Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-09-03 / 36. szám
lÍBSŰmap 1995. szeptember 3. CSALÁD ÁL DATLAN ÁLLAPOT Egész egyszerűen csak az „áldott állapot”, a gyermekvárás, a terhesség ellentétét akartam megfogalmazni, és lám, többet mondtam a kelleténél. Mert az áldatlan állapot az a helyzet, amiből csak baj, kellemetlenség származik. De - tulajdonképpen így is van. Hiszen nem származik-e végső soron baj, kellemetlenség abból, hogy a szülések száma rohamosan csökken, sőt már a természetes reprodukciót sem éri el, vagyis többen halnak meg, mint amennyien születnek?... A statisztikai adatok szerint Szlovákiában 1984-ben 90 843 gyermek született, 1989-ben már csak 80 116 és az elmúlt évben csupán 66 370! Vagyis: ezer lakosra számítva Szlovákiában 1984-ben még 17,72 volt az élve született gyermekek száma, 1989-ben már csak 15,18, míg 1994-ben csupán 12,41. Járásokra bontva a legtöbb gyermek az Ólublói járásban született 1984-ben (22,71 ezer lakosra számítva), itt még 1989-ben is 22,64 élve született gyermek esett ezer lakosra. Az elmúlt évben átvette a stafétát az Alsókubíni járás az ezer lakosra eső 18 gyermekkel. 1984-ben a legkevesebb gyermek a Lévai járásban született (ezer lakosra számítva 14,88), 1994-ben pedig a Komáromi járásban (ezer lakosra számítva csupán 12,15). Országos viszonylatban - természetesen - a fővárosban, Pozsonyban a legalacsonyabb a születések száma: ezer lakosra számítva 8,8 az élve született gyermek. Egy kis történelem William Graham Sumner a Népszokások, szokások, erkölcsök, viselkedés- módok szociológiai jelentősége című művében többek között a következőket írja: „A gyermekek jelentősen megnehezítik szüleik létért vívott küzdelmét. A szülők áldozatot hoznak gyermekeikért, ez nyomja rá bélyegét a gyermekeikhez való viszonyukra. (...) Joggal föltételezhető, hogy ha a nemzés nem tartoznék egy hatalmas szenvedély hatókörébe, a nyomában járó terhek következtében rég felhagytak volna vele. A magzatelhajtás és a csecsemőgyilkosság különösen azért érdekes jelenségek, mert rávilágítanak arra, hogy a civilizáció milyen korai szakaszában váltak már oly súlyossá a gyermekekkel járó terhek, hogy a szülők kezdtek visszariadni azoktól. (...) A magzatelhajtás és a csecsemőgyilkosság a szülők alapvető és erőszakos önvédelme éhínség, betegség és túlnépesedéssel járó egyéb bajok ellen. E bajok annál súlyosabbakká válnak, minél több emberről kell egy-egy férfinak vagy nőnek gondoskodnia.” Idézhetnénk példákat, mondjuk, az új guineai Geelvink-öböl körül élő pápuák köréből, akik azt tartják: „A gyermek teher. Kimerítenek bennünket a gyermekek. Tönkretesznek minket.” Az ausztráliai asszonyok régebben nem tudtak két csecsemőt cipelni. Így azután, ha már volt olyan gyermekük, aki még nem járt, s szültek egy másodikat is, ezt megölték. Itt ugyanis az élet rengeteg nélkülözéssel járt, csak korlátozott mennyiségű élelmiszer és víz állt rendelkezésükre. De ne menjünk vissza ilyen messzire... Egynél több gyerek ? - Isten mentsen tőle Köztudott, hogy a nagyobb városokban drágább, zaklatottabb az élet, nehéz lakáshoz jutni. Itt mindig több a válás, kevesebb a gyermek. Ám hogy mi a helyzet vidéken, falvainkban? Öt községi hivatalban érdeklődtem (három a Komáromi, egy-egy a Galántai és a Dunaszerdahelyi járásban), ott vajon áldásnak tekintik-e még a gyermek születését vagy tehernek? Csupán egyetlen községben több a születés, mint az elhalálozás. (Itt az átlagosnál több a helybeli munkalehetőség, a fiatal házasoknak nyújtott támogatás.) Három faluban nem éri el a természetes reprodukciót a születések száma, vagyis lassan elnéptelenednek a községek. Egyetlen faluban van (még) egyensúlyban a születések és az elhalálozások száma a vizsgált öt közül. Z. I. és a felesége fiatal, falun élő házaspár. Egyszem gyerekkel. Az „öregeknél” élnek, a félj szüleinél. Fóliáznak. A kicsi még csak egyéves. Amíg öntöznek, paprikát, paradicsomot szednek, addig állókába téve a kertben játszik, figyel, nyűgösködik, alszik. A férj is, a feleség is négykor kel, hogy mire a férfi munkába indul, addig megöntözhessék vagy leszedhessék a termést, esetleg kapálhassanak. Este ismét dolgoznak sötétedésig. Hétvégén két egész napjuk van a kertre. Fáradtak, hajszoltak. Saját otthonra gyűjtenek. Félnek, hogy nehezen jön össze a pénz, hiszen alig van ára a zöldségnek.- Hány gyereket szeretnének? - kérdezem őket. Összenéznek szomorúan - és zavartan:- Hát, nekünk elég gond ez az egy csöppség is. Nem vagyunk még a magunk urai, ha nem sikerül külön költöznünk, talán még a házasságunk is tönkremegy. Itt mindenki parancsol, mindenki ugráltathat.- Amióta megvan a gyerek, voltak valahol együtt?- Dehogy, hát hogyan lehettünk volna! Dolgozunk látástól vakulásig. Hajtunk, kuporgatunk, kínlódunk. Örülünk, ha sikerül kialudnunk magunkat. Talán, majd ha a magunkéban lehetünk. Ha kibírjuk addig... G. J. és a felesége egyetemet végzett városi házaspár. Szemük fénye, a H. MÉSZÁROS ERZSÉBET hároméves kisfiúk „végre már óvodás 1” Ez azt jelenti, hogy mindketten dolgozhatnak. Szívós tanulás - doktori disszertáció, specializáció stb. - mellett óriási leleménnyel és hihetetlen beosztással saját lakásra tettek szert. Annyi kölcsönt vettek fel, amennyit csak lehetett, sőt annál is többet. Dekára mérik a húst, kanálra a levest, nem engedik meg maguknak, hogy „kirúgjanak a hámból”, még egy-két fagyi erejéig sem. A kicsire is csak annyi holmit vesznek, hogy tisztán, szépen öltöztethessék. De semmi túlzás, semmi „flanc”. Minden fillérrel elszámolnak egymásnak, minden különmunka lehetőségét megragadják. Nagyon akarták, nagyon várták a gyereket. Szerelemben, harmóniában élnek. Pontosan tudják, mit akarnak, s azt is, hány évig kell még kuporgatni- uk, amíg „lemegy a kölcsön”. Csak valami közbe ne jöjjön - betegség, munkanélküliség - akkor tán győzni fogják.- És mi lesz, ha váratlanul jelentkezik még egy gyerek?...- Isten ments tőle! - kiált fel a fiatalasszony ijedten. Majd bizalmasan bevallja, nemrég bizony megijedtek, hogy „úgy maradt”.- Nem engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést, egyszerűen nem telik rá! Ha a kicsinek kell egy pár cipőcske, a mi lábunkról szakad le a csizma, a cipő... Hiszen őrült drága a gyerekholmi - magyarázza a félj. K. J. és a felesége. Gyermektelen házaspár. Vállalkozók. Nem, ők egyáltalán nem is terveznek, nem is akarnak gyermeket. Még nincsenek is egyenesben, még hajtaniuk kell, hogy ne mondjanak csődöt, hogy vigyék valamire. Különben is, nem annyira sürgős. Hogy kifutnak az időből? Ma már „divat” a harminc-negyvenévesen „elsőszülő” nő, ha mégis meggondolnák. De most ami szabad idejük van, az arra kell, hogy szétnézzenek a világban, hogy pihenjenek, hogy tartalmas életet éljenek. Meggyőződésük, ha egy házaspár nem tud úgy megadni „mindent” a gyermekének, hogy közben a saját igényeit se kelljen feladnia, az ne vállaljon gyermeket.- Ez a „trend” a modem világban! - szögezik le, s ezzel lezártnak tekintik a témát. A fővárosi gyógyszertárak egyikéből madonnaarcú kismama lépeget kifelé. Mindkét karjába gyerek kapaszkodik, a nagyobb talán négy, a kisebb olyan kétéves lehet. A harmadik, már jól láthatóan, a szíve alatt...- Gyertek, madárkáim, siessünk! Ott vár a sarkon a nagypapa! Addig bírjátok ki, majd tőle kaptok csokit! A mamának, látjátok, nem maradt pénze, mert almát vettünk, vitamint.- Ha meg nem sértem, kérdeznék valamit - szólítja meg egy jól öltözött, fiatal nő. Mellette, divatos ruhácskában, a kislánya.- Sok szép, kinőtt gyermekholmink van. Nem fogadná el tőlem?- Szívesen, de... - tétovázik a meglepett anyuka, akinek a két kicsi már türelmetlenül rángatja a szoknyáját, kezét.- Egészen ingyen adnánk. És szépek is, csak éppen kinőtte már őket a kislányunk - bizonygatja kedvesen az elegáns fiatalasszony.- De hátha maguknak is kell még? - néz rá kíváncsian a másik.- Afelől nyugodt lehet, mi megmaradunk ennél az egy gyereknél, ugye, virágom? - öleli magához dédelgetőn a kislányát. Nyitja a retiküljét, átad belőle egy névjegyet, s kecsesen búcsút int:- Hívjon fel! A részleteket, hogy hol találkozunk, vagy eljönnek-e a holmikért, megbeszéljük! A terhes asszonyka beleegyezően bólint, elgondolkodva simítja a hasát, majd vidáman elindul:- Gyertek, aprószentek, siessünk! Amíg a mama megfőz, játszhattok a nagypapával. Még jó, hogy ketten vagytok, így sosem unatkoztok. Várjatok csak, majd ha hárman lesztek, az lesz a nagyszerű! Ugye?! A két pöttöm emberke nemigen értheti még, miről van szó. Csak azt érezhetik, jó a mamával lenni, jó, ha a nagypapa csokit vesz, s jó nevetni, odafenni a kicsi kezüket a mama pocijára, amelyben rúgással „üzen” a testvérke, hogy nemsokára megérkezik... Tipegve sietnek, meg-megbotlanak, mert közben föl-föllesnek a mamára, aki duruzsolva beszélget, viszi előre féltett terhét s szorosan fogja a kezüket. Ez a helyzet - de van-e tanulság belőle? A gyermeknevelés problémája, a legkorábbi időktől egészen napjainkig, mindenkor nyomasztotta az emberiséget. Végső fokon a legegyszerűbb és legreálisabb probléma - a feladat és az ezen feladat megoldására rendelkezésre álló erő; a ráfordítás és e ráfordítás előteremtésének gondja. Összességében úgy hívják: népesedés- politika. Tulajdonképpen olyan társadalmi ráfordításra volna szükség, amilyen népesedést elvárna saját reprodukciójára az adott társadalom. Pillanatnyilag a helyzet nálunk a változásokat követően „átmeneti”. Megszűntek a régebbi szociális kedvezmények, az ifjúházasok kölcsöne, a könnyen hozzáférhető lakás, az általános foglalkoztatottság. A családoknak több mint húsz százaléka a nyomorküszöb alatt él, növekednek a gyermekintézmények által igényelt díjszabályok, a közlekekedés, a ruházati cikkek ára. Nem arról van szó, hogy könnyen hozzáférhető az abortusz, vagy hogy manapság bizony nálunk is előfordulnak csecsemőgyilkosságok. A házaspárok, a családok helyzetük elbizonytalanodására való tekintettel jobbára tudatosan, „előre megfontolt szándékkal” korlátozzák a gyermekek vállalását, sőt egyáltalán nem vállalnak gyermeket. Figyelmeztető tények, riasztó statisztikai adatok ezek! Európának csaknem minden nemzete megélt már ilyen vagy hasonló időszakot, amikor fogyni kezdett az ország lakossága. Komoly szociális intézkedésekkel lehetett csak megfékezni ezt a folyamatot, s átgondolt népesedéspolitikával megfordítani. Hogy nálunk erre hogyan, mikor kerül sor? Nem tudhatjuk. Egyelőre még lefelé megyünk a lejtőn. Bizony szomorú, hogy nem fiatalodó, hanem öregedő lakossággal érkezünk az új évezredbe. Reánk, szlovákiai magyarokra nézve pedig egyenesen végzetes lehet. Ugyanis a magyar nemzetiségű gyermekek arányszáma a felnőtt magyar nemzetiségű lakossághoz viszonyítva még kisebb. Tehát nemcsak az asszimiláció, a jövő vállalásától való félelem is fogyasztja sorainkat. Vajon hogyan értelmezik majd megfogyatkozott utódaink a jövő században Ady Endrének az 1900-as évek elején írott versét: „Bús szerelmünkből nem fakad Szomorú lényünknek a mása, Másokra száll a gyermekünk, ki lesz a vígak Messiása, Ki majd miértünk is örül. ”
