Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-08-27 / 35. szám

1995. augusztus 27. PUBLICISZTIKA

Az anyanyelvi tudat, a magyarságtudat és a nyelvhasználat néhány kérdése Szlovákiában

CSAK ANYANYELVEMEN LEHETEK IGAZÁN ÉN (2.)

(EGYETEMISTÁK KÖRÉBEN VÉGZETT FELMÉRÉS ALAPJÁN)

aggódnak a magyar nyelv jövője, sorsa miatt, és félve tekintenek az anyanyelvre rátelepedő szlovakizmu- sokra, melyeknek teijedését - főként az egyes szakmák esetében - napjainkban már nemigen lehet megakadályozni, ugyanis a különböző mesterségek, ipari szakmák elsajátítása szlovák nyelven történik. - Az egyik diák szomorú példaként említi, néha előfordul, hogy egyes szlovákoknak nem tetszik, ha magyar szót hallanak, sőt arra is van példa, hogy a magyarul tudó elárusító a magyarul hozzáforduló vevőnek szlovákul felel vissza, majd így folytatja dolgozatát: „Ennek ellenére mégiscsak azt gondolom, hogy nem olyan rossz a helyzet a szlovákok és magyarok között, mint ahogy gyakran a politikában az tükröződik, kiéleződik”. Figyelemre méltó és tanulságos a következő hallgatói vélemény is: „Anyanyelvem ... a szlovák nyelvi közegben alárendelt szerepben van. Ez sajnálatos tény, mert használata egyre inkább a magánéletre korlátozódik Az anyanyelv azért fontos számomra, mert csakis ezen a nyelven tudom magam maradéktalanul megvalósítani. ... az anyanyelv ezenfelül egy közösséghez való tartozást jelent - lassan már csak ez marad kapocsként köztünk és a máshol (Magyarország, Erdély stb.) élő magyarság között."

A harmadik kérdésre általában rövid válaszok születtek. Hogy mikor melyik nyelvváltozatot (a köznyelvi formát vagy a nyelvjárásias beszédet) használják, azt a konkrét nyelvi helyzet határozza meg: iskolában, egyetemen, hivatalos helyen, idegennel való érintkezésben vagy pl. Magyarországon jártukban inkább a köznyelvi norma szerinti megnyilatkozásra törekszenek, otthoni (családi, baráti) környezetben vagy jó ismerősök körében viszont a nyelvjárásias kifejezésmódot tartják természetesnek. Egy-két hallgató azt is megemlítette, hogy ha máshonnan, távolabbi vidékről tér haza, akkor a köz- nyelvies stílus valahogy automatikusan eltűnik, és könnyedén, szinte észrevétlenül vált át az otthoni nyelvjárásra anélkül, hogy arra kicsit is törekednie kellene. Azt tapasztalom, hogy a szlovákiai magyarok körében a nyelvjárásoknak jóval nagyobb a szerepe, mint Magyarországon. Örvendetesnek tartom, hogy a tájnyelv használata és megbecsülése a pozsonyi magyar szakos hallgatókra is általában jellemző. Egyetlen diák írta a huszonkilenc közül, hogy ő otthon, családi környezetben is a köznyelvies beszédre törekszik. Ezzel szemben egy másik hallgató anya- nyelvjárásának a mindennapi nyelvhasználatában betöltött szerepét és fontosságát hangsúlyozza: „Rám nagy hatással van a mdtyusföldi nyelvjárás, ugyanis ezt a nyelvjárást sajátítottam el már kicsi koromtól fogva, mondhatom, hogy ez a valódi anyanyelvem, és nem a magyar köznyelv. Szüleimmel, barátaimmal, falubeliekkel és azokkal, akik ismerik ezt a nyelvjárási, igyekszem nyelvjárásiasan beszélni... Viszont iskolában vagy valamilyen hivatalos helyen szerintem illendőbb a köznyelvies formát használni. ”

Bizonyára a nemzetiségi léttel és a szlovákiai magyarság történetének sok nehézséggel, megpróbáltatással és szenvedéssel teli előzményeivel függ

össze, hogy leginkább a negyedik kérdés taglalásában térnek el egymástól a vélemények, de a problémakör összetettsége is közrejátszhat abban, hogy terjedelemben és főként tartalmilag nagyobb különbségek jellemzik a kifejtett válaszokat. Van olyan hallgató, aki nem érez különösebb ragaszkodást szülőföldjéhez, ezért el tudja képzelni, hogy más országban éljen. Egy másik vélemény szerint nem a szülőföld a fontos az ember életében, hanem a család és a barátok összetartó ereje, s ha ők, a szerettei vele vannak, bárhol boldog és elégedett tud lenni. Van, aki Magyarországot, van, aki Szlovákiát tekinti hazájának. Ilyen sarkított véleménynyilvánítás csak egy-egy dolgozatban fordul elő. A hallgatók nagy része árnyaltabban fogalmaz, és részletesebben kifejti, hogy mit jelent számára a szülőföld, a szűkebb haza, és milyen szerepet tölt be életében, nyelv- használatának alakulásában a Magyarországgal való kapcsolata. Az egyik diák így vall erről: „Magyarország az anyaországot jelenti, mégis külföldön érzem magam, ha ott vagyok, azaz nem érzem azt a kötődést, amit szűkebb szülőföldem iránt érzek. Szellemi feltöltődésre Magyarország ideális hely, nyelvhasználatomat is nagy mértékben befolyásolja - frissebbé, »naprakészebbé« teszi, sok új kifejezést (szleng, neologizmusok) ismerek meg.” - Nekünk, magyarországi magyaroknak nagyon tanulságosak azok a fejtegetések, amelyek konkrétan rámutatnak arra, hogy hallgatóim miért érzik magukat idegennek, ha Magyarországon járnak. Ilyen kritikai észrevételt is tartalmaz a következő dolgozatrészlet: „A szülőföldem az elsődleges, a legfontosabb, hisz itt nőttem fel. Magyarország hatással van nagyon rám, de nem tekintem otthonomnak még tá- gabb értelemben sem. A tapasztalatom az, hogy Magyarországon mi idegennek számítunk (szlovákoknak vagy cseheknek), sokan hihetetlennek tartják, hogy ismerjük a magyar kultúrát, színészeket, írókat stb., sőt abban sem biztosak hogy mi otthon egymás közt magyarul beszélünk-e. ” - A magyarországi köznyelvies kiejtést többen követendő mintának tekintik, és Magyarországon járva kevésbé beszélnek nyelvjárásiasan, mint szülőföldjükön. Néhányan viszont idegenkednek a magyarországi beszédtől, s még a rádióban és a televízióban elhangzó kiejtést sem találják szépnek, különösen a pesties ejtésváltozatot marasztalják el. Megjegyzem, hogy a budapesti kiejtésben pl. a nyílt e és a zárt e közötti e hangokat, az á előrébb képzett, e'-be hajló változatát, a magyartalan hanglejtésformákat (pl. a szólam- és mondatvégek dallamának felkapását) magam sem tartom szépnek, még kevésbé követendőnek.

ötödik kérdésre általában tömör és egymáshoz nagyon hasonló válaszokat kaptam, az anyanyelv- és magyarságtudat kialakításában, formálásában ugyanis szinte mindnyájan a magyartanár szerepét hangsúlyozzák, akinek nemcsak a magyar nyelv és irodalom megtanítása, megszerettetése a feladata, hanem - amennyire lehetséges - a magyarság történetének, kulturális örökségének, hagyományainak megismertetése is. Néhányan azt is megemlítik, hogy ennek a szerteágazó feladatnak a sikeres megoldásában a tanár személyes példamutatásának igen nagy szerepe van. Az ötödik kérdésre kapott válaszokat megkülönböztetett érdeklődéssel olvastam, és mivel elnagyolt, felületes vélemény alig akadt, a hallgatók túlnyomó többsége nagy felelősséggel, igazi hivatástudattal vallott az iskolában rá váró nehéz és egyszersmind nemes feladatokról - ez még az egyetemi tanulmányaik kezdetén tartó I. évesekre is jórészt érvényes -, ezért megnyilatkozásaik jóleső érzéssel, igaz örömmel töltöttek el. Kell-e, lehet-e egy leendő tanár elé szebb célt kitűzni annál, mint amit az egyik hallgató ekképpen fogamazott meg: „Minden alkalmat megfogok ragadni, hogy ne csak tanítsam a magyar irodalmat és nyelvet, hanem közben, szinte észrevétlenül a diákokba oltsam a magyarságtudatot úgy, ahogy azt az én magyartanárom tette. Egyszerűen csak meg kell szerettetni velük a magyar irodalmat, a magyar nyelvet, rámutatni szépségeire, egyediségére. Tudom, hogy ez valójában nem is egyszerű. Mert ehhez még meg kell ismertetni őket kultúránkkal és hagyományainkkal is. ” Úgy vélem, hogy ezen szép célkitűzés olvastán- hallatán korántsem meglepő, hogy ugyanő arra a kérdésre, mit jelent számára magyarnak lenni, a következőképpen válaszolt: „Nemcsak azt jelenti, hogy magyar az anyanyelvem, hogy magyarul beszélek, hanem az egész magyar kultúrát, történelmet, hagyományt. Büszke vagyok rá, hogy a magyar nemzet megmaradt Európában olyan népekkel körülvéve, akik között még ma is idegennek hat némelyek szemében. Én csak pozitívumnak tartom, hogy így ötvöződtek ebben a nemzetben ázsiai és európai vonások egyaránt. Akkor érzem magam magyarnak, és akkor örülök igazán annak, hogy magyar vagyok, amikor nagy költőink, íróink műveit olvasom, amikor igazi népzenét hallok, néptáncot látok, illetve festményt vagy más képzőművészeti alkotást vagy épületet, amiben a magyar jelleg látható; ha a Toldit olvasom, ha egy juhásznótát hallok, ha gyimesi csángókat látok táncolni."

Remélem, hogy a társadalmi környezet, a szlovákiai oktatáspolitika sem gátolja terveik valóra válását, és abban is reménykedem, hogy a megkérdezett hallgatókban tanár korukban is lesz elegendő erő, tettrekészség, kitartás és bátorság ahhoz, hogy elképzeléseiket megvalósíthassák. Bízom benne, hogy hasonló gondolkodásmód jellemzi - Pozsonyban és Nyitrán egyaránt - azokat a diáktársaikat is, akik nem vettek részt a fölmérésben. Ha ez így van, akkor a szlovákiai magyarok anyanyelv- és magyarságtudata kialakításának és megőrzésének egyik - nem lényegtelen, de önmagában még korántsem elegendő -, az iskolai oktatásban megvalósítható föltétele a következő évtizedekre nézve biztatónak, reménykeltőnek látszik. Nem kevésbé fontos a szlovákiai magyarság tudatának formálásában és megmaradásában a magyar nyelvű szépirodalmi alkotások

és egyéb (helytörténeti, nyelvészeti, néprajzi stb.) munkák kiadása, az irodalmi, kulturális folyóiratok, a közéleti heti- és napilapok megjelentetése, a magyar vallásközösségek összetartása, az anyanyelvű színház(ak) és különböző hagyományőrző együttesek folyamatos működése, továbbá minden olyan intézmény, szervezet fenntartása, amely a magyar nyelv és kultúra ápolását, a szlovákiai magyar nemzetrész azonosságtudatának erősítését szolgálhatja. Mindez együttesen is csupán az egyik előfeltételt jelenti. Ahhoz, hogy a szlovákiai magyarság otthon érezze magát szülőföldjén, elengedhetetlenül szükséges az is, hogy a többségi helyzetben levő szlovákság és annak minden hatalmi szervezete igazságos nyelv- és oktatáspolitikát folytasson, és Szlovákia minden egyes néprészlegének - köztük a magyarságnak is - nemzetiségi, vallási hovatartozástól függetlenül mindenkor egyenlő gazdasági és kulturális lehetőségeket teremtsen, olyanokat, melyekre pl. Dél-Tirolban, Finnországban, Spanyolországban szép és követendő példákat találunk. Hogy ez megvalósul-e - s ha igen, mikor -, az olyan nehéz kérdés, melyre senki sem tudhatja a választ, de abban lehet és kell is reménykednünk, hogy előbb-utóbb kedvező fordulat következik be. S addig? Érthető és természetes, hogy a szlovákiai magyar nemzetrész minden tagjának a maga posztján mindent el kell követnie anyanyelvéért, kultúrájáért és hagyományainak megőrzéséért, magyarságának megtartásáért. Tudom, hogy ezt ezerszer könnyebb kimondani és leírni, mint - kinek-kinek saját családjáért küzd- ve-küszködve, olykor hátrányokat, nehézségeket is elviselve - szívós kitartással, makacs következetességgel egy nemzetrész jövőjéért naponta tenni, naponta munkálkodni. Igen nagy feladat ez, de nem reménytelen. A magyarság történetének nem egy olyan időszaka volt, amikor népünk egésze vagy kisebb nemzetrésze hosszabb-rövidebb ideig arra kényszerült, hogy nyelvét, kultúráját más népek és nyelvek erős hatása, rátelepedése közepette kellett megőriznie. Korántsem véletlen, hogy a magyar nyelv féltő szeretete és a fennmaradásáért való aggodalom vissza-visszatérő téma irodalmunkban.

alól - népünk és nyelvünk XX. századi sorsának alakulása folytán - a jelenkor sem kivétel. A magyarságnak és anyanyelvének jövőjébe és teremtő erejébe vetett hitet nekünk is meg kell őriznünk, és - a nagy elődök nyomdokain haladva - naponta megújuló tettekkel kell nyelvünk és magyarságtudatunk erősítéséért, megtartásáért munkálkodnunk, ahogy ezt Rácz Olivér oly szépen és találóan megfogalmazta: „Nem is a nyelvet féltem. A tudatot féltem. A tudat nevében fohászkodom a nyelvhez, amelyet a mécsvilágnál görnyedő Bessenyei épített, Katona József lúdtollal szépített, a béklyókon győzedelmeskedő Kazinczy csiszolt; nyelv, amelyhez Berzsenyi fohászkodott, amelynek szárnyán Kölcsey a habok fölé lebegett és Ady, Kosztolányi, Radnóti a szíriek és az iszonyatok fölé emelkedett - nyelv, te megtartó és megőrző erő, ébredj, védd magad, szólalj meg!"

(Vége)

SZABÓ JÓZSEF

Egy TOőíÁüfVíz

„Tiszta és világos a képlet: hol hírek vannak, ott véleményt nem várnak, mert az mindig légköri zavarokat okoz a hatalom hullámhosszán.” Olvasta újra, amit leírt. „A hatalom mindig hatalom marad, létezzen az diktatúrában vagy demokráciában. Lényegét tekintve mindegyik az emberek boldogságára apellál, egyéni ambícióktól fűtött emberek gyakorolják, csupán a módszereikben térnek el egymástól. Ez az alapja végül is a különbségüknek, a másságuknak. Ennek ellenére a jogállamiság keretei között a demokratikusan megválasztottak kormányhatalma is a politikai hiúságtól működik. Irányzatossága, elszántsága nem is sokban tér el a diktatúrákénál. Amiben különbözik, az maga a társadalmi rendszer, benne a jogintézményekkel, a gazdaság állami és magánszférájával, a szabad piaccal, a társadalmi csoportok, intézmények, szervezetek autonómiáival és bennük az állampolgár szabad elhatározásból megválasztott helyével. Ez a nem sok azonban egy egész világnyi. ”

Minek és kinek úja ezt le? Morfondírozott magában Horkai. Közismert alaptézisek, amelyekről talán már mindenki tud. S akkor egy kicsit elbizonytalanodott. Talán. Talán? Lehetséges, hogy csupán kevesek. Azok közül is a kiváltságosak. Az elszegényedő országok mindennapjaiban a tájékozottság, a tudás egyre inkább a kiváltságok közé tartozó lesz, legalábbis meghatározza az elérhető fokát a család, a lakóhelyi közösség és mindenekelőtt az egyén ambíciója...

Horkainak évtizedek óta gondot okoz, hogy milyen hangot üssön meg az intézeti közlönybe szánt írásaiban. A kedélyeskedés, az adomázás vonzó a számára, csak a lelki alkata túlságosan nehézkes. Nem képes váltam, nem tudja magát túltenni a negatív dolgokon, ami nélkül nincs vidámkodás. Illetve,

hát éppen csak az van. Nála a tisztes középszer az egyetlen állandó, aminek kereteibe a mindennapok unalma, a közhelyek és politikai panelgondolatok is beleférnek. Hacsak nem hagyatkozik ösztöneire, amelyek riportutain jönnek elő igazán. Általuk érez rá - akár egyetlen történésből - sorsokra. Ami végül is ezek megírásakor riportjait a középszer fölé emeli, nem más, mint a beleérzés képessége és az emberek életkömyezetének a megfigyelése. Kínzó némaság

abban sem biztos, hogy magának az újságírásnak van-e értelme. Különösen akkor bizonytalanodik el, ha látja, mennyi egyéb és másféle információ zúdul az emberekre, még ha nem is akaiják azokat.

A világ itt van. Nem zárható ki az otthonokból. Elektromágneses hullámokon, optikai kábeleken keresztül betolakszik a házakba. A gazdasági értékkel bíró, tőkésíthető információ egyre inkább a zárt, éppen ezért előfizetési díj ellenében használható számiA hatalom hullámhossza

akkor telepszik rá, amikor a kötelességszerűen teljesített heti penzumokat utólag látja. Olyankor leginkább szégyent érez, de van, amikor napokra kétségbeesik a szánalmas írásait olvasva. Elsősorban azért, mert tudja, hogy ezek legkevésbé függnek eltökéltségeitől. A középszer démona telepszik lelkére, amikor a saját véleményét kell a hatalom politikájáról mások számára megfogalmazni.

Micsoda marhaságok jutnak olyankor eszébe?!

És mégis... A hegyaljai kisvárosban élő barátja, Erőssy Szilárd kérdezgeti tőle, ha napokat barangol a városka környékén lévő falvakban:- Na, megtaláltad a világot megrengető sztoridat? Ha belegondol ebbe a hányaveti kérdőmondatba, két dolgot biztosan tud: 1. barátjához hasonlóan az olvasók többsége azt hiszi, hogy amit megír, az az ő sztorija. 2. ha a világ nem rendült meg alapjaiban magától az esettől, akkor a riporttól még csak rezdülni sem fog. Nem véletlen, hogy olykor nem látja értelmét a vég nélküli keresésnek. Egyáltalán pár éve már

tógépes rendszereken férhető hozzá. Történik, hogy az évezred végén már a tanításnak és a szórakoztatásnak a módozatai is ezeken az elektronikus rendszereken folynak majd. Erre tekintve veszíti el magabiztosságát, ha egyáltalán volt neki a szakmai középszerhez tartozását tudatosítva.

Végül is: az újságírás egyetlen értelme, ha az újságíró a mindenki által átélt, felismert dolgokat eredeti tálalásban, eredeti gondolatokkal megtámogatva úja le. De mi van akkor, ha nincs kellő önbizalom, nincs képesség a szellemi szabadság megéléséhez és elviseléséhez? Mint Horkai esetében is, eluralja gondolatait, lelkét és életét a szünet nélküli megfelelnivá- gyás. Nem a saját, intellektuálisan kimunkált értékrendjének, hanem a közlöny, a főnökök és a levelez- gető olvasók elvárásainak.

Néhány évvel ezelőtt azt hitte, hogy a cenzúra megszűnése megoldja a szakma ebbéli gondjait. Tekintheti szerencséjének is, hogy találkozott egy öregemberrel, aki a régi, polgári iskolát elvégezve aranykalászos gazdaként élte az életét. Még a szövetkezetesítés idején is ezzel a tudattal lett első elnöke a ki- kényszerített közösnek. Ő mondta Horkainak:- Erkölcsi tartás nélkül a szólásszabadság sem avatja jó szakemberekké azokat, akik eddig csak vergődtek a szakmájukban, s nem a szaktudásukkal, hanem a politikai és erkölcstelen idomulásukkal jutottak pozíciókba.

Arról az az öregember sem beszélt neki, hogy ezzel a mentalitással a demokráciát gyakorló hatalom hullámhosszára is rá lehet hangolódni. Elvégre a demokratikus hatalom is osztogathat előjogokat, megtalálják a pártok a maguk szekértolóit a lapoknál. A fejletlen demokráciában virágzik a kliensrendszer, politikai egységet szilárdítanak a rokoni kapcsolatok, érdekszövetségek köttetnek milliókat érő infomációk fejében, toliforgatók szolgálják önös érdekeiket, ha valamelyik politikai párt ezt honorálja.

Úgy tetszik Horkainak, hogy ez a szürkék örök sorsa. Nekik kötelező az alakoskodás, kötelező a kommunista pártállam után a demokrácia egy-egy pártjának a fegyelmezett kiszolgálása. Végeredményben ugyanazt teszik, amit a kommunista rendszerben, csak most önszántukból, vagy ízlésük szerint válogatva meg az urat, netán a nagyobb pénz ígéretét követve.

Ki tudja, hányadszor került váratlanul ugyanebbe a lelkiállapotba? A keresés nyughatatlansága űzte ki ilyenkor a hegyaljai kisvárosba, s nem véletlenül: a legjobb pillanatnak érezte, hogy újra elinduljon, s megkíséreljen küépni a középszerből.