Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-08-20 / 34. szám
Uasarnap 1995. augusztus 20. hagyomány A magyar vadászati szóhasználatban az „afrikánus” Afrikát megjárt vadászt jelent, tehát bizonyos rangot adó kicsengése is van a szónak. Dr. Nagy Endre azonban nemcsak vadászgatott Afrikában, hanem sok évig otthona is volt a fekete földrész. Tanzániában a Neru-hegység lankáin vásárolt 40 holdas vadászterületén megvalósította gyermekkori álmát, és olyan körülményeket teremtett az afrikai állatoknak, amelyet csak ősi korokban, az érintetlen Afrika idején élvezhetett a vadon világa. Egész sor vadkímélő, magyar módszert vezetett be az afrikai vadászatokba, amelyek biztosították az eredményes és biztonságos vadászatokat. Dr. Nagy Endre 1913. november 12-én született Szőnyben; anyai ágon a szálak a Balaton partjához, Ba- latonedericshez kötötték: „E ház adott otthont dédapámnak, nagyapámnak, anyámnak. Ide kötnek a gyermekévek, családom minden egyes tagja természetrajongó volt. Itt tanultam meg a természet szeretetét, óvását, védelmét” - mondta az afrikai múzeummá varázsolt vadászotthonáról. Hatalmas szeretetét és jószívűségét afrikai tartózkodásának idején sokan nagyon ügyesen kihasználták, mert felkarolta a jelentkezőket, a vékonyabb pénztárcájú magyar vadászokat, és otthont adott, vadászatot biztosított nekik. Abban az időben az a hír és legenda járta, hogy kétféle magyar vadász él. Az egyik, aki volt kinn Nagy Endrénél, a másik, aki még nem volt... Nagy Endrét a politikai kényszer vitte rá, hogy elhagyja Magyarországot, hiába voltak befolyásos barátai, ismerősei, a hatalom keményen ellene fordult; a volt rendőrszázados és Hatvány „bárónő” férje ellen. Afrikában próbált új életet teremteni magának és családjának. Kittenberger tanítványaként és utódjaként hódolhatott a „nagyvadászatok” nem veszélytelen örömeinek. Neve ott leng valahol az afrikai tábortüzek körül, mert tekintélyt vívott ki magának: az afrikai fehérvadászok példaképe volt. Vallomásaiból tudom, hogy először 1962-ben látogatott haza Magyarországra és nyomban álmodozni kezdett arról, hogy a ba- latonedericsi kastélyt visszavásárolja, és majd mesés afrikai vadászmúzeumot és vadászparadicsomot teremt ott. Vágya azonban csak jóval később válhatott valóra... Életem első és egyetlen személyes találkozója dr. Nagy Endrével 1971-ben a budapesti vadászkiállításon történt. Végigvezetett bennünket a Kelet-afrikai Államok pavilonjain, melynek a szervezője és igazgatója volt, de évek múltán bevallom, hogy a trófeák szemlélése közben inkább a nagy magyar vadászt figyeltem, az af- rikánust, a rendkívül kifinomult érzelmű és tudású emberséges va- dölőt. Töretlen alakja, jellegzetes Dr. Nagy Endre balatonederécsi otthona, ami egyben vadászmúzeum (Archív felvételek) Nagy Endre élénken érdeklődött a nagysurányi vadászati viszonyok iránt, ahová felesége révén — Hatvany-lány volt - kötötték birtokai és emlékei. Utána következett a levélváltás, amelyből kiderült, hogy az őspozsonyi Schwend-család sarja, nagyapja tanár volt és egyben igazgató saját iskolájában. A levél után aztán telefonon még többször beszélgettünk. Felemlítette, illetve érdeklődött, hogy vannak-e kapcsolataim a Kistapolcsányi Bölényrezervátum gazdái között, mert szeretne egy európai bölényt vásárolni az amerikai bölény mellé vadaskertjébe. Megígértem, hogy körülnézek, és megszervezem a bölényvásárlást. A kistapolcsányiak örültek volna az üzletnek, mint mondták: kellene a pénz nagyon, hogy a rezervátumot felújítsák és a bölények táplálékkészletét felelevenítsék. Pozsonyban viszont azzal érveltek, hogy nagyon rossz a rezervátum állományának a korösszetétele: sok a fiatal és az idősebb egyed, hiányzik a középgeneráció, és nyilván nem óhajtunk egy tíz-tizenkét éves bölényt vagy nagyon fiatalt vásárolni. Különben is tervezik a bölények szabadba való kihelyezését Kelet-Szlovákia erdeibe - mondták... Nagy Endre türelemmel fogadta a híreket és nyugtatott, hogy az a jó vásár, amit nem sietnek el. Többször invitált, hogy látogassam meg afrikai vadászmúzeumát Balatonedericsen. A múlt esztendő nyarán módom akadt volna meglátogatni, mivel a közeli Tapolcára augusztusi zászlóavatásra kaptam meghívót. Ám a találkozó nagy sajnálatomra elmaradt, a híres magyar Afrika-vadász szíve - éppen Tapolcán, a kórházban - 1994. július 12-én dobbant utoljára. Távozását a vadászok szerte a világban gyászolták. Én pedig talán az utolsó felvidéki kapcsolata voltam. Motesiky Árpád oldalszakálla és példás rendszere- tete örökre rögződött bennem. A szemle után meghívott bennünket a kiállítótermek előtti afrikai táborba egy pohárka üdítőre. Nem hiányzott-a sátortábor és a szafarihoz szükséges hangulat sem. A sátrak között kölyöko- roszlán játszadozott és marabuk sétáltak peckesen. Egy pillanatra Afrikában éreztük magunkat. Akkor aligha gondoltam arra, hogy majd idők múltával, sok esztendő után a Nimród vadászlapban együtt publikálhatok a toliforgatónak is rangos dr.Nagy Endrével, abban a lapban, amelyet még Kittenberger Kálmán alapított és olyan írók csoportosultak köré, mint Széchenyi Zsigmond, Fekete István, Csathó Kálmán, Zsindely Ferenc és sokan mások. A Nimród szerkesztőségében tudtam meg balatonedericsi címét és telefonszámát. Hívására nem kellett sokáig vámom, korát meg- hazudtolóan fiatalos volt a hangja, pedig a kór akkor már ott lappangott a nagy vadász szervezetében. Még három gazdag esztendőt adott neki az élet. A | Magyar Néprajzi Társaság és a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság szervezésében az idén július 24—29-ig Komáromban, a városi egyetem tantermeiben tartották meg a VII. Néprajzi Szemináriumot, a kisebbségben élő magyar ajkú néprajzosok fórumát, amely két ismert néprajzkutató, Balassa Iván és Újváry Zoltán kezdeményezésének köszönhetően vált hagyománnyá. A szakmai találkozóként is felfogható néprajzi szemináriumok elsősorban a néprajz terén tevékenykedők kapcsolatainak elmélyítését és egymás munkáinak a megismerését szolgálják - előadások, ke- rekasztal-beszélgetések és kirándulások formájában. A komáromi szemináriumra NÉPRAJZ :- Még miniszterként javasoltam: csakúgy, mint Németországban kizárólag szakmai kritériumok szerint vizsgáljuk felül az egyetemi tanárokat valamint az akadémikusokat, és szűrjük ki az elégtelenre vizsgázókat. Sajnos, ezt nem sikerült véghezvinnem, így az egyetemeken ma is valóban szép számmal tanítanak olyan egyének, akik aligha alkalmasak állásuk betöltésére. Tehát jogos az a felvetés, hogy az egyetemek hozzá nem értő egyéneket is bújtatnak.- Ami a kutatásokat illeti, Magyarországon mely intézmények veszik ki részüket a legaktívabban a kutatásokból, a Magyar Tudományos Akadémia és annak intézményi vagy a nyugati gyakorlatnak megfelelően az egyetemek?- Sajnos, a magyar tudományosságot az akadémia igencsak kisajátítja. Ö adja a tudományos rangokat, bár el kell ismernem, Veszélyben a tudományos kutatás? Beszélgetés ANDRÁSFALVY BERTALANNAL melynek központi témája a város helyzetéből adódóan a Duna volt - a hazainak számító szlovákiai néprajzosok mellett szép számmal érkeztek Erdélyből, a Kárpátaljáról, a Vajdaságból, Szlovéniából, sőt még az ausztriai Burgenlandból is. Természetesen, a magyarországi néprajzosok sem hagyták ki a komáromi eseményt, az új arcokkal és régi ismerősökkel való találkozás és a szakmai eszmecsere lehetőségét. And- rásfalvy Bertalan, az Antall-kormány művelődési és közoktatási minisztere részben a társszervező MNT elnökeként, részben pedig aktív néprajzkutatóként és egyetemi oktatóként vett részt a szemináriumon.- Tanár úr, Ön miben látja a néprajzi szemináriumok jelentőségét ?- A kötetlen találkozók lényegét én abban látom, hogy további erőt adnak azoknak a néprajzosoknak, akik bekapcsolódnak a szemináriumi munkába. A találkozón évről évre egymással kezet szorítok tulajdonképpen egy közösséget alkotnak. Olyan közösséget, amelyet közös gondok és problémák izgatnak. De mindez önmagában semmit sem jelentene, ha a mikroközösséget alkotó emberek időnként nem látnák egymást. Az elmúlt évtizedek során éppen azért alakult ki az emberekben a félelem, mert megfosztották őket mindattól, amit csak egy közösségtől kaphattak volna meg. A párt és a szakszervezet hiába próbálta megnyerni a széles tömegeket, arra mindkét szervezet képtelen volt, hogy a közösségben felmerülő problémákra választ adjon. Nem adták meg az embereknek azt a tartást, amit egy közösségnek meg kell adnia.- A komáromi szeminárium megnyitójában egyebek mellett arra is kitért, hogy a tudományos dolgozók, a kutatók ma is ki vannak szolgáltatva a politikusok önkényének. Ez tehát azt jelenti, hogy egy kutató csupán „felülről irányítva” végezheti munkáját?- Ma már a politika közvetlenül nem szól bele a tudományos dolgozók munkájába. Munkájukat nem cenzúrázza oly módon, mint ahogyan azt az előző rendszerben tette. Ellenben közvetett módon mégiscsak megtalálja az eszközöket arra, hogy nem kis mértékben befolyásolja a kutatásokat. Magyarországon például a kormány előbb az egyetemek leépítésével próbálta az egyetemi oktatáson túl a kutatásokat is irányítani. Amikor azonban az alkotmánybíróság törvényellenesnek ítélte a kormány lépését, akkor a kormány a kutatáshoz és az oktatás biztosításához szükséges anyagiakat csökkentette. Végül tehát a kormány elérte szándékát, mert az egyetemek anyagiak híján kénytelenek lesznek elbocsátani a tudományos dolgozók jelentős hányadát.- Az egyetemi dolgozók létszámcsökkentésének szükségességét a kormány részben anyagi okokkal magyarázza. De elhangzanak olyan kijelentések is, hogy az egyetemek szép számmal „bújtatnak” szakmailag kifogásolható alkalmazottakat. hogy az új egyetemi törvény már bizonyos hatásköröket átruház az egyetemekre. Feltétlenül szükség van az egyetemi kutatások megerősítésére, hiszen a tudományban éppen a kutatás a vonzó. Az az egyetemi dolgozó, aki csak tanít és nem kutat, az éppen attól fosztja meg magát, és vele együtt a tudományt is, ami a legvonzóbb, s ez a kutatás.- A Magyar Néprajzi Társaság, mint a néprajzkutatással foglalkozók fóruma, hogyan küzd a kutatók becsületéért és az általa felvállalt eszmék megvalósításáért?- Lehetőségeihez mérten mindig is hallatja hangját, amikor úgy érzi, sérelem éri a tudományos dolgozókat. Ugyanakkor küzd a hagyományok, a nemzeti identitástudattal összefüggő tudás és az ismeretanyagok helyéért az alaptantervben. Társaságunk a szülőknek, az iskolaszéket oktatóknak példák segítségével bemutatja, hogy gyermekeinknek mekkora örömet okoz, ha a hagyományaikból fakadó alkotómunkában vehetnek részt. Gondolok itt elsősorban az énekkarokra, táncházakra és a különféle kézműves foglalkozásokra.- Ennek értelmében már tapasztalható, hogy a szülők maguk kérik a néprajzkutatásnak az általános iskolás tantárgyak közé való bekerülését?- Határozottan érezhető, hogy nő a néprajz, a néphagyomány vagy az azt kiegészítő oktatások - tánctáborok, kézműves tanfolyamok - iránti igény. Több ezer ember jár rendszeresen táncházba és vesz részt valamely hagyományápoló mozgalom munkájában. Az egyetemeken egyre népszerűbb szak a néprajz. A pécsi egyetemen például évente legalább háromszoros a túljelentkezés.- Magyarországról tekintve talán kevésbé van jelentősége, de számunkra, szlovákiai magyarok számára mégiscsak felemelő érzés: Liszka József, Ágas-bogas fa című könyvét, amelyet a szerző elsősorban a középiskolát látogató, néprajz iránt fogékony diákoknak szánt, több magyarországi általános iskolában is eredményesen használják a néprajz oktatásában.- Jobbára a néprajz szakon végzett tanároknak, de a lelkes pártolóknak köszönhetően is Magyarországon ma már számtalan általános és középiskolában nagyon komolyan foglalkoznak a néphagyományok oktatásával. Pécsett például az egyik középiskolában még érettségizni is lehet néprajzból. A lányok több stílusban hímeznek, ugyanakkor tárgyi tudásukról is számot adnak. Örvendetes tény, hogy a népzenét, néprajzot tanulók, ha pedagógusokká válnak, továbbadják a folklór szeretetét. Ma már egy tollvonással, miniszteri rendelettel nem lehet megszüntetni a néphagyományok oktatását. Csupán az a kérdés, hogy az iskolaszékek mennyire ismerik fel annak szükségessségét és kitartanak-e a néprajzoktatás mellett?... Kosár Dezső
