Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-09-10 / 37. szám
• Pozsgay urat nem kell bemutatnom a szlovákiai magyar újságolvasónak. Hogyan került a várhosszúréti 1. Falunapokra, és járt-e már a Rozsnyói járásban?- Meghívásra jöttem, a várhosszúréti búcsúra, ünnepségekre, és kedves vendéglátóim arra kértek, hogy ebből az alkalomból államalapító Szent Istvánunkról, a magyarság egyik legkolosszáli- sabb személyiségéről mondjak beszédet. Örömmel vállaltam, s ebben az az indíték is benne volt, hogy még nem jártam Rozsnyón, a járásban, Gömömek ezen a csodálatos táján. Bár Szlovákiát körbeutaztam, valahogy ez a vidék kimaradt az életemből. Amikor beszélgetünk, látom, előbb kellett volna jönni. Így sem késő, nagyon jó itt. • Hosszú évekig különböző magas tisztségeket töltött be. Ön volt a Kádárrendszer politikai bizottságának egyik legrokonszenvesebb egyénisége. Úgy is mondhatnám, ha nem haragszik meg érte, rendreutasíthatatlan fenegyereke. Beszéljen akkori rendetlenségeiről!- Elég korán elkezdődött és Kádár elég nagy bajban volt velem. Kihasználtam azt a tényt, hogy akkor Kádárnak és a rendszernek már szüksége volt nyugati elismerésre, belecsúsztak az adósságba, a különböző lekötelezettségekbe, liberális, szabad mozgású arculatot kellett mutatni, én pedig addigra már elég magas posztokig eljutottam. Dolgoztam Bács- Kiskun megyében, aztán a pártközpontban, majd hat és fél évig minisztere voltam a kormánynak, előbb kulturális, majd összevontan az egész művelődésügyért felelős miniszter. Konfliktusaim akkor kezdődtek, több okból. Nagyon határozottan kiálltam a szellemi életben zajló áramlatokban a népi-nemzeti vonal képviselői mellett, akiket látnivalóan minden intézmény, minden nyilvános szereplési lehetőség világában korlátozni akartak, én pedig ezt tűrhetetlennek tartottam. Aczél Györggyel, Kádár jobbkezével s magával Kádárral is ezen ütköztem össze. Ugyanakkor katasztrófapolitikának tartottam azt az elhatározást, hogy az ország életszínvonalának és növekedési ütemének fenntartása érdekében hiteleket vesznek fel Nyugatról, s ezekkel a hitelekkel gyakorlatilag meghosszabbítják a Kádár-rendszer létét és besétáltatnak bennünket egy adósság- csapdába. Ez ma látnivaló, milyen következményekkel járt. Így aztán én a kormány s a központi bizottság tagjaként, dacolva minden az ezen funkciókkal járó kötöttségekkel, egy felszólalásomban kegyetlenül szétmarcangoltam a népgazdasági tervet, bemutattam, hogy már benne vagyunk az adósságcsapdában. Ez 1981 decemberében volt. Hamarosan meg is kellett válnom a kormánytól. A Hazafias Népfront főtitkára lettem, viszontagságos úton, Kádár parkolópályának, sőt zsákutcának szánta. Felfedezve új posztomon a Kádár-rendszer gyengeségeit, s a nép-frontban rejlő közjogi lehetőségeket, azt a tréfát játszottam, hogy komolyan vettem a párt által engedélyezett feladatokat, amelyeket a népfrontnak úgynevezett közjogi alapon engedélyeztek. Nem engedtünk beleegyezésünk nélkül kormánytagot kinevezni, erős szervezetet hoztunk létre, olyan értelmiségiek és dolgos emberek számára, akik a párt közéletében nem kívántak részt venni, de velem együttműködtek és tették a dolgukat. Ilyen alapon tudtam elintézni azt, hogy a reformtervek nyilvánosságra kerültek, ilyen alapon a népfront főtitkáraként s az ország politikai vezetésének tagjaként tartottam védemyőt a Demokrata Fórum megalakulását jelentő lakitelki tanácskozás fölé 1987 szeptemberében, ezt kihasználva hoztam nyilvánosságra az ott megfogalmazott nyilatkozatot, amitől Kádár nagyon megdühödött, fegyelmi bizottságot nevezett ki ellenem, de kizárni már nem mertek a pártból. Kádár leváltása után pedig, Grósz főtitkársága alatt és kormányában államminiszterként tulajdonképpen én irányítottam a hatalom olda-láról az átmenet feltételeit, s így azt hiszem, legtöbbet tehettem nemcsak funkciómnál fogva, de belső személyes meggyőződésem, elhatározásom alapján is, hiszen én akkor már rég meg voltam győződve arról, hogy ez a rendszer menthetetlen, akkor pedig csak egy dolog van, megbuktatásának stratégiájához olyan taktikát alkalmazni, amely békés átmenetet biztosít, ne kelljen térdig vérben gázolnia a magyar népnek, elege volt már ebből. Hát ezek voltak legjelentősebb rendetlenségeim, s a fordulópontot véglegesen, visszafordíthatatlanul az ötvenhatról szóló értékelés bejelentése hozta 1989. január 26-án. Attól kezdve padlón volt a párt. • A Kádár-rendszer összeomlása után fő-fő összeomlasztóként a politika perifériájára sodródott. Pedig akkor sokan úgy gondolták Magyarországon is, a szlovákiai magyarok között is, hogy ön lesz a demokratikus Magyarország nézni, képtelenek voltak megérteni az átalakulás természetét. Ezek után ki is léptem a szocialista pártból, annak ellenére, hogy láttam, a következő választási forduló az övék lesz. Ha tehát engem karrierista szempontok vezettek volna, még most is ott vagyok a szocialista pártban. Akkor is kimondtam, nekem nem a szocialistákkal van elsősorban bajom, hanem a kialakult pártrendszerrel, amelyben a szocialisták is így viselkednek, de a másik oldal is, tehát egy centrum nélküli politikai helyzet jött létre, s ebben én nem óhajtottam részt venni. Látszólag a politika perifériájára kerültem, de csak ha a pozíciókat MÁCS JÓZSEF * • kell együtt élni, viszályt, bajt mindig a felsőbbségek keltenek köztük, tehát olyan érdekek, amelyek éppen ezt az együttélést zavarják meg. S végül az anyaország vagy Magyarország értelmiségénél visszataszítónak tartom és undorodom azoktól, akik valamiféle fölénytudattal jelennek meg a határokon kívüli magyar közösségekben, és úgy jámak-kelnek, mintha az iskola- mesterek ők lennének, holott nekünk tanulni kell elmenni ezekhez a közösségekhez, akár a Felvidékre, akár Erdélybe, Bácskába vagy máshová, ahol élnek. Így aztán úgy hiszem, hogy még sok a mulasztás, a tennivaló. Ennek a megértésnek az előmozdítása érdekében Désen, ahol egyszer Tőkés Lászlóval együtt tartottunk gyűlést, én azt Várhosszúréti beszélgetés Pozsgay Imrével első szabadon választott köztársasági elnöke. Másképp alakult. Miért?- Ha megalkuvó lettem volna, ma mindenféle stallummal, rendfokozattal és pozícióval felcicomázva állítatnék az ország előtt, csak egy kis alkalmazkodás, csak egy kis megalkuvás kellett volna hozzá, de én, aki végigvezettem a politikai egyeztető tárgyalásokat, a közjogi átalakulás vezénylésében nyolcvankilenc nyarán megtettem mindent, hogy a nemzetért és a hazáért aggódó és felelősséget vállaló erők jó pozícióba kerüljenek ennek az alkunak a során, s ezzel kihívtam bizonyos, főleg liberális körök ellenszenvét és kritikáját, emiatt elég hamar kezdtem érezni, hogy nem jó szemmel néznek rám, s hiába segítettem hozzá őket is a demokrácia lehetőségeihez, akkor kellett azt mondanom, hogy a hála nem politikai kategória, ezt a hálát részükről egy percig sem éreztem, viszont mindent megtettek, hogy vezető pozícióba ne jussak. így kezdeményezték azt a csalárd népszavazást, amely nyolcvankilenc novemberében zajlott le. Ebben két személyes ^mozzanat is volt, ezt a közvélemény sem tudja. Az egyik, hogy ezt a népszavazási törvényt én kezdeményeztem és én vittem keresztül a parlamentben, hogy legyen ilyen; a másik, hogy ellenem irányúiévá tették, s ráadásul még azt is belekalkulálták, hogy a születésnapomon ejtsék meg a szavazást. Miért neveztem csalárdnak? Azért, mert olyan félrevezető kérdéseket tettek fel, hogy a nép nem tudhatta, miről dönt. Ha megmondták volna a választópolgárnak, arról szavazzák, ő válasszon-e köztársasági elnököt vagy ne, akkor pontosan tudta volna, hogyan szavazzon. Még így is hajszálon múlott az egész, hiszen egy ezreléknyi töredék szavazat döntötte el, hogy a nép lemondott arról a jogáról, hogy ő válasszon köztársasági elnököt. Azt sem hallgathatom el, hogy a szocialista párt vezető politikusaként én elhatárolódtam a párton belül azoktól az erőktől, amelyek csak revansban tudtak gondolkodni, amelyek nem tudtak előre nézzük, ha a tekintélyt, a társadalmi elismertséget, az emberekkel való kapcsolatot, akkor ma is úgy érzem, semmivel sem vagyok hátrább, mint bárki, s ráadásul egy gyönyörű feladatot vállaltam, a debreceni egyetemen tanítok, az egyetem professzoraként rengeteg önként jelentkező hallgatóm van, csak ebben a félévben, amit most lezártunk, 1019 hallgatóm volt, és ez óriási dolog. Politológiát, elsősorban éppen Közép-Európa dolgait és a rendszerváltást oktatom. • Hadd irányítsam figyelmét szlovákiai magyar sorsunkra. Sokszor az a benyomásunk, hogy a magyarországi politikusok és az értelmiség vezető tagjai csak felületesen ismerik a nemzeti kisebbségi életünkben jelenlevő problémákat. Ön is így van ezzel?- Én azt hiszem, hogy e tekintetben különbözöm honfitársaim egy részétől, hiszen régtől, tanulmányaim révén először, majd lelki okokból is, nagyon érdekel a határokon kívülre, az utóbbi hetvenöt esztendőben kisebbségi létbe sorolt magyar közösségek sorsa. Ebben az érdeklődésemben benne van az is, hogy tudnom kell, mi történik velük, olvasom a sajtóikat, kiadványaikat, a délvidéktől Erdélyen és a Partiu- mon át Kárpátaljáig és Kassától Po- zsonyig. Ebben a körben, úgy hiszem, versenyképesen tájékozott vagyok, bár biztosan vannak rendes, tisztességes honfitársaim, akik még inkább otthon vannak ezekben a kérdésekben. Ami a magatartást illeti, a tekintetben sok mindent aggodalmasnak látok én is az anyaország értelmiségénél. Nem maradt hatástalanul az a negyven év, amely azt sugallta, hogy ez a határokon kívülre szorult magyarság nem a nemzet része, hanem kolonca, jobb erről megfeledkezni, isten tudja, mi lesz ebből. Igaz ugyan, hogy volt nyolcvannyolcban, az erdélyi falurombolási tervek, majd nyolcvankilencben, a romániai forradalom idején egy nagyon erős fellángolás, és a megbékélésre való hajlamból egy nagyon erős érdeklődés, de aztán, sajnos, megint lanyhulni látszott. Ebben a tekintetben, én azt hiszem, azt kellene a Magyarországon élő értelmiségnek megértenie, hogy nem okoz semmi bajt azzal, ha elismeri a magyar nemzet részeként a határokon kívüli magyarságot, és ne féltse ettől a többi néppel való együttműködés lehetőségét. Az egy babona, hogy ez mérgezi a légkört. Nem igaz. A légkört mások mérgezik meg, majd erről elmondom a véleményemet! Én Bartókkal értek egyet, aki azt mondta, hogy a Kárpátmedence népei megtanulták, hogyan mondtam, hogy negyven évi roncsolás után a magyarság integrációjáért is tenni kellene valamit. # Jelen volt Debrecenben, amikor a határokon túli magyarok megmaradását veszélyeztető nyelvi erőszak és az oktatáspolitika ravasz húzásai ellen ezrek tüntettek. Tabajdi Csaba, a Hatrokon Túli Magyarok Hivatalának államtitkára, kormánya nevében sietett elhatárolódni Debrecentől, mondván, hogy a tiltakozó nagygyűlés indulatot gerjesztett Szlovákiában és Romániában. Vajon nem a szlovák és a román szélsőséges nacionalista politika következménye volt-e Debrecen? Hogyan látja ezt?- Ez valamiképpen elkerülte a figyelmemet. Ezek szerint Tabajdi Csaba elhatárolta magát ettől az akciótól. Úgy hiszem, inkább ott kellett volna lennie. Nekem Tabajdi Csaba kitűnő munkatársam volt éppen ezekben az ügyekben, és jól ismeri, érti a MagyarokVi- lágszövetségének és általában a magyarságnak a szándékait. Lehet, hogy egy rosszul megfontolt taktikai szempont vezette. Erről neki kellene véleményt nyilvánítania, de jobb lett volna, ha inkább ott van és tapasztalja, hogy ott senki ellen, és főleg nem a szomszédos népek ellen irányuló akcióról volt szó, hanem arról az egyszerű, közönséges tényről, amelyet a Hajszálgyökerekben Illyés Gyula már rég kifejezett és kifejtett, hogy a patrióta hazát véd, a nacionalista pedig jogot sért. A tolerancia, a türelem az európai civilizációnak és emberi kultúrának a terméke. Ott azonban nem a türelem, hanem a tiltakozás szava érvényesül, ahol jogot sértenek. Csupán erről volt szó Debrecenben! Emberi jogokba ütköző politikai szándékok ellen és nem a szlovákság, románság, szerbség, nem a szomszédság, hanem ezen hatalmi politikai szándékok ellen tiltakoztak, mint jogsértő, emberi becsületbe gázoló szándékok ellen, amelyek az emberi személyiséget egy redukált szerepben tudják csak elképzelni, amikor a nyelvháborúval úgy hiszik, hogy ellapíthatják az embereket. Az lenne jó, ha egyszer valóban megértené a szlovákság, románság és a környező országok népe, hogy ez végső következményeiben, hosszú távon ellenük is irányul, hiszen olyan indulatokat és elemeket táplál bele az együttélésbe, amelyek nélkül nyugodtan meglennének. • A fordulat után a Nemzeti Demokrata Szövetség egyik életre hívója volt, de az országgyűlésbe még nem tudta bejuttatni képviselőjelöltjeit. Most jelentették a hírközlő szervek, hogy a Magyar Egységért néven új mozgalmat alapított. Mi indította erre a lépésre?- Benne van ebben éppen a tavalyi választási eredmény. Ha jól meggondolom, magam is oka vagyok annak, hogy a magyar választási rendszer s a választási törvény úgy működik, hogy parlamenten kívüli erőknek alig van esélyük bejutni a parlamentbe, hiszen már nyolcvankilencben elosztottunk a pártvagyontól és a székházintézményektől a pénzjuttatásokig mindent, ami a pártoknak járt, azoknak, akik bent vannak a parlamentben. Ez behozhatatlan előny, ha még hozzáteszem, hogy óriási a nyilvánosságuk is, ami a rendelkezésükre áll. így aztán mi esz- köztelenül és vagyontalanul, akármennyire jó volt is a programunk, ma is állítom, hogy a legésszerűbb megoldást tudtuk volna a nemzet gondjaita adni, nem jutott el a választópolgárokhoz. Ezért úgy véljük, hogy a Nemzeti Demokrata Szövetség maradhat mint párt, keressen kapcsolatot parlamenti erőkkel, ezen a réven jusson be az országgyűlésbe. A Magyar Egységért Mozgalom ettől eltérő módszert és szándékot követ. Módszerben ez azt jelenti, hogy nem kívánunk párt lenni, nem törekszünk parlamenti szerepre, céljainkban viszont ott van, hogy politikai otthont teremtsünk azon magyar állampolgárok számára is, akik pártpolitikát nem kívánnak folytatni, s ma még azt sem igen tudják eldönteni, nem volt rá idejük, hogy a jobb- vagy baloldalon állnak-e, talán nem is fontos a számukra, de azt már eldöntötték, hogy a haza oldalán állnak, s így a közéletben nekik is szerepük van, ha párt- politikát nem is folytatnak. A Magyar Egységért Mozgalom ezt jelenti, azonkívül annak felismerését, hogy a legkorszerűbb demokraták is csak ott működőképesek, ahol a nemzet néhány alapvető kérdésben kiegyezik magával. Ennek a kiegyezésnek az előkészítése a célunk, hogy az új Alkotmány, a nemzet, a társadalom és a politika párbeszéde valódi hatékony intézményeken keresztül működjék. Végül bizonyítani akarja ez a mozgalom, hogy nemzet és demokrácia nem egymást kizáró, hanem egymást kölcsönösen feltételező fogalmak. A Magyar Egységért Mozgalom ezért soraiba hívja a politizálni akaró állampolgárokat, de maga nem kíván pártpolitikát folytatni. • Nagyon vonzó a mozgalom neve. Gondolom, ennélfogva nem is tud a határokon belül maradni...- Nem is akarunk a határokon belül maradni. Ugyanakkor veszélyeztetni, fenyegetni sem akarunk senkit. Valljuk, hogy az egyetemes magyarság intézménye leszünk. Valljuk és vállaljuk, hogy az egyetemes magyarság intézményeként sorainkba fogadjuk a határokon kívül élő, politizálni, közéletet élni akaró magyarokat is, intézményeiket is, hiszen ezt mind az emberi jogok, mind pedig Magyarország közjogi viszonyai és Alkotmánya lehetővé teszik. Pártok nem fogadhatnak külföldi állampolgárokat, társadalmi szervezetek azonban tehetik ezt. Ilyen alapon a mi tekintetünk túllépi az ország határait és befogja látószögébe a Kárpát-medence egész magyarságát. • Mozgalma a magyarság összefogásán kívül milyen gazdasági, szociá-l- is alapra épít?- Elsősorban arra, hogy nem fogadható el húsz éven keresztül a megszorításokra, eladósodásra épülő gazdaság- politika. Az ország megbénul ettől, annak ellenére is, hogy képességeink adottak a növekedéshez, a nagyobb gazdasági teljesítményhez, a boldoguláshoz, s ezáltal a személyiség gazdagodásához is. Ez a most folytatott gazdaságpolitika, sajnos, azt üzeni a magyar nép nagy részének, hogy nincs rá szükség. Mi pedig azt szeretnénk elfogadtatni, hogy képesek vagyunk egy, a mainál gazdagabb, eredményesebb boldogulást adó hazát teremteni, s ezt a fiatal nemzedékekre ráhagyni. • Köszönöm a beszélgetést. INTERJÚ 1995. szeptember 10. l/BSŐrnsp