Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-29 / 5. szám
32 oldalas színes MAGAZIN Heti tévé és rádióműsor Családi magazin 1995. január 29. XXVIII. évfolyam Ára 9 korona Félelem Félek, rettegek az erőszaktól. Mint ahogy te is félsz meg rettegsz tőle, kedves olvasóm. Ne háborodj hát fel a tege- zésért, de az erőszak sem magázódik, történjék az az utcán, a bankfiókban, vagy akár szalonképesebb formában a parlamentben. Az erőszakkal nem lehet, nem szabad magázódni, hanem tegező őszinteséggel kell farkasszemet nézni vele. Amíg még lehet, amíg nem késő. Mondjuk hát ki kerek perec: mindennapjainkat az erőszak, annak legkülönbözőbb megnyilvánulásai jellemzik. Mert miért gyűlölködsz azonnal, ha Pozsonyban, Trencsénselmecen vagy éppenséggel Liptószentmiklóson magyarul is beszélek a boltban; miért vagy teli indulattal, ha a buszban a lábadra lépnek, ahelyett, hogy megvárnád: mond-e suta pardont a vétkes? És vajon miért szükséges az, hogy a jelenlegi kormánykoalíció pártjai egyikének vezére úgy nyilatkozzon egy ellenzéki párt elnökéről a sajtónak, hogy „a becsületes keresztény még csak leköpni sem képes őt, hiszen az túl nagy megtisztelés lenne e sátánfajzat számára”. Őszintén szólva, tényleg nem tudom, miért kell ennyire szabadjára engedni az indulatokat a politika legfelsőbb régióiban is, ha a közélet alacsonyabb szintjein amúgy is lépten-nyomon félnünk kell az erőszaktól. Ez utóbbit riasztó statisztika bizonyítja: Szlovákiában tavaly 12 percenként követtek el egy-egy tolvajlást (ebből 50 percenként loptak el autót, kétóránként pedig feltörtek egy-egy lakást) és minden harmadik nap újabb gyilkosság történt! Divatos szófordulattal élve: ez van. Annak dacára, hogy önmagát humanitáriusnak mondó társadalomban próbálunk élni; s talán azért is, mert a rendőrségben mindmáig nem ült még el a rendszerváltást követő bizonytalanság. Szinte egyik napról a másikra váltott viszont az alvilág s vigyorogva előbújt rejtekhelyéről. Jómagam nem szeretek egyetlen egyenruhát, így a rendőrit sem; annyit ellenben mégis hozzáfűznék, hogy nem akarnék mostanában rendőr lenni. Igaz, újságíróként sem dicsérget az ügyeletes hatalom, a rendőrökkel viszont szinte senki sem rokonszenvez. Tájainkon már azért is dödögni illik, ha a rendőr igazoltatni merészel. Arra alig gondol bárki is, hogy például Amerikában a rendőr nemegyszer előbb megbilincsel, és csak azután kérdez. Persze, más kérdés, hogy ott csak indokolt esetben intézkedik; a pusztán fontoskodó, netán kellemetlenkedő rendőr inkább mifelénk divatos. Talán ez az egyik oka annak, hogy ott, mármint tőlünk nyugatabbra, tisztelik a rendőrt; nálunk viszont a köztekintélyért vívott csatákból nem a rendőrség szokott győztesen kikerülni. Igaz, mindez nemcsak hozzáállás meg tekintély, hanem pénz kérdése is. Azé a pénzé, amelyből a bűnözőknek és az ügyeskedőknek lassan több lesz, mint a rendőrségnek. Manapság ott tartunk, hogy a törvényszegőknek kétszer-háromszor drágább (és így jobb) fegyvereik meg autóik vannak, mint az egyenruhásoknak. Csoda hát, ha sok esetben ők húzzák a rövi- debbet? És történik ez aközben, hogy a mindig új minisztériumi kocsiparkok még újabbakra újulnak; hogy mindarra, amire nemzeti színű pecsét, címer, zászló biggyeszthető, arra van pénz. Arra viszont nemigen akad, hogy a tekintélyét kereső rendőrség soraiba megfelelő embereket toborozzanak, s azokat végre becsületesen, az új kormányzati ideológiától mentesen, komoly munkával felkészítsék a hivatásukra. Meggyőződésem, erre ebben az országban is lenne pénz, ha az államkasszából nem nemzeti alapon markolásznák föl a gubát; ha az anyagi javakat nem a kormányzat iránti rokon- szenv szerint mérnék. A decemberben hivatalba lépett kormány egyik minisztere, egy tévécsevely keretében, kifejtette: úgy erős a korona, ha szlovák. Nos, én úgy tudom: inkább úgy erős a valuta, ha konvertibilis! Ezt látszik igazolni, hogy egyre kevésbé tolonganak a külföldi befektetők Pozsony és Ágcsemyő, a Duna és a Tátra között. Arra valahogy nem gondol nálunk senki, hogy a vállalkozói-beruházói kedv szintén egyik fokmérője a közbiztonság állapotának. Itt és most egyelőre ott tartunk, hogy nem kell félmilliót szállítanod, hogy rád lőjenek. Ha úgy hozza a sors, hát egy húszasért is agyonvernek. Még egy felesért is kiverik a szemedet, bandába verődve lebaltáznak az utcasarkon - és te naponta egyre jobban félsz és rettegsz. Vajon maradt-e még erőd segítségért kiáltani? És milyen nyelven kiáltasz, hogy meghallják odafent, a nagy nemzeti csinnadrattában?! MIKLÓSI PÉTER
