg tekintet. Egy erős nő, szivarral az ujjai között. Első játékfilmje, a Bohumil Hrabal elbeszélése nyomán forgatott Zajos magány óta hangos csendben él Vera Cais. Alkotását ez idáig csupán a cseh mozik vetítették; a film forgalmazási jogát francia producer tartja kezében. Vera Cais ugyanis francia rendező. De apai ágon cseh, anyai ágon szerb származású. 1967 májusában Prágából repült Párizsba. Húszéves koráig Frantiskovy Láz- néban élt. Hrabal művét régóta melengette. 1982-től minden vágya az volt, hogy filmre vihesse. V era Cais most mégsem boldog. Pedig az lehetne. A történet főszerepét játszó Philip- pe Noiret ugyanazzal az elismeréssel nyilatkozik róla, mint Bohumil Hrabal, aki a francia színész partnereként maga is feltűnik a filmben. „Szerepet osztani és producert választani két különböző dolog. Az egyikben szerencsém volt, a másikban nem. Március óta készen a film, és én március óta tehetetlenül nézem, hogyan tartja vissza a producer. Hiába kérik tőle a külföldi forgalmazók, nem mutatja meg senkinek. Ül rajta. Én sejtem az okát. Szakmai féltékenység. A forgatás során össze is vesztünk párszor. A vágóasztalnál annyira feldühített, hogy fenéken billentettem és kiküldtem. Mindenbe belebeszélt. Mindenkinél többet tudott. Enyhén fogalmazva: furcsa ember. Intelligens, néha mégis úgy tűnik, nem egészen épelméjű. Ez újabb lecke számomra. Ilyenvalakiben nem lehet megbízni. Párizsban, egészen szűk körben, Noiret két jó barátja, Alain Resnais és Bemard Tavemier is látta a filmet. Híres rendezők mindketten. Tavemier, aki szereti az érdekes történeteket, azt mondta: - Olyan ez a film, mint a repülő csészealj. Váratlan jelenség. - És azzal biztatott, hogy ne adjam fel. Resnais, akinek majdnem minden alkotása furcsa és érthetetlen, azzal jött hozzám, hogy: - Tudja, én ezt a filmet nem nagyon értem, talán ha több logika lenne benne... de a hozzáállása, a témakezelése mindenképpen eredeti, ezt igyekezzen megtartani. - És adott még egy jó tanácsot: vigyázzak, nehogy felzabáljanak a producerek. Kár, hogy nem szólt korábban...” Mellesleg eddig sem volt könnyű Vera Cais az élete. Dobálta a sors éppen eleget. „Burzsoá származása miatt” sok mindenről le kellett mondania. Középiskolai végzettségre is csak titokban, egy eldugott kisvárosban tehetett szert. „Szlovéniában születtem 1945-ben. Cseh nagyapámnak ott volt acélgyára, és ha jól emlékszem, tizenkét szobás kastélya. A gyárat természetesen elvették tőle, a kastélyról ő maga mondott le. Apám a háborúban a partizánok oldalán állt, őket segítette, mégis halálra ítélték, mert kapitalistának tartották. Negyvenhét decemberében úgy menekültünk Csehországba, hogy ha utolérnek bennünket, az egész csalá„Elkell adnom a házamat...” dunk odavész. Frantiskovy Láznéban telepedtünk le, mert Chebből vonat járt Párizsba, s apám úgy tervezte, amilyen gyorsan csak lehet, tovább megyünk Franciaországba. Ő már Párizsban lakott, amikor negyvennyolc februárjában lezárták a határt. Elszakadtunk egymástól. Mi ittragadtunk, ő meg ott. Anyám nem tudott csehül, pénze nem volt. Nagyapánktól sem várhattunk támogatást, mert időközben meghalt. Jugoszláviába nem mehettünk vissza, hiszen kikiáltottak bennünket Tito ellenségének. Oda már nem, ide még nem tartoztunk. Rengeteg barátra találtam, mégis mindig a kör szélén álltam. Az általános iskola befejezése után, tizenöt évesen, dolgozni kezdtem. Semmi sem tudta elvenni a kedvem. Felvettek egy mari- enbadi vendéglátóipari szakközépiskolába... szeptember elsején beálltam, harmadikán már haza is küldtek. Azt mondták: az ilyen burzsoá csökevé- nyek, mint én, nem tanulhatnak tovább. Két hónapig otthon voltam, és csak a könyveket bújtam. Anyámtól is ezt láttam. Furcsán is néztek rám a szomszédok. Mosogatórongy helyett mindig csak könyvet láttak a kezünkben. Dosztojevszkij és Balzac regényeit szerettem. Később Sagant és Capekot olvastam. Saganból azóta teljesen kiábrándultam, Hrabalt pedig Capeknál is értékesebbnek tartom. De az én véleményem senki számára sem lehet mérvadó. Én amatőr vagyok. Akaratom ellenére lettem művelt én is, akárcsak Hanta a Zajos magányban.” Papírbegyűjtő helyett szövetkezet. Présgépek helyett tehenek. Két hónapig tartó zavartalan olvasgatás után trágyahordás. „Szerettem az állatokat. Egyáltalán nem éreztem derogálónak, hogy csizmát kellett húznom. Pénzre volt szükségünk, hát dolgoznom kellett. Az állatok egyébként igenis intelligensek. Bírtam volna még tovább is köztük, de anyám talált egy középiskolát ASban, ahol az igazgató titokban felvett. Ott szereztem érettségit, de a bölcsészkarra már nem juthattam be titokban sem. Hiába felvételiztem kitűnő eredménnyel, elutasítottak. Pedig a kádervéleményembe még azt is beírták, hogy dolgos, szorgalmas diák, nem veti meg a munkásosztályt. Nem segített rajtam ez sem. Maradtak a könyvek. Mácha, Deml, Rilke, Baudelaire, Henry Miller és a többiek. De már Prágában, mert két és fél évig ott laktam. Könyveltem, képeket árultam, mosogattam. Pár hónapig egy szerb- horvát rendező asszisztense voltam. LeSZABÓ G. LÁSZLÓ hét, hogy most sokan azt hiszik, én sem vagyok normális, de nem tudok mást mondani: bennem akkor sem volt és ma sincs gyűlölet vagy bosszúvágy. Áldozatnak sem éreztem magam soha. Nekem ez adatott és kész. Én mindig mindent tekervényes mellékutakon érek el. Az én életemben nincsenek egyszerű megoldások. Én a bonyolult helyzetek embere vagyok. Prágában is csak olyan helyen dolgozhattam, ahol nem kezdtek el káderezni. Közben a titkosrendőrök vissza-visszatérő vendégeink voltak. Vagy az anyámnak, vagy nekem akartak különleges megbízatást találni. Anyámnak azt mondták, ha elvállalja, bármikor kiutazhat Jugoszláviába, engem pedig a továbbtanulás reményével kecsegtettek. Inkább beálltam éjjeliőrnek. FrantiSkovy Láznéban, egy katonai létesítményben. Ott legalább egész éjjel olvashattam. Szolgálati fegyverem is volt. Ott lógott a szekrényben, hogy ha jön az ellenség, meg tudjam védeni magam. Hogy üres volt a tölténytár, az senkit sem érdekelt. Fő az éberség. De dolgoztam egy gyógyfürdőben is. Feketére égett üstöket súroltam. Igaz, nem sokáig, mert onnan is kidobtak. Ennek viszont én voltam az oka. Megkértek ugyanis, hogy a reggeli mellé olvassak fel egy-egy cikket a Ru- dé právóból, hadd legyenek jól értesültek a fürdővendégek. Én meg erre azt feleltem: olvasson csak más. Villont, Rimbaud-t és Apollinaire-t jobban szeretem. Persze, hogy azonnal ajtót mutattak.” Vissza Prágába és a lehető legrövidebb úton Párizsba. Ha vonatra ül, a határon leszállíthatják. Repülővel könnyebben kijut. „Rettenetes volt az út. Apám címét nem tudtam. A rendszeres rendőri zaklatások miatt anyám már évekkel korábban megkérte: váljanak el. Aztán nemcsak a házasságuk, a kapcsolatuk is megszakadt. Sem előre, se hátra nem láttam. Még abban sem reménykedhettem, hogy ha nem tudok talpon maradni, visszajövök. Ez a lehetőség teljesen szertefoszlott. A kint élő csehek társaságát egyáltalán nem kerestem. Nem akartam nosztalgiázni. Inkább munkába álltam. Utcai újságárus voltam. Pincér- kedtem. Takarítottam. Gyerekekre vigyáztam. Heteken át több kilométer hosszú kerítést festettem. Elkeseredve nem voltam soha. Azt hiszem, erős, kitartó ember vagyok. Ha gyenge, törékeny, védelemre szoruló nő lennék, talán könnyebb életet élnék. A férfiak ugyanis nem szeretik, ha a nő erősebb náluk. Voltam egyébként újságíró is. A francia rádióban. Aztán piackutatást tanultam. Amíg Csehországban éltem, az irodalmon kívül semmi más nem létezett számomra. Igazi kultúrsznob voltam. Franciaországban, amikor untam már, hogy mindig másvalamit csinálok, elmentem egy pszichológushoz, hogy mondja meg pontosan, mihez kezdjek. Meg akartam találni végre a saját utamat. Tudja, mi lett a teszt eredménye? Hogy az üzleti szférában kell elhelyezkednem. Engem ez őrületesen meglepett, de azt mondtam: rajtam nem múlik, én bele merek vágni. így lettem Belfortban a Peugeot alkalmazottja. Egy évig csináltam, aztán abbahagytam. A filmmel a féljem révén kerültem szorosabb kapcsolatba. Ő akart rendező lenni, de mindig csak halogatta. Majd jövőre, majd két év múlva, majd ha lesz elég pénzünk. Én majd keresek rád, mondtam, csak lássam már, hogy komolyan gondolod. És mert húzta-ha- lasztotta, én mentem el a felvételire. Négy napig vizsgáztattak, és nagy meglepetésemre fel is vettek. Tizenheten voltunk a csoportban, de a végén csak öten forgathattunk. Ennyien kaptunk anyagi támogatást. Az első filmemet egy holland producer is látta, és mert tetszett neki, pénzt ajánlott a következő munkámhoz. Más az én helyemben azonnal elfogadta volna, én azt feleltem: köszönöm, nincs rá szükségem. Nem éreztem magamban ugyanis egy fikarcnyi tehetséget sem. Beálltam inkább rendezőasszisztensnek.” Hrabal könyve mindig mindenütt vele volt. Rómába is magával vitte, ahol öt évig élt. Üj kapcsolatban, a régi „szerelmével”. A Zajos magány ugyanis életre szóló szerelem Vera Cais számára. sggra® Vera Cais elrejtett filmje Zajos megbeszélés: Philippe Noiret, Jifí Menzel és Vera Cais Két Hanta: Bohumil Hrabal és Philippe Noiret (Milos Fikejz felvételei)
