Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-02-05 / 6. szám
32 oldalas színes MAGAZIN Heti tévéés rádióműsor Olvasta már? Böngészett már1' Netán nyert is már? itt már?J S0 YáVx Játsszon és nyerjen velünk! A kettészakított főváros írásunk a 7. oldalon Mkímár? Cikkünk a 16. oldalon 1995. február 5. XXVIII. évfolyam Ára 9 korona ból, és ezért nem sikerült még tökéletesen visszaáll- nia a magyar nyelvre. A riporter érdeklődő kérdésére: vajh mennyi időt töltött a csodás Ámerikában, a tündérke an- gyali mosolyát válaszolja: döntő attribútum a nemzeti hovatartozás megállapításánál? A származás? A nyelv? A tudat? Már Babits Mihály is arra figyelmeztetett, hogy a magyar nyelv tudása magában még nem tesz magyarrá. Ennek a megállapításnak az igazságán én is csak egy nemrégiben látott tévéműsor kapcsán gondolkodtam el mélyebben. A magyar televízió egyes csatornája, főműsoridőben a népszerű showműsort sugározza. A vendégek egyike, egy fölöttébb csinos, szőke kislány mosolyog a kamerába, miközben hamisítatlan amerikai kiejtéssel, ám azért magyarul mentegetőzik: alig pár órája érkezett vissza New Yorkfelvillantva egy hónapot... Az ifjú hölgy anyanyelve magyar, nemzetisége magyar, sőt állampolgársága is magyar, én mégsem merném nyugodt lelkiismerettel magyarnak nevezni. Mert egy nemzethez, egy kultúrához való tartozás nem csak a nyelv kérdése. így van ez még akkor is, ha a felvilágosodás óta sokan vallották és vallják, hogy a nemzeti hovatartozás elsődleges és legkifejezőbb jegye mégiscsak a nyelv. Nem kétséges, ha valaki elfelejti anyanyelvét, nemzeti tudatát is elveszíti. Kisebbségi sorban élve tapasztalhattuk és tapasztalhatjuk eleget, hogy a nemzetiségünk védelmének, megőrzésé(sok ismeretlennel) nek legerősebb, legfontosabb fegyvere a nyelv, anyanyelvűnk, mert az bír legtovább ellenállni az asszimilációnak. De a magyar nyelv ismerete önmagában még senkit sem tesz magyarrá. Hiszen hányán vannak, akik noha tudnak magyarul, nemzetiségüknek mégsem a magyart vallják. Számukra nincs különösebb jelentősége a nemzeti kultúrának, a nemzeti történelemnek. Közülük kerülnek ki azok, akik érdekből, számításból, vagy ki tudja, milyen egyéb okból anyanyelvűket is képesek megtagadni, „elfelejteni”. Van, akinek ehhez elég egy-két év. Van, akinek egy élet is kevés. Nemrégiben találkoztam egy idős hölggyel, aki majd hatvan éve él Prágában, mégsem felejtett el magyarul, sőt, ízes kiejtését, választékos beszédét sok szlovákiai, úgymond, értelmiségi magyar is megirigyelhetné. Ö, bár idegen országba, idegen környezetbe vetette a sorsa, magyarságát ott sem adta fel. E prágai hölgy ugyancsak Prágában élő unokája viszont azt példázza, lehet valaki úgyis ma(Helyey Zsuzsa felvétele) gyár, hogy még a nyelvet sem ismeri tökéletesen. A kislány magyarnak vallja magát, pedig anyanyelve még csak nem is magyar, hanem cseh. Vajon mi készteti erre? Valami belső kényszer? Az ősök óhaja? Nem tudom, csupán azt, hogy még az anyai pofonok sem voltak elég erősek ahhoz, hogy vonzalmában megingassák. Ugyan a magyar nyelvet még tizenhat évesen is csak töri, s Petőfi, Ady, József Attila verseit is csupán fordításból ismeri, mégis úgy érzi, hozzá, róla is szólnak. Népi kultúránkat, zenénket, táncunkat, dalainkat ő talán néha többre tartja, mint mi, akik ebbe születtünk, ezeken nőttünk fel. Ezt a csehországi kislányt én inkább tartom magyarnak, mint a pesti tévében látott kisasszonyt és a hozzá hasonlókat, akiknek elég néhány év külföldön, s már nem tudnak magyarul. Közöttünk, kisebbségi magyarok között is akad ilyen épp elég. S nekik még csak a határon túl sem kell menniük... Tényleg jó lenne tudni, hányán is vagyunk...
