Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-29 / 5. szám

Renert Beáta tizennyolcadik éve kosarazik az élvonalban „Ha menni fog, folytatom..” K osárlabdasportunk nagy ígéretei közé tartozott a hetvenes években. Szülővárosában, Dunaszerdahelyen ismerkedett a sportág ábécéjével, aztán Somorjára hívták, a második ligás csapatba. Mindössze három he­tet töltött új állomáshelyén, amikor egy pozsonyi tornán a Slovan kiszemelte magá­nak, és végül a fővárosi kékeknél kötött ki. Renert (akkor még Csicsay néven ismer­ték) Beáta ott töltötte játékoséveinek legszebb és leghosszabb időszakát. Nyolcvan­ban őt választották Szlovákia legjobb kosarasának, klubcsapatával bajnoki ezüst­érmet szerzett az egykori csehszlovák ligában, s bekerült a junior, majd felnőtt vá­logatottba, amelynek mezében legalább ötven mérkőzést játszott. Aztán Ausztriá­ban profiskodott, onnan tért vissza Pozsonyba, de ezúttal a kékek riválisához, a Sporitefnába. ősszel igazolt a somorjai ligaújonchoz. Azóta a Filozof Samorín szélsője. Csapata két egymást követő hazai veresége után szólítottam meg. Somorja a végállomás • Szokott-e rágódni az elvesztett talál­kozókon?- Valamennyit nehezen viselem el, mert mindig győzni akarok. Ugyanak­kor igazán fiatal együttesünk van, ezért nem lehet folyton sikerről álmodozni. Hát ehhez igazítom elvárásaimat. • Hosszú ideje az élvonalban játszik, valóban tapasztalt kosaras. Csupán a tudásából él, vagy még valami új is ra­gad önre a mérkőzések folyamán?- Elég sokat jelent a tapasztalatom. Emellett minden meccsből lehet tanulni, ami javamra is szolgálhat.. Egész fiatal társaim között persze még megállóm a helyem, mert nekik éppen a rutinjuk hi­ányzik. • Gyors, dinamikus játék a kosárlab­da. Mit élvez belőle a legjobban ?- A variabilitását. Másodpercenként változhat a helyzet a pályán, egymást követik a váratlan pillanatok. Sokszor balra indulnék, de már jobbra kell lép­nem, mert abba az irányba folytatódik a támadás, s nekem nem szabad lemarad­nom róla. Egyszerre játszom a gondola­taimmal és mérlegelem a védelem vár­ható mozgását, miközben magam is megpróbálok úgy indulni, hogy kosár­közeibe vagy dobópozícióba kerüljek. 0 Minden kosárlabdázó vágya a pontszerzés. Mérkőzésenként mennyi az egyéni csúcsa?- Nemigen emlékszem rá. A Slovan- ban átlagban húsz pontot szoktam dobni, azt hiszem, idehaza harminchárom volt a legtöbb. Hároméves ausztriai profisko- dásom idején értem el legjobb teljesítmé­nyemet: negyvenhat ponttal. Igaz, ala­csonyabb színvonalú bajnokságban tör­tént, meg egyedüli idegenlégiós lévén, jobbára csak rám maradt a kosár megcél- zása. Jelenlegi csapatomban megoszlik ez a szerepkör, így törvényszerűen nem csak találataimmal tűnhetek ki. Bea és fia hazaindul 0 És hogy áll a büntetődobásokkal? Mindegyikhez egyforma elszántsággal lát hozzá?- Kivétel nélkül. Mert ki ne szeretne a kosárba találni? Persze, sokat számít, hogy sikerül-e az első kísérlet. Ha igen, nincs baj. Amikor egy-egy kimarad, megindulhat a lavina, s a pszichikai nyomás alatt többet is elrontok. Ez a já­tékelem igazából nem tartozik az erősségeim közé. 0 Könnyen összegyűjthető az öt bün­tetőpont. Előfordult már, hogy kiponto­zódás miatt egyetlen félidőt sem fejezhe­tett be?- Még nem. Azért gondolkodni is kell a pályán. Ha gyorsan összejön három fi­gyelmeztetés, tanácsos elővigyázato­sabban folytatni. Mert ha meggondolat­lanul odaütök, és megkapom a negyedi­ket, aztán már csak úgy-ahogy védekez­hetek, arra várva, mikor fújják le az ötö­diket. Az pedig általában gyorsan bekö­vetkezik. 0 Sportolói pályafutásának eddigi ál­lomásai: DAC, Somorja, Slovan, GAK Graz, Sporitetna és Somorja. Vagyis először tért vissza oda, ahol egyszer - igaz, rövid ideig - már kosarazott. Ide­húzta a szíve, vagy az előző klubjából menekült?- Kellemetlen helyzetbe kerültem a pozsonyi Sporiteffiában. Tavaly bajnoki döntőt vívtunk a Ruzomberokkal, és utá­na szerintem kicsit az edzők fejébe szállt a dicsőség. Ősszel romlani kezdett a han­gulat a csapatban. Sok volt a változás, több társunkat elengedték, így a játék sem ment annyira. Pedig korábban én is azt hittem, még a bajnokot is sikerül legyőznünk, s akár elfoglalhatjuk a trón­ját. Keretünk összetétele erre engedett következtetni. Először Rázgová hagyta ott a klubot. Akkor már én is éreztem a nyomasztó légkört, és egy napon beje­lentettem a trénernek, hogy továbbállok. Edzenem azért kellett valahol, így So- moiján érdeklődtem. Ott mindjárt kaptak az alkalmon. Mondtam a vezetőknek, ha elenged a Sporitelúa, hozzájuk jövök, mert szívem visszahúz a városba, és in­kább csallóközi csapatnak segítek az I. ligában maradni, mint hogy Lévára vagy esetleg megint Ausztriába menjek. 0 Foglalkoztatja-e sportolói múltja, vagy csupán a holnapokon jár az esze?- Jóformán napról napra élek. Nagy tragédia volt számomra, amikor négy esztendeje meghalt az édesanyám. Máig nem tudtam kiheverni. Akkor azt mond­tam, ezentúl inkább semmit sem terve­zek előre. Ahogy jönnek a dolgok, úgy fogadom el őket. Most játszom, s ha ab­bahagyom, elkezdek majd töprengeni azon, mivel folytassam. De amíg megy, kosarazni szeretnék. 0 Melyik sikerére a legbüszkébb?- Legemlékezetesebb számomra a Slovannal szerzett bajnoki ezüstérem. A döntőben a VS Praha volt az ellenfelünk, és Duracka edző ült a kispadunkon. Igazi tétmérkőzésen nem szerepeltem a válo­gatottban, viszont igazán maradandó él­mény számomra, hogy már tizennyolc évesen kijutottam az olimpiai selej­tezőtornára. És még valami: tagja voltam az EB-bronzérmes junior csapatnak. 0 Egyedüli profi kosaras Somorján. Mit jelent ez a gyakorlatban?- Ebből élek. Lejárok edzésekre, vagy Pozsonyban készülök. Csapattár­saim az iskolát látogatják, Cipárová és Csata után a kispadon, Vynuchalovával Vynuchalová dolgozik, ők szabadide­jükben kosaraznak. 0 Hazai meccseiket lelkes kulissza előtt játsszák. Mindig feldobja a közön­ség hangos buzdítása?- Rengeteget segít a biztatás. Nézőink nem agresszívak, nem kihívó- ak, nem szemtelenek, megtapsolják az ellenfél szép támadásait is. Öröm előttük játszani. 0 Elégedett-e azzal, amit kosarasként elért? Vágyott-e valaha többre?- Húszévesen szültem Roman fiamat. Utána többre vihettem volna a váloga­tottban, ha akarom... Klubszinten elvá­rásaim megvalósultak. 0 Majdnem Somorján kezdte a kosár­labdát, ott is fejezi be?- Sok függ az egészségemtől. Ha menni fog, folytatom. Különben vége. Szerződésem az évad végéig szól. J. Mészáros Károly (Prikler László felvételei) Ljuba boldogsága és bánata Húsz évvel ezelőtt az újságírók szavazata alapján Ljudmila Turiscseva lett az év sportolója a Szovjetunióban. Ezt meg­előzően többször is bekerült az első tíz kö­zé, de csak 1974-ben lett övé a pálma. Tu­riscseva 1967 és 1976 között a szovjet válogatott tag­jaként négy olimpiai aranyérmet (egyet egyéni összetettben, hármat csapatban), hét világ- és nyolc Európa-bajnokságot nyert, s 1975-ben és 1976-ban győzött a Világ kupán is. Jelenleg Ukrajnában él, a Dinamo sportegyesület torna szakágának a ve­zetőedzője (ide tartozik a sportakrobatika és a ritmi­kus sportgimnasztika is), és ő az ukrán tornaszövet­ség elnöke. A Szovjetszkij Szport riportere mai éle­téről beszélgetett vele, ebből az interjúból idézünk. • Mondhatjuk, hogy sportvezetőként immár a máso­dik karrierjét építi?- Ez számomra kötelezettség, nem karrier. Jelen­leg vezetőedzőként szerepelek, de a valóságban ad­minisztrátor és szervező vagyok. Úgy érzem, a beosz­tásomban hasznos munkát végzek, hiszen jól isme­rem az élsport minden összetevőjét. De a kötelezett­ségek nem jelentenek a számomra terhet, bár sok ne­hézséget kell leküzdenem. Gondoskodom a tornasze­rekről, a felszerelésről, a versenyek rendezéséről, in­tézem a tornászok hazai és külföldi utazását is. • Milyennek látja az orosz tornát?- Oroszként, bevallom, a nagy ország szétbomlása csalódást okozott nekem. Groznijban születtem, soká­ig Rosztovban éltem, a szovjet válogatott tagjaként so­kat tartózkodtam Moszkvában, végül Kijevbe mentem férjhez. Minden városban vannak rokonaim, jó bará­taim. A velük való találkozás azonban különböző okok miatt nehézségekbe ütközik manapság. De konkrétan a kérdésre válaszolva elsősorban a női tornáról mond­hatok véleményt. Leginkább nemzetközi versenyeken látom az oroszokat, ők most ellenfeleink. Imádom az orosz nyelvet - az ukránt még nem sikerült tökéletes szintre fejlesztenem -, imponál az orosz jellem, szere­tem az orosz zenét, szóval képtelen vagyok elszakadni az orosz kultúrától, a sporttól, a tornától. Véleményem szerint a szakadás nagyon kihatott a sportra is. A téli olimpián az oroszok sikerrel szerepeltek, de még ered­ményesebbek lehettek volna a FÁK égisze alatt. Az az érzésem, hogy Atlantában az oroszoknak nehéz lesz. Az orosz tomasport is szegényebb lett a szétválással. Kitűnő edzők, csak hogy megkereshessék a kenyerü­ket, külföldön vállaltak munkát. A legjobb ukrán és fe­hérorosz tornászok kiválásával gyengül a csapat is. 0 Hol lakik jelenleg? — Több mint tizenhat éve mentem férjhez Valerij Borzovhoz (a szovjetek egykori kiváló vágtázója - a szerkesztő megj.), azóta Kijevben lakom. A városköz­pontban van egy nem túl nagy, de kellemes lakásunk. 0 Húsz esztendővel ezelőtt egy szokatlan kérdést tettek fel önnek, amely a férjhez menésre vonatko­zott, és ön azt válaszolta, hogy a montreali olimpiáig nem akar szerelmes lenni. — így történt. Valerijjal 1976-ban, Montrealban ismerkedtünk meg, és örülök, hogy a sors olyan ke­gyes volt hozzám, hogy ő lehetett a társam az élet­ben. A házasságunk boldog és sikeres, a férjem je­lenleg az ukrán ifjúsági és sportminiszter, a nemzeti olimpiai bizottság elnöke. 0 Mennyire hatnak egymás munkájára? — Valerijjel együtt a sportban nevelkedtünk, ezért könnyen megértjük egymást. Úgy érzem, nem zavarjuk egymás munkáját, ellenkezőleg, inkább segítünk egy­másnak. Gyakran vitatkozunk, de nem veszekszünk. S nem utolsósorban az is lényeges, hogy már érett fejjel keltünk egybe, és tisztában voltunk azzal, hogy milyen kötelezettségekkel jár a házasság. • Van egy kislányuk, igaz?- Tánya egy évvel az esküvő után szüle­tett, most tizenpt éves. Elvégezte a kilencosztályos matematikai líceumot, és most a villamossági műszergyártási intézetben tanul. Próbálkozott a tor­nával és a ritmikus sportgimnasztikával is, de kilenc­évesen a papája nagy örömére atlétizálni kezdett. • Mi volt az életében a legszomorúbb pillanat?- Kezdetben úgy gondoltam, hogy ezt a pillanatot akkor éltem át, amikor a montreali olimpia után vé­get ért a tornászpályafutásom. Mára azonban rájöt­tem. hogy az a legszomorúbb, amikor az ember elve­szít valakit a hozzá közel állók közül. Édesanyám vi­szonylag fiatalon, ötvenkét évesen halt meg. Egész életemben éreztem az odaadó segítségét, ő volt a legfőbb támaszom. Minden, amit elértem, neki kö­szönhető. Aztán néhány évvel ezelőtt meghalt Valerij édesapja, akivel már a megismerkedésünk első pilla­natától meleg szeretet kötött össze. Ezeknél nincsen fájdalmasabb emlékem. 0 Mondja inkább a legboldogabb pillanatot!- A sportban az, amikor olimpiai bajnoknő lettem Münchenben, a magánéletemben pedig az esküvőm és a kislányom születése. »• .

Next

/
Thumbnails
Contents