Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-09-03 / 36. szám
AHOL A HÁBORÚ OH JÁR A KERTEK ALATT Udvar, ez a valaha oly forgalmas határátkelő a magyar-jugoszláv határon ma szinte kihalt. A falu végén lezárt sorompó fogadja az érkezőt, a géppisztolyos határőr az útlevelek ellenőrzése után sem enged tovább, míg a Pécsi Határőr Igazgatóság engedélye meg nem érkezik. Addig a tájat szemlélhetjük, ahol - a fegyvereseken kívül - szinte semmi jelét nem látni a közelben fenyegető háborús veszélynek. A sorompó, amely előtt várakozunk, utoljára 1991 nyarán emelkedett fel: akkor kilométeres kocsisorok gördültek át alatta, a szerbek elől menekülő horvátokkal, magyarokkal, németekkel. Ők voltak az utolsók, akik itt lépték át a magyar-horvát határt. Nem önszántukból. Ki tudja, felfigyeltek-e a sorompó melletti hatalmas táblára: „Üdvözöljük Magyarországon!” „Dobro dosli u Madarsku!” „Willkommen in Ungarn!” Az udvari határátkelőn immár negyedik éve nincs se belépő, se kimenő forgalom. Amióta a határ túloldala szerb ellenőrzés alatt áll, csupán a szolgálatot teljesítő határőrök cirkálnak az egykor oly forgalmas útsávban. Odaátról árgus szemekkel figyelik mozdulataikat a szerbek, hogy azután az első gyanús mozdulatra fegyvercsörtetve megjelenjenek a túloldali határsorompónál. Jelenlétünkre is hamar felfigyelnek, mivel kisvártatva a határ túloldalán mozgolódásra leszünk figyelmesek. Az addig kihaltnak látszó határsáv egyszeriben benépesül. Fegyveresek jelennek meg a senki földjén túli sorompó mögött, és a vámház mellett álló őrtoronyban is.- Kicsit idegesek mostanában - jegyzi meg a fogadásunkra elősiető Werner József őrnagy, az udvari határőrizeti kirendeltség vezetője. Felhívja figyelmünket a senki földjén túlra, ahol az út felületén szabad szemmel is jól látható kitüremlések varrnak. - Harckocsiaknák - mutat rájuk. - A szalmával négyrét fedettet még 1991 nyarán telepítették oda a szerbek, egy általuk feltételezett Magyarország felőli horvát támadástól tartva. A napokban pedig két újabbat helyeztek el melléjük... Werner őrnagy úgy véli, hogy a Kelet-Szlavóniában tapasztalható horvát csapatösszevonások miatt. Ugyanezen okból Magyarország is elrendelte déli határai mentén a megerősített határőrizetet. A kialakult helyzetre való tekintettel Udvar környékére is erősítés érkezett a Pécsi Határőr Igazgatóság Misina és Tenkes határvadász századának tagjaiból. Magyarázatképpen: normál határőrizeti esetben a hivatásos tiszthelyettesek járőröz- nek, most viszont e két határvadász század katonái is ott vannak a tiszthelyettesek mellett. Természetesen talpig fegyverben. Első pillantásra bizony nyugtalanító a géppisztollyal sétáló katonák látványa a falucska főutcáján. Werner őrnagy szerint azonban a megerősített egységek megjelenése a helyi lakosság körében sem különösebb megnyugvást, sem különösebb riadalmat nem okozott. Végül is azért vannak a határőrök, hogy őrizzék a határt. S ha kell, meg is védjék.- Ön szerint mennyire kritikus most odaát a helyzet? - kérdem az 1970 óta Udvaron szolgáló őrnagytól.- Szerintem nem veszélyesebb, mint 1991 óta bármikor - feleli. - Legalábbis számunkra. Persze, azt nehéz lenne megjósolni, hogy miként reagálnának odaát egy esetleges konfliktus esetén. Egyelőre nem történt semmi különösebb esemény. A négy év alatt is csupán néhány alkalommal kerültünk velük kapcsolatba, amikor egy-egy „áttévedt” magyar állampolgárt kellett tőlük átvennünk. Akkor egészen ci- vilizáltan viselkedtek velünk is, a polgárainkkal is. De hát ki tudja, mire lennének képesek háborús helyzetben. Udvar utolsó háza a határ - nemcsak Magyarország és a megszállt horvát területek, hanem talán béke és háború között is Schram Zoltánná (PRIKLER LÁSZLÓ felvételei) vényt termeszteni. És azt is tudják: a bozótban aknák lehetnek elrejtve! Mégis túlmennek a kerítésen, mégis ültetnek kukoricát, mégiscsak ott járnak az aknák közelében. Mert élni kell. Akkor is, ha a szomszédban mindenre elszánt fegyveresek járnak. Az ennivalót akkor is meg kell termelni, ha közben távcsöves puskával figyelik is az embert. Schramék fiatal házasok, csupán néhány éve vették meg azt a kis falusi házat, ahol most élnek. A férj a törökdombi szövetkezetben dolgozik, a feleség háztartásbeli. Egy fizetésből Baranyában sem könnyű megélni a négytagú családnak. Ráadásul közben még építkeznek is. Schramék bővítik a kis kétszobás házat, hogy legyen külön szobájuk a fiúknak is. A két Schram gyerek, a nyolcéves Zolika és a hatéves Lacika életre való kölkök. Minden érdekli őket, mindenre kíváncsiak. Hogyan lehetne képes az anyjuk megakadályozni, hogy a kertbe menjenek, amely számukra már „tiltott” terület? A kertbe, amelyen látszik, hogy szorgos kezek gondozzák. Pedig ott, a határ közelében minden egyes kapavágás, minden egyes kaszasuhintás végzetes lehet. Enni azonban kell. Embernek is, állatnak is.- Többnyire a féljem szokott lucernát kaszálni, de ha ő nincs itthon, akkor bizony nekem muszáj. Az állatok etetésével sem várhatok, amíg ő hazajön. Megtörtént, hogy amíg beszaladtam valamiért a házba, a kerítésre akasztott kaszánk eltűnt. Ki vihette el? Csak ők.- Nem fél? - nézek értetlenül az előttem álló aprócska termetű, vékony asszonykára. - Nem félti a gyerekeit? Nem lenne jobb talán, ha elköltöznének?- Dehogyisnem félek. Ezt nem lehet megszokni, a félelem éjjelnappal benne van az emberben. De hová menjek? Itt az otthonom, most kezdtünk el építkezni is, amíg lehet, itt maradunk. A polgármester már ugyan figyelmeztetett mindenkit, hogy készítse össze a legszükségesebb holmiját arra az esetre, ha menni kell. Már kész a kitelepítési terv. Tudjuk, mi Erdősmecskére kerülnénk, családoknál lennénk elszállásolva. De úgysem maradhatnánk sokáig mások nyakán. Emlékszem, amikor négy évvel ezelőtt odaátról menekültek a rokonaink. Semmi nélkül, egy szál ruhában ugrottak ki a házuk ablakán, mikor meglátták a közelgő szerbeket. Pár hétig nálunk laktak, aztán mentek tovább. De élet az? És ez élet? Állandó rettegésben, állandó készültségben? Lövésre emelt fegyverek árnyékában? Kitelepítési parancsra várva? A gyerekek egész idő alatt körülöttünk lábatlankodnak. Alig lehet őket megakadályozni abban, hogy kiszaladjanak a kertbe. Egymás szavába vágva mesélik a különböző „sztorikat”. Jobban ismerik az egyes fegyverek, aknafajták neveit, mint az édesanyjuk. Zolika nagy lelkesedéssel szalad, hogy megmutassa legújabb játékát: egy gázálarcot. A minap minden családnak kiosztották Udvaron. Felnőttek, gyerekek egyaránt kaptak. A csecsemők inkubátort. Éjjelente nemegyszer arra riadnak, hogy aknák robbannak, géppisztolyok kattognak, jelzőrakéták süvítenek. A kertjeik alatt. A fejük fölött. Másnap a sajtóban megjelenik az illetékesek nyilatkozata: a határon semmilyen rendkívüli esemény nem történt; Magyarország lakossága nyugodtan alhat, a határokat őrzik. Mi baj történhet? De az udvariak tudják, mi minden megtörténhet. Meg a magyarbó- lyiak. Meg a kölkediek. És a többi határmenti faluban is ott lenn, Baranyában. Csak hát nekik már ez nem újság. Négy éve élnek úgy, hogy a kertjeik végében ott ólálkodik a háború. Elbúcsúzunk Schraméktól. ígérjük: küldünk a képekből. Reméljük, még ott fognak lakni, amire a fotók megérkeznének. Távozóban összefutunk néhány kollégával. Az MTI fotóriportere, a Pest Megyei Hírlap tudósítója ugyancsak Udvarra igyekszik. Hiába, a háború már csak ilyen. Mindenki teszi a dolgát. Az út mentén járőröző szerbek is, akiket már Mohács felé tartva mellőzünk. Csak egy drótkerítés választ el tőlük... Kiküldött munkatársaink helyszíni riportja Szigorúan ellenőrzött határszakasz- Nem aggódik?- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De az évek alatt már megszoktuk ezt a fajta félelmet. Együtt lehet vele élni. A feleségem talán még jobban fél, mint én. Az előbb is azért hívott fel telefonon, nehogy közel menjek a sorompóhoz. Megnyugtattam, hogy nem megyek.- És nem megy?- Ha nem muszáj... A félelemmel együtt lehet élni Az udvariak immár négy éve próbálják megszokni ezt az érzést, több-kevesebb sikerrel. Igaz, őket már aligha érheti meglepetés. Négy évvel ezelőtt is bőven volt részük a határon túli háború „áldásaiból”. Ez a kis sváb falu a magyarországi Mohács és a horvátországi Eszék között mintegy félúton, szinte beékelődik a szer- bek által 1991-ben megszállt úgynevezett Baranya-háromszögbe. Sok helybelinek közeli rokona, családtagja élt a határ túloldalán. A szerbek inváziója elől egy részük elmenekült, s éppen Udvaron keresztül; de bizony akadtak, akiknek már nem volt erre lehetőségük. A határ túloldalán, a szerbek által megszállva tartott horvát területen, ma is élnek magyarok, horvátok, németek. Csakhogy ma már nem csupán egyszerű határ választja el őket a Magyarországon vagy Horvátország egyéb területein élő szeretteiktől. A megszálló szerbek nagyon is valós határt vontak köréjük - aknákból! A Baranya háromszögben, végig a határ mentén, különböző aknákat telepítettek. Az egyik típus a már említett harckocsiakna, amely a járművek mozgását gátolja; a másik fajta a taposóakna, amely nagyjából egy felnőtt ember súlya alatt robban; és végezetül az úgynevezett botló- vagy drótos akna. A térség legtöbb balesetét éppen ez utóbbi okozta és okozza mind a mai napig. Lényege: a föld felett 35-50-70 centiméterre van az aknát feszítő drót, s ha e huzalba beleakad a láb - emberé vagy állaté -, az akna felrobban, és közel 200 méteres körzetben képes halálos sebet ejteni. Az ilyen balesetek nem ritkák mostanában a baranyai országhatár mentén. Hiába tudják a helybeliek, hogy veszélyes a zöldhatár közelébe menni, azért csak-csak kimennek „csigázni” (éticsigát szedni), vagy a földjüket művelni. S nem is kell igazán közel menniük az aknához. Elég, ha egy arra futó nyúl lába beleakad a huzalba... Két lépés a határ Schram Zoltánék kertjének végében még annyi sem. A szépen megművelt, gondosan beültetett zöldségeskert végét már az úgynevezett zöldhatár övezi. Schra- méknak (ugyanúgy, mint egyik vagy másik szomszédjuknak) itt van a lucernásuk. A mintegy három méter széles földsávot másfél méter magas bozót szegélyezi - ami pedig már „szerb” terület. A járőröző szerb katonák előszeretettel bújnak el ebben a bozótban, hogy onnan figyeljék a kertben, az udvaron dolgozgató falusiakat. Megesik, hogy alkalomadtán csak úgy „tréfából” rájuk is fogják a fegyverüket...- Éppen dolgoztam a kertben és leálltam a végében vizelni. Egyszer csak látom, hogy az a rohadt szerb rám irányítja a távcsöves puskáját. Na, az anyád mindenit, káromkodtam el magam. No, de pucoltam is be a házba mindjárt! - meséli a Schramék szomszédságában lakó Schnell Laci bácsi. Ha ez a jól megtermett, hatvanas férfi megijedt a rámeredő puskacsőtől, hogyne ijedne meg az olyan törékeny, filigrán asszonyka, mint amilyen Schram Zoltánná.- Tavasszal elmentem segíteni anyámnak a kukoricát kapálni. Az ő kertjük végében ugyanúgy ott megy a a határ, mint a mienkében. Kapálunk, de anyám egyszer csak halkan odasúgja: nézz oldalra, de ne feltűnően, csak szép lassan. Oldalt pillantok, hát látom, két szerb katona áll a kert végében és minket bámul. Súgom vissza anyámnak: no, most szép lassan álljunk fel, és gyorsan gyerünk innen, amíg fenéken nem lőnek. Az udvariak jól tudják: mindenki csak a a saját felelősségére mehet túl a kerítésen. Azt is tudják, hogy a kertben nem szabad másfél méternél magasabb nöS. FORGON SZILVIA EXTRA 1995. szeptember 3. l/asűmap
