Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-09-03 / 36. szám
1995. szeptember 3. MŰVÉSZVILÁG Ho sszú az út Toronto és Vancouver között. Vonattal több napig is eltart. Léa Pool „menetrendje” szerint A vágy mozdulatai című kanadai filmben sorsfordító érzelmek is születhetnek egy ilyen helyzetben. Van a férfi. Harminc fölött néggyel vagy öttel. Jóvágású. Rokonszenves. Nem nagyon beszél, inkább figyel. Vagy néz kifelé az ablakon, hogy magába lásson. Van a nő. Harminc alatt nyolcéves gyerekkel. Férj nélkül, szabadon. Arcán nyugalom, mozdulataiban szépség és fájdalom. Elegáns. Osztályon felüli. Nem siet ismerkedni. Férfi és nő észreveszik egymást. Szóba elegyednek. Köztük a gyerek. Az érzelmi kézbesítő. A kapocs. Az összekötő. Ülnek a kupéban szemtől szemben, s minél inkább távolodnak Torontótól, annál közelebb kerülnek egymáshoz. A nő előtt nyitott az út, a férfira vár valaki. De már ő sem akar megérkezni. Jobb lenne nem leszállni, utazni tovább, el, messzire, nem kérdezve, nem beszélve. Órák múlnak, esték és reggelek. A vágy már megmozdult, helyzetet keres. Vancouver előtt egy éjjel meg is találja. Férfi és nő szenvedéllyel szeretnek. Aztán vége. Egyikük leszáll, a másik utazik tovább. Ha megmozdul a vágy Jean-Francois Pichette útja Koriovy Varyica Léa Pool alkotása egy váratlan találkozás és egy várható búcsú érzelmekkel teli, tiszta története. Szép film. Mély film. Voltaképpen nem látunk semmi rendkívülit benne. Két ember egymásba szeret, és ezzel az érzéssel ki is lépnek egymás életéből. De az út, kettejük útja Torontótól Vancouverig a nézőnek is maradandó élmény. Jean-Francois Pichette, a film férfi főszereplője másfél napos vendége volt az idei karlsbadi fesztiválnak. Kanadai francia színész finom eleganciával. Mondatai tömörek, tekintete nyílegyenes. • Máshogy áll kamera elé, ha az instrukciókat nőtől kapja?- Nem. Két férfi sem egyforma soha. Az egyik érzékenyebb lehet, a másik kemény, határozottabb. Embere válogatja. De a nők is bekeményítenek olykor. Férfias makacssággal gyűrik, „formálják” a színészt. Vagy úgy klopfolják, mint egy marhaszeletet. Tudok ilyen esetekről is. Léa Pool máshogy rendez, mert érezni is máshogy érez. Figyel a színész belső rezdüléseire. Óvatosan kezeli. Úgy bánik vele, mint egy törékeny pohárral. Egyébként nem ez az első közös filmünk. Évekkel ezelőtt dolgoztunk már együtt. • Miben?- A Hajótörésben, 1988-ban. Kiemelkedő feladatokat, ezt megelőzően, inkább csak színpadon kaptam. Léa Pool egy süketnéma férfi szerepében látott, és annyira megtetszettem neki, hogy azt mondta: nála majd beszélhetek eleget. És így is lett. A vágy mozdulataiban azonban már kevesebb szövegem volt. • Hány napig vonatozott a forgatás során?- A jelenetek nagy részét műteremben vettük fel, vonaton mindössze három és fél napot töltöttünk. De az is elég volt. Mintha kalitkába zártak volna. A második nap már szörnyű idegesítő volt. Mindig csak a kupében vagy SZABÓ G. LÁSZLÓ a keskeny folyosón szorongtunk, hármat sem léphettem, mert biztos, hogy útját álltam valakinek. • Lesz kedve ezek után vonatra szállni valaha?- Kanadában mi nem nagyon vonatozunk. Főleg nem ekkora távon. A kocsi vagy a repülő sokkal kényelmesebb. Nincs is több vonatjárat az országban, csak ez. Ez viszont teljesen átszeli az országot. Keletről nyugatra és vissza. • A női főszerepet Valérie Kaprisky, a franciák sztárja játssza a filmben. Van különbség egy párizsi és egy québecifrancia között?- Hogyne! Más ország, más kultúra, más mentalitás. Mi visszafogottabbak, higgadtabb vérmérsékletűek vagyunk. Ez kapóra is jött a filmben. Léa Pool nem véletlenül bízta párizsi színésznőre a másik főszerepet. Sejtette: az életben ugyanazt az utat kell majd megtennünk egymás felé, mint a filmben. Valérie remek színésznő és tartalmas ember. A távolság leküzdése egyikünknek sem okozott különösebb gondot, ugyanakkor egyikünknek sem ment gyorsabban, mint a film két utasának. Voltak például helyzetek, amikor nem is nagyon értettük egymást. Mintha kétféle franciát beszéltünk volna. A kanadai francia ugyanis egészen máshogy ejti a szavakat, mint az európai. • Québecben milyenek a lehetőségei egy francia színésznek?- Színpadon gyakrabban jutunk szerepekhez. A film nem kényeztet el bennünket. Francia nyelvű alkotás ritkán készül, a legjobb rendezők is három évben egyszer jutnak munkához. Mert forgathatnak bármilyen remekművet, a költségek nem térülnek meg soha. Québecben nem születhetnek nyereséges francia filmek. Így aztán marad az amerikai mozi. Mehet az ember statisztálni vagy jobb szerepekre ácsingózni. Biztos talaj csak a színpad lehet. • S a tévé?- Egy sorozathoz például nem kell túlságosan nagy szerencse. Főleg, ha már ismerik az embert. Elérhetetlennek inkább a film tűnik. Nekem nincsenek is ilyenfajta ábrándjaim. Minek fáj- dítsam a szívem? De ha engem választ valaki, akkor a legkisebb szerepért is hálás vagyok. Léa Poolra meg egyenesen úgy tekintek, mint az istenemre. Két főszerep után, remélem, a harmadikat is megkapom tőle. Vannak mennybe!!, csillogó színésznők: a szépség bálványai, az eszményi, ideális, soha félre nem lépő, tiszta nő megtestesítői. Aztán vannak a zavarodott, illetlen asszonyok megszemélyesítői, a démoni színésznők, akik akár a pokol bugyrába is lemerülnek, hogy a pokolra vetettek lelkét is megismerjék. Jennifer Jason Leigh ilyen színésznő. Kéjnőként testével üzérkedik Az utolsó kijárat Brooklyn felé című kémtörténetben. Félszeg kamaszlányból gyilkossá vadul, és elmebeteg vérengzőként tombol az Egyedülálló nő megosztaná... című pszichothrillerben. Telefonon hívható örömlány Róbert Altman filmjében, az Amerika mában. Pökhendi újságíró a Mister Hula Hoopban. Alán Rudolph rendező nemrég bemutatott opuszában, a Parker asszonyban a húszas évek Amerikájának legszélsőségesebb asszonyát, Dorothy Parker költőt, írót, újságírót kelti életre. „Sok érdekes történelmi mozzanatot villant fel a film, miközben Dorothy Parker életkörnyezetét pásztázza - mondja Jennifer Jason Leigh. - Amerikában 1928-ban a nőknek sikerült kivívniuk a választójogot, és ez nagy elégtétel volt a gyengébb nem számára. Az akár a bűnözővel is. És az átélt érzések nem tűnnek el nyomtalanul. Kihatnak a színész magánéletére is, befolyásolják a magatartását. Mint ahogy kisebb-na- gyobb mértékben minden tapasztalás alakít bennün- a két. Hányszor ll fi! fan/) 0 felfisyelünk i í nem azok r ojjúJfo va®yunk> akik tegnap. Mi, nők, ha emancipáció egyik »legkényelmesebb« hoza- déka lett, hogy a nők kezdték elhagyni a fűző viselését. Az amerikai nők egyenrangúságot követeltek a politikában és a munkában. Dorothy Parker férfi módon élt, velük egyenrangúnak tartotta magát, olyan volt, mint ők. Átvette a szokásaikat, amelyekről azt állították, azok teszik a férfit férfivá. Velük együtt ivott és mulatott, és szexuális magatartásában is olyan nyíltan kezdeményező volt, mint a férfiak. Dorothy négyéves volt, amikor meghalt az édesanyja. Ez olyan erős hatással volt rá, hogy egész életében kísértette a halált: négyszer kísérelt meg öngyilkosságot. Félt az élettől, és csak kábulatban tudta elviselni, alkohol hatása alatt. A sors mégsem kegyelmezett neki. Bármilyen önpusztító életmódott folytatott is, túlélte minden barátját. Elméje mindvégig tiszta maradt, kritikus, elemző írásaiban a nő és természetesen saját helyét kereste a világban. Ami engem illet, az én helyem meghatározta a származásom. Apám, Vic Morrov színész, édesanyám, Barbara Tumer forgatókönyvíró volt Hollywoodban. Ott nőttem fel, a hírességek között. Félénk gyerek voltam, ezért anyám, bizonyára már akkor is a hollywoodi farkastörvényektől féltve, bátor kiállásra intett. De hiába buzdított, nem tudtam megváltozni. Ösztöneimmel viszont megéreztem, hogy van valami, ami segíthet rajtam. A világot jelentő deszkák. Sokat szerepeltem, és észrevettem magamon, ha színpadon állok, és betanult szöveget mondok, teljesen megváltozom, sikerül kiválnom a többiek közül. Odafigyeltek rám, s ez bátorságot adott. Boldognak éreztem magam. Könnyebb volt más bőrében. Szerintem mindenkiben lakozik valaki más is. Hiszen végtelenül hatalmas és mély a lelkünk, képesek vagyunk befogadni és átélni mások érzelmeit. Mindig is a lelkes asszonyok, a bonyolult női egyéniségek vonzottak. Nem vágyom arra, hogy erős, magabiztos, határozott nőket játsszam. Színésziig számomra sokkal izgalmasabb a bizonytalan, zaklatott sorsú, gyötrődő figurák mentalitásába beletalálni. Nem könnyű feladat, de a kamerák előtt el kell hitetnem, hogy a lelkem a megjele* * *- nitett figuráé. Ezért a színésznek a lehető legmélyebbre kell leásnia, ha azt kérik tőle, teljes mértékig azonosuljon szerelmesek vagyunk, az imádott férfi hatására nagyon könnyen változunk. Arról ugyan nem sokat tudok, mit jelent házastársi kapcsolatban élni, de azt tudom, mit jelent szerelmesnek lenni. Megtanultam, hogy a szerelem nem tart örökké. Nem tarthat, mert annyira különös, intenzív, perzselő-lángoló érzés. Szerintem természetes is, hogy a lángolásból táplálkozó, bódítóan idillikus állapot előbb vagy utóbb ellobban, átalakul. Különbséget kell azonban tenni a pillanatnyi fellángolás, a kezdeti rajongás és a szeretet között. Belehabarodni valakibe, lángolni érte nem ugyanaz, mint odaadón, igazán szeretni. Ez két különböző dolog. A barátságot legalább annyira értékesnek tartom, mint a szerelmet. Különösen a mi környezetünkben jelent sokat, hiszen a filmszakma, a mi világunk lehetetlen, hiú vüág. Állandó vetélkedésen alapul. Soha nem voltak illúzióim ezzel kapcsolatban. Hiszen ebben a világban nőttem fel, jártam iskolába. Igazán kiismerhettem a hollywoodi viszonyokat. Ezért is értékelem azoknak a színész és rendező barátaimnak a közeledését, akik annak ellenére, hogy állandóan úton vagyunk, rengeteget dolgozunk, ritkán találkozunk, mégis ragaszkodnak hozzám. Legjobban mégis édesanyámhoz és a testvéreimhez kötődöm. Szerencsés vagyok, mert nagyszerű teremtések. Még ma is sokat tanulok tőlük. Húgom, Mina is színésznő. De teljesen az ellentétem. Én félénkségem miatt gyakran vagyok zavarban, ő hamar igazodik másokhoz, könnyen köt kapcsolatokat, könnyedén társalog. Gyönyörű hangja van, és szépségével mindenkit elbűvöl. Édesanyámtól kaptam a legtöbbet. A munkám iránt érzett szerelmet és elkötelezettséget. Megtanultam tőle, hogy csak akkor van esélyünk a kiegyensúlyozott életre, ha a boldogságot a kis dolgokban keressük.” A Gioiából fordította: (tallósi)
