Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-08-20 / 34. szám
Ebéden voltam egyszer egy barátomnál, akit mindnyájan a világ legboldogabb emberének tartottunk. Három évvel ezelőtt nősült, feleségül vett egy jó nevelésű, szerény kis polgári leányt, akit leánykorában sokszor láttam, s aki állandóan szende és szerény volt. E két tulajdonságát a házasságban is megtartotta, egyszerű, olcsó ruhákban járt, soha konflisra nem ült, a boltban félórákig alkudozott, hatosokat és koronákat helyezett el a posta-takarékpénztárban, színházba csak olyanba ment, ahol nem kellett sokat fizetni a szabadjegyért, s ha valami agresszív öltözékű férfi jól megnézte az utcán, hát olyan savanyú undorral tudott visszanézni rá, hogy annak nemcsak a kalandtól, hanem magától az asszonytól is elment a kedve, ami tulajdonképpen az egyetlen eredmény, melyre tisztességes asszonynak utcabetyárral szemben törekednie kell. A barátomról még ennyit sem érdemes beszélni. Kissé túlzottan kövér volt, s ő meg ezt vitte bele a házasságba. Lustán intézte a dolgait, lassan és sokat evett, hosszan és kéjjel szivarozott, az újságot elejétől végig olvasta, s egyazon ruhában járt már két év óta. Semmi izgalom nem volt benne. Semmi mámor, semmi mámor- mint a költő mondta. Ebéd után az asszony egyszerre csak azt mondja:- Kiesett a kő a fülbevalómból. A férj nyugodtan felel:-Jó. Hosszú szünet. Én szódát fröcsköltem a boromba, a férj rágyújtott, az asszony pedig újra megszólalt:- Nem csináltatod meg? Lassan, ebéd utáni hangon mondta a férje:- Majd... ráér.- Jó - mondta erre hirtelen kedves mosollyal az asszony -, majd odaadom a Csókainak, az megcsináltatja. A félj mosolygott. Az ügy el volt intézve. Mikor fél négykor el akartam menni, az asszony így szólt az urához:- Nem kísérsz el? A városba megyek.- Most nem... - mondta a lusta emberek könyörgő pillantásával az ember, aki nyakig ült egy nagy bőrfotelben.- Jó, majd elkísér a Csókái. Erre már fülelni kezdtem. Megkockáztattam a kérdést:- Ki az a Csókái?- Senki.- Hogyan?... Hisz másodszor hallottam a nevét.- Mégis senki. Csókái nincs. Csókái nem létezik. Ha az uram lusta és unalmas vagy fösvény vagy udvariatlan, akkor megfenyegetem Csókáival. Csókái, az egy képzelt személy, akiben megvannak mindazok a tulajdonságok, amik az ilyen túlságosan elférjesedett emberből, mint az uram, hiányoznak.- Tehát Csókái az ideális félj.- Nem. Csókái nem férj. Csókái szabad ember, aki tud az asszonyokkal bánni. Ha az uram nem akar új ruhát venni nekem - majd vesz Csókái. Ha nincs kedve a színházba menni - elkísér Csókái. Ha elejtem a zsebkendőmet, és az uram nem nyúl érte- Csókái fölemelte volna. Ha tavasszal nem hoz délben ibolyát - lám, Csókainak eszébe jutott volna. Sajnálom, de csak brutális szóval tudom Csókáit tökéletesen jellemezni: Csókái a szeretőm. Nevettem. Az asszony is nevetett, az ura is nevetett. Aztán összecsókolództak. De a lusta ember mégse kísérte el a városba. Eljön hozzám ez után az ebéd után vagy két hónappal a férj.- Még emlékezni fogsz - mondta kissé fanyar pofával -, hogy beszéltünk egyszer valami Csókáiról.- Emlékszem.- Hát tudod - mondja egy kellemetlen grimasz kíséretében -, kezdem unni ezt a Csókáit.- Ugyan, ugyan.- Besavanyítja az életemet. Most már akármit csinálok, folyton Csókáiról van szó. Szerdán, amikor elmentem hazulról reggel, elfelejtettem megcsókolni az asszonyt. Hát utánam kiált: „Majd megcsókol Csókái.” Tudod?- Tudom.- Ugyanaznap este későn jön haza. Bízom benne, eszem ágában sincs megkérdezni tőle, hogy hol járt délután, de tudod, éhes voltam, várni kellett a vacsorára. Hát - bevallom - kissé szigorúan szóltam rá: „Honnan jössz ilyen későn?” - A világ legnyugodtabb hangján feleli: „Csókáitól.” Tudod?- Tudom.- Namármost... tudja Isten... hiszen agyonlövöm még azt is, aki azt meri mondani, hogy gyanakszom rá... de máskor mindig egyhuzamban alszom este tíztől reggel nyolcig... aznap felriadtam fél kettőkor, mert azt álmodtam, hogy Csókái ott áll az ágyam mellett, és azt mondja a feleségemnek: „Csöndesen, édes, úgy jöjj ki, hogy az öreg föl ne ébredjen.” Álmomban azt feleltem neki: „Felébredek, fel fogok ébredni, majd megmutatom én neked!” És fel is ébredtem. Nagyon szégyelltem magam. Az asszony ott aludt mellettem, nyugodtan, boldog mosollyal, mint valami anzikszkártyán a „pihenő Vénusz”. De... mégis... szóval... tudod?- Tudom, tudom. Elhallgatott. Bennem az agglegény káröröme motoszkált. Valami olyan „úgykell- nektek” érzés. Nem kellett nagy lélektanárnak lennem ahhoz, hogy megállapítsam most már teljes bizonysággal, ki az a Csókái. Csókái a férj lelkiismerete. A jóllakott emberé, aki ebéd előtt szerelmesen, figyelemmel olvasta az étlapot, az árakat meg se nézte, s aki ebéd után félrelöki ezt a papírost, vagy ha a kezébe is veszi, azért veszi, hogy megnézze rajta az árakat. És magam is elképzeltem Csókáit, az örökké éheset, a figyelmes, udvarias, fürge, szerelmes ifjút, a prózából verssé finomult lényt, a desztillált férfit, a barátom lelkiismeretének fúróját, a barátom feleségének itt-ott elpotyog- tatott illúzióiból összesűrűsödött valakit.- Tudod? - mondta aggódva. Megvakartam a fejemet. Bevallottam a barátomnak, hogy nem tudok tanácsot adni. Hogy miért, azt nem mondtam meg neki. De azért nem tudtam, mert ha Csókái ember lett volna, hamar lehetett volna végezni vele. De Csókái gondolat volt, és a gondolatnak rettenetes az ereje, nemcsak akkor, ha Jézusnak, Galileinek, Luther Mártonnak, Kossuthnak vagy Marxnak hívják, hanem - ó, örökbüszke hatalma az ember vágyainak - még akkor is, ha olyan szerény, rongyos, komikus neve is van, mint: Csókái. Körülbelül hat héttel ez után a látogatás után találkoztam az asszonnyal a Műcsarnokban.- Hogyan? - kérdeztem. - Nagyságos asszony most a művészet iránt is érdeklődik? Zavartan felelt valamit, aminek az volt az értelme, hogy azért jött ide a képekhez, mert összezördült az urával.- Most már tűrhetetlen - mondta. - Most már nem én fenyegetem őt Csókáival... ó, erről végleg leszoktam. Most ő beszél róla mindig. Ha megjegyzést teszek arra, hogy a ruhája lompos, azt mondja: „Csókái vasalt nadrágban jár.” Egyebet se hallok, mint: „Mit csinál Csókái?” - „Vár ma délután Csókái?” - „Ha elválunk, feleségül vesz Csókái?” - Most már hadikiáltássá lett köztünk ez a név. Most már úgy kialakult, úgy megtestesedett, amiért annyit beszéltünk róla, annyit faragtuk, csiszoltuk, pingáltuk, hogy most már teljesen látjuk a képét, már olyan, mint valami önműködő bábu a Coppelius mester titokzatos műhelyéből, amelynek emberformája van, jár-kel, énekel, beszél, táncol - csak éppen hogy még nem él. Úgyhogy most már nem is merek róla beszélni. Nem merem kimondani a nevét, mintha igazán a szeretőm volna. És az uram dühös rá, megfojtaná egy kanál vízben, csúfolja, bántalmazza; szóval, nevessen, ha mulatságosnak találja, de az uram féltékeny Csókáira. Elgondolkoztam. Valóban, az emberek addig ijesztgették a gyerekeket a krampusszal, addig mondták róla, hogy vörös nyelve van, puttony a hátán, jobb kezében virgács, bal kezében lánc, amíg végül a játékgyárosok összeszedték mindezeket az adatokat, és teremtettek egy krampusztípust, ami most már oly ismeretes és oly klasszikus, hogy semmit se szabad változtatni rajta. Tudja Isten - gondoltam hátha a legelmésebb játékgyárosnak, az életnek egyszer eszébe jut, hogy a barátomék Csó- kaiját meg is csinálja ennyi adat alapján. Mondtam néhány vigasztaló szót az asszonynak, azután elbúcsúztunk. De mielőtt elváltunk, ezt mondta az asszony:- A legfurcsább a dologban, hogy engem dühössé tesz, mikor csúfolja a Csókáit. Fáj, ha bántja. Nagyot néztem. Hogyan? Az asszony már titokban szolidaritást érez ez iránt a Csókái iránt? Hiszen akkor ez az asszony szereti Csókáit, és ha Csókáiból még csak az az egy hiányzott, hogy éljen, akkor a baj már nagyon közel van, tekintve ama megrögzött hitemet, hogy amit egy emberi lény szeret, az már félig él. Vagy talán a Messiás megszületésének nem az a története, hogy az emberek addig és annyit szerették, hogy egyszerre csak elkezdett élni? Most már néhány szót kell mondanom azok kedvéért, akik a történetek végére utaznak. Mert a történet szakemberek, helyesebben ember-szakemberek részére már az előző káputban befejeződött. A barátom egy napon nyugtalan volt, lecsapta a hivatalban a dolgozókabátját, és hazarohant. Az asszony nem volt otthon. Megvadult, és nekiesett a fehémeműszek- rénynek s az abban elhelyezett ékszerkazettának. Feltörte, és egy címet talált benne. A címet megmondta egy kocsisnak, s azzal elvágtatott. Tíz percig várt egy kapu alatt, s akkor jött az asszony. Az asszony sikoltott egyet, azután félájultan - ezúttal életében először - konflisba ült, és az anyjához hajtatott. A barátom még öt negyedórát várt, s akkor lejött az emeletről egy úr, aki nem volt szőke és magas, mint Csókái, nem viselt vasalt nadrágot, szürke zsakettet és oldalt felcsapott panamát, mint Csókái, de akiben a férfiszimat mégis oly minden tévedést kizáró módon érezte meg a csókaiságot, hogy a barátom minden habozás nélkül verte le a fejéről a kis girardi- szalmakalapot. Névjegyet cseréltek, s ekkor kitűnt, hogy Csókáit Kellemek hívják. Mint utóbb, néhány évvel a válás után a barátom egy szép nyári éjszakán a Zugligetből hazajövet elmondta, az asszony még nem volt bűnös. Ez lett volna az első találkozásuk. Ez feltétlenül bebizonyítódott.- A legérdekesebb a dologban - tette hozzá - az, hogy ez a Keller egy csöppet sem, de abszolúte semmiképpen nem hasonlított a képzeletbeli csinos, elegáns Csókáihoz. Polgári megjelenésű, köpcös, értelemhiányra valló emberke volt... S ahogy így jellemezte, leszidta, kigúnyolta és szívből kinevette ezt a szegény, gyatra Kellert, egyre összehasonlítván őt a daliás és csábító Csókáival, eszembe jutottak a francia szobrok, amelyekben a forradalom gondolatát hatalmas, csodaszép géniusz ábrázolja, a feltámadt nemzeti erőt pedig égi haraggal teljes, fennkölt arcú félisten, holott Arouet de Voltaire egy sovány, göthös, hiú, féltékeny, szószátyár vén kóró volt. Mirabeau pedig szörnyszülött: görbe vállú, ragyás, borostás, ferde orrú, bozontos, sőt a legújabb kutatások szerint megvesztegethető is. DÉNES GYÖRGY VERSEI Azt hittem, az erőszaknak kihúzzák majd a méregfogát, tévedtem s ezért megfizetek, korunkban nincsenek csodák. Azt hittem megszépül a föld s vágyainkról szívesen dadogunk, tévedtem, mocsarak buffognak, elsekélyesedik agyunk. Azt hittem boldogok leszünk, ha van még boldogság a mában, tévedtem, csak beléndek terem a csillagtalan éjszakában. Szabó Ottó grafikája Az éj, az éj elalszik, alvó szemében megáll az idő, alszik a józanság szunnyad a balhit, mélyre süllyed öntudat, erő. Te is aludj, ki én vagyok, képzelgéseim, ti is aludjatok, mert egyszer elfogy az álomkép s megrokkan a remény. Nyújtózz el, nyújtózzunk el, pihenjünk a tengermélyi csenddel, jó éjszakát, nyugalmas jó éjszakát, az égen csillagok forognak át. IRODALOM 1995. augusztus 20. l/BSárnap
