Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-22 / 4. szám
l/BSárnap 1995. január 22. VALÓSÁG Kö zép-Kelet-Európa - a nyugatiak szemével Szélárnyék Ritkaság, hogy az ember a kívülállók szemével nézheti saját környezetének helyzetét. Nos, velem épp ilyesmi történt a minap, amikor Bécsben nyugat-európai közgazdászok társaságába kerültem, ahol a beszélgetés egyik fő témája Közép- és Kelet-Európa jelenlegi gazdasági helyzete volt.- Maguknál a dolgok nem a legideálisabban mennek - jegyezte meg egy angol közgazdász a britekre jellemző stílusban.- A térségben kialakult helyzetért mi is felelősek vagyunk - állapította meg a Berlinből érkezett vendég, akiről kiderült, hgy a hajdani Szovjetunió utódállamainak gazdasági helyzetét figyelemmel kísérő szakértő. - Kezdettől fogva rossz volt az alapállásunk. A vasfüggöny leomlásakor sok nyugati cég csak új piacot látott a közép-kelet-európai országokban; mások pedig csupán az ottani nyersanyagforrásokra irányították figyelmüket, miközben fogalmuk sem volt a valós állapotokról. A Nyugat szerintem ott követte el a legnagyobb hibát, hogy nem helyezett kellő hangsúlyt a széles körű gazdasági felvilágosító és ismeretterjesztő munkára. A nyugati közgazdászok ezreit kellett volna ezekbe az országokba küldeni, hogy az emberek különböző rétegei számára közérthetően elmagyarázzák a piacgazdaság lényegét. Ezzel elejét lehetett volna venni a „sült galamb” szindrómának, amely szinte kivétel nélkül minden posztkommunista országban rohamosan elterjedt. Sokan azt várták, hogy a Nyugat majd a segélyek özönével árasztja el őket, s így nagyobb áldozathozatal nélkül, rövid idő alatt felzárkózhatnak a gazdaságilag fejlett államokhoz. Ennek a megdöbbentő naivitásnak - amelyben olykor még a politikusok és egyes vezető gazdasági szakemberek is osztoztak - mély gyökerei voltak, amelyek az előző negyven esztendeig a szovjet utódállamok esetében hetvenöt évig tartó, fejreállított értékrendben keresendők. Több generáció nőtt fel abban az értékrendben, amely nem tartotta tiszteletben a magántulajdont, és számos más ponton is merőben eltért a Nyugaton elfogadott alapelvektől. A szocializmusban élő átlagember a vasfüggöny mögött hatalmas árufölösleget és gazdaságot sejtett; ezért elvárta, hogy a rendszerváltás után ő is részt vehessen a „népek nagy' lakodalmán”. Szerintem Közép- és Kelet-Európábán az emberek többségének még ma sincs reális képe a piac- gazdaság működéséről, vagy a Nyugaton élő átlagember életviteléről. Ezért aztán sokan elkeseredettek és becsapottnak érzik magukat. Nos, ezt lehetett volna elkerülni egy idejében kezdett felvilágosító munkával. Amolyan átképzés formájában, hiszen tudjuk, hogy Keleten is akadnak kiváló közgazdászok, de nincsenek elegen, és vezető pozícióba kerülve - példa híján - ők is csak kísérleteznek. Itt bekapcsolódott a beszélgetésbe az osztrák házigazda, aki maga is közgazdász:- Ekkora gazdasági és politikai rendszerváltás, amely Európában csaknem a felére kiterjed, aligha mehet végbe megrázkódtatások, majd pedig katarzis nélkül. Ennek szinte minden közép- és kelet-európai országban a lakosság mentalitásának megfelelően, valamiképpen be kell következnie. Ugyanakkor súlyosbítják a helyzetet azok a politikusok, akik az uralkodás megszállottjai és a gazdasági átalakulást is csupán a nyilatkozataikban tartják elsőrendű feladatnak. A konkrét tetteik eközben másról tanúskodnak. Ezt a jelenséget én amolyan „gyermekbetegségnek” tekintem, és szinte biztos vagyok benne, hogy hol előbb, hol utóbb, de a lakosság mindenütt felismeri e politikusok játszadozásait, illetve ráébred a gazdasági problémák megoldásának sürgősségére. Ezzel szemben a racionalizmus eszmeisége törvényszerűen zárt társadalmakat hoz létre, s ez kire- kesztheti ezeket az országokat Európából. A társaság ezután már csupán a volt Szovjetunió területén létesült utódállamokban lezajló eseményeket, ezek gazdasági vetületét taglalta, majd témát váltva áttértek az Európai Unió belső problémáira. A kelet-kö- zép-európai országok helyzetéről jóformán már szó sem esett. Ennyit értek térségünk gazdasági gondjai - Nyugatról nézve. Legalábbis azon az estén. Lőrincz Kató Úttalan (vízi) utakon Menteni a menthetőt Egy fotós csendes távozása (PRANDL SÁNDOR HALÁLÁRA) A háború utáni szlovákiai magyar sajtó időszakát egyesek újságírásunk hőskorának tartják. Amennyiben elfogadjuk ezt a minősítést, úgy szerénytelen túlzással az akkori újságírókat is hősöknek nevezhetnénk. Igaz, nem voltak daliás legények, a jogfosztottság éveiben távozásra kényszerült értelmiségiek hiányában - kevés kivételtől eltekintve -jobbára egyszerű proligyerekek, iskoláikat saját hibájukon kívül félbeszakított fiatalok ragadtak tollat, és fáradhatatlanul járva a délvidéket tudósítottak a kényszerálmából ébredező szlovákiai magyarság életének ezernyi megnyilvánulásáról. Az akkoriban induló Új Ifjúság szerkesztőségébe, egy téli napon, félénk fiatalember állított be. Sűrű bocsánatkérések kíséretében kérte, hogy bemutathassa néhány felvételét. Bizony gyengécske, életlen fényképek voltak. Mondtuk is neki, hogy közlésre, sajnos, nem alkalmasak. Tudja, válaszolta, hisz petróleumlámpa fényénél másolta őket. De majd ha bevezetik nála a villanyt és nagyítója is lesz, bezzeg akkor, fogadkozott. Csak távozásakor kérdeztük meg a nevét.- Prandl Sándor vagyok - mondta alig hallhatóan. Ez volt az első találkozásunk. Akkor még nem sejtettük, hogy további munkánk hol erősebb, hol lazább szálakkal, de valamilyen formában egész életünkre összefonódik. Évekkel később ő lett az újjászülető nemzetiségi kultúránk egyik krónikása. Az elkövetkező évtizedek folyamán ezer és ezer felvételén örökítette meg a főképp Dél-Szlovákiában zajló események megannyi mozzanatát. Újságaink hasábjain közölt képei nehéz, ám így is szép korszak néma tanúi. És hírmondói. A fotós az a kiváltságos művész, aki a leghitelesebb formában képes megörökíteni a múló pillanatot, ezzel is dacolva az elmúlással, mert képeivel a már nem létezőt menti át az utánunk jövő nemzedéknek hagyatékul. Igaz, ő „csak” krónikás volt, és csupán azt hagyhatta örökségül, ami neki és nekünk is megadatott. Sanyival történt első találkozásunkat idézve, ide kívánkozik utolsó beszélgetésünk emléke is. Mert ez már szintén csak emlék. Tavaly nyáron piaci szemlélődésem során hozott össze vele a véletlen. Ő is csak nézelődött, többre nem tellett neki. Keserű mosollyal közölte, hogy három nap múlva kap nyugdíjat, addig még van egy húszasa. De már megszokta, hogy így van ez minden hónapban, a szerény nyugdíj a következőig soha nem tart ki. Korántsem panaszként mondta, ennek látszatát is kerülte, mert még ezzel se akart másokat terhelni. Azt is csak úgy mellékesen közölte, hogy átvészelt két agyvérzést, meg ennél is több infarktust. Búcsúzóul átnyújtotta egy kaktuszból előállítható, tibeti kolostorban felfedezett gyógykészít- mény ősi receptjének másolatát, mondván: az minden betegségre gyógyír... Végül a tibeti szerzetesek csodatevő kaktusza fölött is diadalmaskodott a halál. Krónikásunk egész életére és munkájára jellemző szerénységgel, csendben távozott. Nehogy halálával is terhére legyen bárkinek. Temetéséről is csupán utólag értesültünk. Emlékét már csak újságjaink immár sárguló lapjain fellelhető, nemzetiségi sorsunkat megörökítő felvételei őrzik. Zsilka László Most mi lesz velünk? - tűnődik Klánik József és Nagy Anikó Most hová legyünk? (Prandl Sándor munkásságára az 1965-ös csallóközi árvíz pusztítását idéző fotókkal emlékezünk.)
