Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-09-03 / 36. szám
A folyó szilaj volt és festői. Lenyűgözve bámultam. Vize hideg és tiszta volt az iménti zivatar után is. Sátramat a parton állítottam föl egy öreg fűzfa alatt. Reggel, amikor tojást főztem magamnak, maréknyi mirhaágat dobtam a tűzbe. Illatos lett tőle a levegő. A vízben pisztrángok csillogtak ezüstösen. Aznap reggel, amikor megpróbáltam közelebb menni a HUGH ATKINSON törött az autóm egyik tengelye. A napkelte miatt igyekeztem közelebb kerülni a folyóhoz. De a sötétben, zseblámpa nélkül nem volt kedvem gyalog folytatni az utat. Most tehát tengelytöréses gépkocsim ott lapul egy gödörben, melyet a magas fű miatt nem vettem észre. ***- Ha reggel nem csíp el, ma már másik autóra aligha számíthatott volna errefelé - mondta a gépkocsi- vezető.- Örülök, hogy észrevettem a kocsiját - mosolyogtam. - Már azt hittem, gyalog kell elbaktatnom a legközelebbi autójavítóig.- Ön nem idevalósi, ugye?- Nem. A nagybácsim Oberon- ban élt. Valamikor nála töltöttem a nyári vakációkat.- Oberont nem ismerem - mondta a gépkocsivezető. - Egyszer ugyan voltam ott, de annak már sok éve. Egyik vasárnap mentem el oda, a céllövöldébe...- Maga minden héten erre jár?- Igen - bólintott. - Szerződésem van, én hordom a postai küldeményeket. Hetente végigmegyek ezen a vonalon. Errefelé mindenki ismer engem. Az öreg gépkocsi ugrált és megmegcsúszott a göröngyös úton. Mindkét oldalról cserjékkel teli, csendes síkság ölelt körül minket, csak az eukaliptuszok felett szállt el egy-egy madár.- Egyre több bajom van vele - mormogta a sofőr, miközben egy enyhe emelkedő előtt sebességet váltott.- Kivel? - kérdeztem.- Ezzel a tragaccsal - felelte. - Már tizenöt éves. Az öreg Keans akkor adta el nekem, amikor Sydney-be költözött.- Ezt a dombot Cseresznyedombnak hívják - folytatta, miután az öreg gépkocsi feldöcögött a dombra. - Sohasem láttam itt egy szem cseresznyét sem, de az emberek azt állítják, hogy a nagy aranyláz idején volt még itt egy cseresznyefa... Kis hallgatás után folytatta:- Talán belevágott a villám...- Itt volt aranyláz? - kérdeztem.- Ott lenn, a völgyben. Sok-sok évvel ezelőtt ezen a domboldalon tizenkétezer aranyásó ütött tábort. Akkoriban tizenhat szálloda működött itt. Abban az időben ott lenn, a völgyben nagy volt a jókedv, derűs volt az élet. Az öreg gépkocsi mögött porfelhők tornyosultak. A nyulak elrejtőztek. Hátunk mögött a ládák, a postai küldeményeket tartalmazó zsákok meg a pótkerék szünet nélkül zörgött. Az autó néha akkorát ugrott, hogy a gépkocsivezető alig bírta tartam a volánt, s a kalapja folyton a szemébe csúszott. A kocsi ajtajába kapaszkodva bámultam előre, az aprócska házak tetejére.- A Szélsarokban vagyunk - mondta a sofőr. A völgy egyik oldalán erdő húzódik, másik oldalán egy keskeny kis folyó, melynek közelében a part széles sávja vörös agyagból volt. Az út mindkét oldalát rozoga fészerek, rozsdás pléhtetős házak szegélyezték, melyek rogyadozva mintha egymást támogatták volna. A házak között itt-ott gyümölcsfák nőttek. A kis folyó partjától az erdőig a föld össze volt túrva, s ezernyi lyuk tátongott benne. Mellettük a kiásott agyag apró halmocskái domborodtak kővé dermedve. Az aranyásók feltúrták az egész völgyet...- Látja ott fenn azokat a bódékat? - kérdezte a sofőr, s a dombra mutatott. - Ez az egykori Ferdebánya. Egy nagy angol társaság tulajdonába tartozott. Ott bányászták a legtöbb aranyat. De aztán egyre vékonyodott az aranyrögöt tartalmazó réteg, majd teljesen el is tűnt. Beindította a motort.- Ebben az üzletben hagyom a postai küldeményeket - jegyezte meg. - Ide előbb vagy utóbb mindenki eljön, én pedig sok munkától szabadulok meg ezáltal. Ön az üzletből telefonálhat a javítóműhelybe.- Az ott mi, a sátor mellett? - kérdeztem. Egy százmétemyi ledőlt léckerítés hevert ott, mögötte betonpadló kockái látszottak, s középen volt a sátor. A gépkocsivezető arrafelé fordult.- Ja, ez? - kérdezte. - Ez Hen- nessy vendéglője. Hennessy abban a sátorban lakott. Ö a vidék leggazdagabb embere. A sofőrre néztem, nem viccelődik-e.- Tényleg? - kérdeztem kétkedve. - Ha olyan gazdag, akkor miért lakott ilyen helyen? A gépkocsivezető lefékezte a kocsit. Cigarettapapírt és dohányt vett elő, cigarettát sodort. Aztán a sátor felé mutatott.- Régebben ez volt ennek az aranylelőhelynek a legnagyobb vendéglője. Jól megépítették, ezt bizonyítják a betonkockák, melyek a padlót alkották. Amikor megkötöttem az első szerződésemet a postával, a ház még csaknem teljesen ép volt. Amikor itt elfogyott az arany, kissé távolabb újabb lelőhelyre bukkantak. Az aranyásók elköltöztek innen. Lovakon, szekereken vagy gyalog keltek útra... Rágyújtott, majd folytatta:- Az öreg Hennessy vendéglője itt maradt a temérdek itallal, ám nem volt, aki megigya. Így hát csak ő iszogatott...- Miért nem ment el ő is az aranyásókkal? - kérdeztem.- Mert nem volt olyan közlekedési eszköz, amely képes lett volna elszállítani a rengeteg italt. A lovakat akkoriban nagyon meg kellett fizetni. Hennessy tehát elhatározta, hogy itt marad, s csak akkor árult italt, amikor néha betévedt hozzá valaki, aki átutazóban járt erre. Mert az új aranylelőhelyek felé csak ez az út vezetett. Végül úgy döntött, hogy ami az italokból megmarad, azt megissza ő maga.- Csak nem azt akarja mondani, hogy azt a rengeteg italt ő maga itta meg?- De igen. Megitta az utolsó cseppig. Húsz év alatt... Csak ketten voltunk ott, másutt sehol senki. Alkonyodon, az eukaliptuszokat lágy szellő cirógatta, s meg-megmozgatta a ledőlt léckerítés mögötti sátorlapokat.- De hát akkor miből gazdagodott meg Hennessy? - kérdeztem álmélkodva.- A véletlenen múlott. Ő ugyan azt állítja, hogy ez az ő ötlete volt, de én tudom, hogy csak a véletlenen műve... A gépkocsivezető köhintett egyet, majd folytatta:- Van annak már vagy öt esztendeje... Néhány olasz jött ide akkor. A régi lelőhelyet akarták átkutatni, nem maradt-e valahol arany... ott táboroztak a vendéglő mögött. Az egyik reggel Hennessy észrevette, hogy a vendéglő mellé épített kis raktár eltűnt. Bement a házba és lefeküdt. Amikor úgy érezte, hogy már kijózanodott, felkelt, s ismét kiment körülnézni. De a raktárépület nem volt ott. Huszonöt évig ott állt, esőben, hóban állta az időjárás viszontagságait, s most csak hűlt helyét lelte. Nem maradt belőle semmi. Cigarettával kínáltam a gépkocsivezetőt, s lélegzetvisszafojtva hallgattam őt tovább.- A következő éjszaka egy másik falat bontottak le. Az öreg vendéglő már nem sokat ért, de ez volt az egyetlen, ami Hennessy vagyonából megmaradt. Töltényeket rakott hát a vadászpuskájába, s várta, hogy a következő éjszaka mi fog történni. Az olaszok ismét megérkeztek, bontani kezdték a falat, s elhordták a téglákat... A gépkocsivezető bizalmasan felém fordult:- Ezt azonban csak Hennessy találta ki, s így mesélte el egy bizonyos Fitzgeraldnak, akit sikerült lóvá tennie. Fitzgerald megkérdezte tőle: „Miből vannak ezek az öreg téglák, Tóm?” Hennessy pedig így felelt: „Részben folyami homokból, de az aranyláz kezdetén készített téglákban jócskán van arany is.” A gépkocsivezető elszívta a cigarettáját, s beindította a motort.- Az öreg Tóm Hennessy, aki akkoriban bizonyára már az utolsó palack italt is elfogyasztotta, eladta a vendéglőt Fitzgeraldnak, és eltűnt. Azóta nem látta őt senki... Biztosan elitta valahol Fitzgerald pénzét, Fitzgerald pedig kis idő elteltével gutaütésben hunyt el... Gondolom, sejti, uram, hogy miért... Sági Tóth Tibor fordítása TÖRÖK ELEMÉR Bodrogközfia- Tóthpál Gyulának Micsoda csend és mennyi tünemény! A fiú megáll a fény rácsai mögött csodálni az aranykupolás bodrogközi pusztaságot, ahová mindig visszavágyott... Áll tűnődve s felfénylik előtte tisztán tengernyi szép, emléket őrző gyerekkori kép... Ő még látott hattyút a Ticében, hajnaltájon kócsagot szállni lenge szélben... Hallotta búgni a bölömbikát, amikor az alkony már estbe haitik át... Mintha el se ment volna innen, pacsirták égi derűje lobog fel benne, csikónyerítés, kolompszó visszhangzik érintetlenül a tisztaságra szomjas mezők felől... Régen volt, hogy itt színezték képzeletéta naplementék... A barázdákban most dermedt csend neszez... Lelke mélyéig az ő földje ez: innen indult égi mezőkre ezer éven át szépapáinak minden őse... Számára sincs más út, se hely, hiába menne újra el beárnyékolt arccal naposabb tájra: ez a szülőhazája... Múltjával csak itt lehet európaiként hű magyar, ahol többet, mint más, ősem akar... Naponta mégis, miért bántják?! A Bodrogköz fia ő, s magyar, mint ahogy szlovák a szlovák... Dohogja halkan magában, s elindul lassúdan tovább, s hallja a csenden át: Latorca partján ott születtem... messze zengő dallamát... Mögötte, a Magtárdombon túl már az est harangja kondul... S hogy e dombon állt, senki se látta, csak én s egy öreg, rezgő nyárfa.. barackfán tavasszal, mikor melegen és barátságosan kezdett sütni a nap, kinyitották szemüket a picike, zöld barackok, és kíváncsian körülnéztek.- De jó meleg van - mondta az egyik barack, akit Gábornak hívtak. - Mitől van olyan jó meleg?- Attól a nagy sárgától - mondta Pista barack, aki barackmag korában esztétikai tanulmányokkal is foglalkozott. - Attól a nagy sárgától ottan, szemben velünk, a kék égen.- És mi az a nagy sárga? - kérdezte naivan Gábor barack. - Mi lenne? - mondta fölényesen Pista barack. - Az is egy barack, olyan, mint mi, csakhogy valamivel nagyobb, és egyedül van, egyedül lóg valami nagy fáról, amit innen nem látni.- És mi is leszünk ilyen szép sárgák? - kérdezte kíváncsian Gábor barack.- Hogyne! - mondta fölénnyel Pista barack. - Ha sokáig tart ez a jó meleg, akkor mi is ilyen szép sárgák leszünk. A jó meleg csakugyan tartós volt, és a zöld barackok kezdtek szépen sárgulni. Különösen az egyik, akit Sándornak hívtak, és aki a legszélén ült a fának, és a legtöbb napfény érte.- Ez a Sándor gyönyörűen fejlődik - mondta egy napon Pista barack, aki szerette figyelni a baracktestvérek gyarapodását. Azóta nagy tekintélye volt Sándornak a barackok között.- Meglátjátok - mondta Pista -, ebből lesz a mi Lajosunk. (Tudniilik a nagy, sárga barackot, ami az égen lógott, és ami olyan jó meleg volt, Lajosnak nevezték el.)- Már most van olyan sárga - mondta később. - Hová fog fejlődni ez a fiú, szinte beláthatatlan. Sándor valóban egyre sárgább lett.- Valamivel kisebb, mint KARINTHY FRIGYES Lajos - mondta Pista de ez csak optikai csalódás. Tudniilik Lajos messzebb van, és minél messzebb van valami, annál nagyobbnak látjuk mi. Ez ugyan nem egészen így van, de hát egy baracktól az is szép, ha egyáltalában tud ilyen nehéz latin szavakat, mint: optikai csalódás.- És miért ne? - fűzte tovább gondolatait Pista barack. - Tegyük fel, hogy Lajos valami egészen rendkívüli lény a barackok között, mivel úgy látszik, hogy mindannyian tőle tanulunk sárgulni, még ez a Sándor is, aki pedig kivételes tehetség. Wilde Oszkár egy helyen nagyon szellemesen megjegyzi, hogy nem a művész tanul a természettől, hanem a természet tanul a művésztől. Ezt ugyan nem egészen így mondta Wilde Oszkár, de hát nem elég-e egy fiatal, zöld baracktól, hogy egyáltalában olvassa a nagyobb külföldi írók műveit?- Azt lehet mondani - fejtegette néhány hét múlva Pista barack -, hogy a mi Sándorunk nemcsak hogy van olyan sárga, mint az az agyoncsodált, agyonistenített Lajos, hanem talán még sárgább. A barackok helyeslőén zúgtak. Sándor, az ünnepelt sárga szenvelgően legyintett, és keserűen megjegyezte, hogy ehhez két hónap kellett a többieknek. Ő ezt már zöld korában tudta magáról. De hát nálunk nem értik meg a barackot, mert nincsen igazi kultúra.- Ügy van, sárgább! - kiabáltak most már mindannyian. - És tulajdonképpen kicsoda az a Lajos? Valamikor, igaz, elég sárga volt, és zöld korában, amikor még nem volt ítélőképessége, a mi Sándorunk is tőle tanult állítólag sárgulni. De most kiderült, hogy Lajos fejlődésképtelen, már nem tud újat nyújtani. Ó mindig ilyen sárga volt, nem fejlődött, nem változott semmit, míg íme, a mi Sándorunk egyre színesebb lesz, egyre duzzadóbb, piros és barna színekben pompázik.- Kétségtelen - mondta ki végre a szentenciát Pista barack -, kétségtelen, hogy a mi Sándorunk az igazi, az új, a tökéletes barack, az ultrabarack; mondhatnám a barackabb barack. Lajos kora és a fejlődés- képtelen romantikáé lejárt, le kell lökni Lajost onnan, és Sándort kell a helyébe ültetni. Látjátok - ujjongott fel hirtelen -, Lajos maga is megérezte, hogy igazunk van, odanézzetek! Magától lehullott a fájáról! Mindnyájan oda néztek. Esteledett, és a nap, mely melegíti és érleli a barackokat, e percben csakugyan fáradtan bukott le a láthatár mögé. IRODALOM 1995. szeptember 3.
