Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-09-03 / 36. szám
Üzenet egykori iskolámba... ...A hatodik évtizede jövőre, hogy a szüleim beírattak az egykori népiskolába (ludová Skola). A „kisiskola” első osztályos tanulója lettem. Egy öreg parasztház első szobája volt az osztályunk, s azért hívták „kisiskolának”, mert oda jártak a kicsik, az elsősök, másodikosok és harmadikosok. A nagyok, a negyedikesektől a nyolcadikosokig a „nagyiskolába” jártak, amely fenn volt a Templomdombon. De azért a „kisiskola” is igazi iskola volt, kopott támlás fapadok tintatartókkal, de a mi padunkban az üvegben még nem volt tinta, mert az elsősök palatáblán tanulták a számokat és betűket, és palavesszővel írtak. De a másodikosok már. acéltollal írtak a vonalas és kockás füzetekbe. Az iskolaszereinket viszont mindnyájan otthon szőtt, csíkos vászontarisznyában hordtuk az iskolába. Így a Fecskék című olvasókönyvet, bár ezt talán már a második osztályban, amikor olvasni tudtunk. A mókus című írás első mondatára ma is emlékszem: „Hallga, hallga, mi zörög a fán, talán bizony madár repül ágról ágra...?” Az iskolai ünnepségekre azonban a kicsik is feljártak a „nagyiskolába”. S én ennek nagyon örültem. Mert ott földgömb is volt és nagy falitérkép, aztán ott volt a könyvtár. Egy szekrényben a „kiskönyvtár”, a másik nagyobb üvegajtóban a „nagykönyvtár”. Vajon mikor kapok én is olvasni a könyvekből, talán csak ha negyedikes leszek?! Masaryk elnök születésnapján tehát felmentünk a „nagyiskolába”. Ilyenkor nyolcvan gyerek ült összezsúfolva a padokban. Gergely László tanító úr mondott ünnepi beszédet, a műsort pedig a felesége, Ilonka tanító néni vezette. A szlovák himnusszal kezdődött: Nad Tatrou sa blyska... Egy negyedikes lány, talán Bakai Berta szlovákul szavalta Tatiőku stary nds című verset, L>UBA gyula mely az elnökhöz szólt. Molnár Árpi elmondta Pósa Lajos Mi a haza? című versét, aztán a nyolcadikosok Karol Kuzmány megzenésített művét énekelték magyarul, a Ki az igazságért kezdetűt. Tyl magyarra fordított versét, a Hol van honom kezdetűt egy hetedikes lány szavalta, Bállá Lenke (?), Hviezdoslavtól a Tátra leányát pedig egy kisiskolás, a Varga Vili, aki már harmadikos. J. Matuskától a Zeng az ég a Tátrán szép magyar szövegét mindnyájan énekeljük. A cseh himnusszal ér véget a program: Kde domov muj.. éneklik a nagyiskolások. Az ünnepély végén szépen sorban visszamentünk a .kisiskolába”. Régebben otthon jártomban megnéztem a „nagyiskolát” a Templomdombon. Megdöbbentett, milyen kicsi. Már nem tanítanak benne, azóta lakás lett belőle. Emlékezetem nagy-nagy teremnek tudta, három padsorral, dobogóval és nagy fekete táblával, magas barna vaskályhával. S ekkor úgy láttam, alig nagyobb, mint egy jókora szoba! A gangja is alacsony, egyszerű. Én lehettem olyan kicsi, hogy mindent nagynak láttam és a világ végtelennek tűnt fel előttem? A „kisiskolába” is benéztem, éppenséggel apró szobának bizonyult. Hogyan férhettünk el annyian benne, elsősök, másodikosok, harmadikosok? De a régi dalok és versek eredeti alakjukban élnek bennem, és jó visszagondolni rájuk, dúdolni őket. Később persze megtudtam, hogy Masaryk elnök nem csak „náS Tatiéek” volt, hanem határozott politikus is. A történelem is sok minden egyébre megtanított. A „kisiskola” mégis szép, emberi emlék. Az egykori dalok és versek hangulatát új ismeretek és tapasztalatok árnyalták, de soha nem törölhették ki belőlem. A népiskolában békés nyugalomban, háborítatlanul és anyanyelvemen azonosulhattam a köztársasággal! A biztonságérzet töretlen volt bennem. A „kisiskola” nem magyarokat, sem szlovákokat nevelt, hanem embereket! Békés és biztató érzések maradtak bennünk általa, emberséges tudás. ...A szerkesztő nagyon kemény feltételt szabott: két gépelt oldalon kell összefoglalnom, mit üzennék egykori iskolámba. Tudom - s bizonyára ő is tudja hogy lehetetlent kér, de magam is szerkesztő lévén, megértem szempontjait, ezért megkísérlem e szűkre szabott helyen felidézni legfontosabb élményeimet. Alma materem több is volt, most azonban - a körülmények szorításában - csak az egyikről szólnék, arról, amelyben a legtöbb időt töltöttem, s amely - ez aligha kétséges - meghatározó volt pályám további alakulásában. Éppen az idén szeptemberben lesz negyven éve, hogy először léptem át a köbölkúti magyar tanítási nyelvű alapiskola küszöbét. Jellemző az akkori időkre (de egy kicsit talán a későbbiekre is), hogy a magyar iskola egy rozoga öreg épületben kapott helyet, míg a szlovák iskola korszerűnek és impozánsnak tűnt a maga egy emeletével és tágas udvarával. De ezt még egyikünk sem tudatosította, s igazából később sem sokat törődtünk vele, mert a tanulás mindennél előbbre való volt számunkra. Túlzás nélkül állíthatom, nagyon jó alapokat kaptunk itt. Például a magyar helyesírást és a nyelvtant az általános iskola úgy belénk sulykolta, hogy azon a gimnázium már nem sokat módosíthatott. A földrajzot - egy életre szólóan - osztályfőnököm, Porubszky tanító úr kedveltette meg velem, még ma is „abból élek”, amit akkor tőle kaptam. Egyszer egy csínytevésem miatt azzal büntetett, hogy kiküldött az osztályból, és én egész idő alatt boldogtalan voltam, mert nem hallhattam a magyarázatát. Rosszabb volt, mintha körmöst vagy tenyerest kaptam volna. Zsilinszky tanító néni matematika óráira is élénken emlékszem. Az algebra komoly riadalmat keltett az osztályban, hetekig képtelenek voltunk megérteni, miért kell betűkkel felcserélni LACZA TIHAMÉR a számokat. A tanító néni azonban végtelen türelemmel újra és újra elmagyarázta a dolgot, s a végén mi lepődtünk meg a legjobban azon, hogy mi volt ebben olyan érthetetlen. Az egzakt tárgyak közül, azt hiszem, a kémia tűnt a legnehezebbnek és a legkevésbé vonzónak. De ez az idegenkedés csak átmeneti ideig tartott, mert Bognár tanító úr a fejébe vette, hogy mindenkivel megszeretteti ezt a tudományt. Nem tudom, mások hogy voltak vele, de nálam sikerült eredményt elérnie. A kémia végigkísérte életem egy jelentős darabját, csak az újságírás bizonyult nagyobb csáberőnek nálánál, de ez már egy másik történet. A köbölkúti magyar iskola tanítói szinte kivétel nélkül alapos felkészültségű, jó szakemberek voltak. Varga Béla tanító úr egy nagyon ütőképes társaságot kovácsolt össze, s a korabeü statisztikák is azt bizonyítják, hogy az Érsekújvári járás egyik legsikeresebb általános iskolája volt, s gondolom, az ma is. Tanítóink gyakran elvittek bennünket kirándulni, világot látni, ami nagy dolog volt akkoriban, hiszen a falusi emberek az idő tájt még nem jártak nyaralni, s vonatra is csak azért ültek, mert elintéznivalójuk volt a városban. Így persze a szlovák nyelv használatára sem volt gyakran szükség, de tanítóink azért előrelátó, bölcs emberek voltak, és arra törekedtek, hogy alapos nyelvtudással vértezzenek föl bennünket. Emlékszem, Szabó Zoli bácsi néhány évre felújította a „cseregyerek” intézményét. A nyári szünidőben két hétre szlovák szóra küldtek jó néhányunkat egy festői szépségű szlovák falucskába, ahol egy-egy családnál kvár- télyoztak el bennünket. Mikor letelt a két hét, vendéglátónk gyermekével hazaküldtek bennünket, s itthon további két hétig volt alkalmunk gyakorolni újdonsült pajtásainkkal a szlovák nyelvet. Mostanában, a különböző szakmai és politikai vitákat figyelve, gyakran eltűnődöm azon, nem kellene-e ismét felújítani a cseregyerekek intézményét. Ezzel nemcsak a szlovák nyelv jobb megismerését segíthetnénk elő, de talán egy csomó előítéletet is felszámolhatnánk. ...Jó tanítóm, tanító úr, most már csak az égben lakó Farkas Laci bácsi, drága szemeivel bizonyára kíváncsian nézi, vajon milyen gondolatok rajzanak ki toliam alól hajdani bátkai református elemi iskolámról, amelynek egyetlen szívós fejtágítója volt. Légy nyugodt, Laci bácsi, mert elmarasztaló szavakat rossz akarattal sem tudnék írni rólad, illetve iskolámról. Nem szégyellem bevallani, mindig meghatottan és felmelegedett lélekkel emlékszem vissza a kezed alatt és az iskolám falai között eltöltött nehéz, mégis gyönyörű évekre! Mert senki ne merészelje előttem állítani, hogy a betűvetés tudományának elsajátítása könnyű volt. Hetek, hónapok küzdelmébe került leírnom a nyilvánvalót, a már hatévesen is tudottat, hogy apám, anyám, a nővérem és én alkotjuk a családot, amelyhez elválaszthatatlanul hozzá tartozik a lélek és a tűzhely melege. De talán még ennél is nehezebb volt megtanulnom, hogy egy meg egy az kettő. A szorzótábla bema- golása már sokkal egyszerűbb volt. Kórusban kellett fújnom a többiekkel, szép dallamos hangon - a tanító úr akár le is kottázhatta volna - a sokszor elismételtetett szorzótábla fülbe mászó melódiáját. Ha a késő délutáni órában hazaengedett a tanító úr, apám, anyám sohasem felejtették el megkérdezni:- Kisfiam, mit tanultál az iskolában? Büszkén és fokozatosan dicsekedtem el, hogy már tudok írni, olvasni, számolni, s már ismerem nemzetem nagyjainak a nevét, a királyokét, írókét, költőkét, s a verstanulás és szavalás is megy már, legtöbbször a Petőfi-verseké, a Befordultam a konyhára, vagy az Anyám tyúkja, de legesleginkább a Megy a juhász a szamáron, mert falunkhoz közel, a barcigazi puszta, juhászok tanyája volt, s az egyik juhász is szamárháton járt borózgatni a falumba, s neki is földig ért a lába. Kedves iskolám, szeretett tanítóm, de sokat köszönhetek neked! Tőled tanultam meg a legszükségesebb tudnivalókat, nemzetem hős fiainak dicső tetteit, vérzivataros történelmünket, embertársaim becsülését és tiszteletét. Bizony az emléMÁCSJÓZSEF kék úgy törnek fel bennem, mint gejzír a földből, ha az iskolámra gondolok. Ami csodálatos érzéssel tölt el, hogy még most is érzem a tankönyvek illatát, a frissen olajozott padlóburkolat szagát, s hallom a ganajhordó szekerek kerekeinek nyikorgását, a madarak vidám éneklését, a tyúkok kot- kodácsolását és a kutyaugatást. Nem utolsósorban a tintába mártott toll sercegését a vonalas vagy kockás füzetlapon! Jó érzés ma is arra gondolnom, mennyi mindent kaptam iskolámtól, Farkas Laci bácsitól. Nagyszerű tanítóm képe élesen lebeg lelki szemem előtt, látom, ahogy a katedrán áll, vagy a golyós számológép mellett, szigorú tekintettel, néha- néha nádpálcával a kezében, s fülemben csengenek okos szavai, értelmes magyarázatai is. Ő ismertette fel velem először azt az egyszerű dolgot, hogy a család után az iskola tanulói jelentik a nagyobb családot, az annál is nagyobbat meg az ország népe! Mikor ezerkilencszáznegyvenöt után, három gimnáziumi osztállyal a hátam mögött, bezárultak előttem a lehetőségek és remények kapui, a magyarüldözés kegyetlen esztendeiben apám a meleghegyi szlovák iskolával próbálta menteni a menthetőt, a tanításomra fordított pénzt, s ellenkezésemet figyelembe nem véve bedugott oda nyelvet tanulni, egyik napról a másikra olyan helyzetet teremtve számomra, amilyet nem kívánok ma sem senkinek. Nem értettem a tanítómat, ő sem engem, úgy múltak el a hetek, hónapok, hogy nem szóltunk egymáshoz, mintha haragot tartottunk volna. Ott, abban az iskolában vettem észre, hogy Farkas Laci bácsi nagyot nőtt a szememben, mert hiszen az apám, anyám nyelvén szólt hozzám, rágott a számba mindent, s hogy önkényesen otthagytam a meleghegyi iskolát, azt is neki köszönhetem, egyre gyakrabban hallottam a padban lapítva aggodalmasan figyelmeztető hangját:- Nem jó helyre kerültél, fiam, menj szépen haza! Valóban nem kerültem jó helyre, mert amikor szüleim elé álltam és hazaszökésem okáról beszámoltam, apám szó nélkül tudomásul vette, hogy már nem megyek vissza, és eszébe sem jutott megkérdezni, mit tanultam Meleghegyen, mert már maga is tudta a választ, hogy semmit. ...Hatalmas és csodálatos bennünk az életvágy. Halál se rettenti az embert, főként, ha látja révbe érni gyermekeit, akár azonnal jöhet értem és vihet, mondja, persze inkább tréfálkozva, mint komolyan. Fiatalon eltávozott apámnak sehogy sem adatott meg ez a lehetőség. Nem azért, mert a halála előtti napokban már nem tudtak kilépni ajkáról a hangok, csupán egyetlen szót sikerült nagy erőfeszítések árán, testét megfeszítve elkiáltania kétszer egymás után - élni!, élni! -, hanem mert gyermekei nagyon messzire voltak még a révtől, és a lakás is befejezetlenül. Utolsó könnycseppjeit látva, sejtettem - már amennyit egy tizenhárom éves fiú sejthet az élet nagy titkaiból -, mi játszódik le a lét és a nemlét határára érkezett apám bensőjében, ám azt csak évek múlva tudatosítottam, hogy apu végül is már hatesztendős koromban révbe juttatott, mégpedig azzal, hogy a magyar iskolába íratott be. Az ötvenné- gyes évben jártunk akkor, és ő ismerte Comenius tanait, mi több, idézte őket a kételkedőknek, azoknak, akik magyar létükre vakaróztak, fajtánkra ma is oly jellemző módon, egyéb kérdésekben, egyértelmű helyzetekben is. Meggyőződésem, akkor sem dönt másként, ha nem ismeri a nagy pedagógust. Világéletében utálta, ami természetellenes. Már azért hálával tartozom neki, hogy e döntéséi vei megmentett megannyi idegroncsoló, lélekromboló helyzettől, egyszersmind attól, hogy egy életen át keressem magamat, ki vagyok. Amely azért nem mellékes kérdés. Dehogyis magyarkodott! Ujjongott, amikor az aranycsapat hatháromra verte az angolokat, földhöz vágta a rádiót, amikor a világbajnoki döntőben kikaptunk a németektől, ám a magyarkodást ugyanolyan természetellenesnek tartotta, mintha gyermekeit nem anyanyelvi iskolába íratja be. Hogy így cselekedett, a mából nézve még inkább hiszem: ennél többet nem adhatott volna nekünk, bármeddig él. Ilyenképpen, természetes közegben nevelkedhettem és tanulhattam mindvégig szülővárosomban, Királyhelmecen, először az alapiskolában, majd a középiskolában. Noha szlovák iskola is BODNÁR GYULA volt, oda járó barátaim is voltak, eszembe sem jutott, hogy magyar vagyok, pontosabban: nem kellett foglalkoznom efféle kérdésekkel. Olyannyira természetes volt ez számomra az egyébként is zömmel magyarlakta városban és az egész Bodrogközben, hogy csak nyitrai főiskolás éveimben döbbentem rá, mit jelent magyarnak lenni, és mit jelent itt e honban, noha akkor még paradicsomi állapotok uralkodtak a szlovák-magyar viszonyban a mostaniakhoz képest. Apám, királyhelmeci éveim, iskoláim a másság elfogadására és tiszteletére is megtanítottak, észrevétlenül, szavak nélkül, talán annak a darab múltnak is köszönhetően, amit az emberek megőriztek magukban a kisváros egykori polgári világából. Magyar, szlovák, cigány, zsidó fiú egyként lehetett csatár alvégi focicsapatunkban, pusztán annyi volt a feltétel, hogy tudjon játszani. Csak mellesleg említem meg, én zsidózni is Királyhelmecről elkerülvén hallottam először - már felnőtt fejjel -, és csak néztem bambán, vagy inkább gyermeki naivitással. Nem emlékszem tanítómra, tanáromra, aki a tananyagon - a szakmán! - és az emberségen kívül másra oktatott-ne- velt volna. Az ötvenes-hatvanas években a család, az iskola és a környezet együtt alkotta azt a természetes közeget, melyben felnevelkednem megadatott. Nem tudom, manapság hogyan van arrafelé, szülővárosomban. Az idén is készültem haza, de nem lett az annyira óhajtott útból semmi. Pedig egykori iskoláim épületeinek már a puszta látványa melengető érzésekkel tölt el, valahányszor hazalátogatok, első otthonom utcáit járom. A temetőben megállók néhány pillanatra apám sírjánál, akit nem személyes indítékok nyomán idéztem meg. Elvadult, széthulló családi életek idején, mely persze nem itt és nem most kezdődött, meg a nagy átrendeződések, helykeresések és helyezkedések, az emberség, valamint az amúgy is a szellemi és anyagi összeomlás határára sodródott iskola - azon belül a magyar iskola - ellenében ható alantas politikai lépések, intézkedések és a legveszélyesebb következmény, a bizonytalanság idején: erős család kellene, a gyermek jövője szempontjából legalább erkölcsében erős család. Határozott édesapa és/vagy édesanya. Nemcsak az iskola sorsa, egy élet tartalma és minősége múlhat ezen. VALLOMÁS 1995. szeptember 3.
