Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-22 / 4. szám
A kábítószer neve: NŐ Wilfried Wieck pszichológus A férfiak szerettetik magukat című könyve világsikert aratott. Egyesek szerint a könyv a „kemény férfiakat” felbőszíti, a „kemény nőket” felbuzdítja. A szerzőnek sem ez, sem az nem állt szándékában. Csupán keresi a két nem együttélésének lehetőségeit. Az alábbiakban e könyvből közlünk részleteket. A férfiak más világban élnek Megértem azokat a férfiakat, akik visszasírják a feminizmus, a női egyenjogúság előtti időket. Neheztelnek a nőkre, mert miattuk kénytelenek alávetni magukat az önismeréssel járó idegpróbának. A férfiak önértékelése szertelenül ingadozó, amiért inkább férfitársaik, semmint a nők előtt restellkednek. Emberismeretem azt sugallja, hogy a férfi a nőktől való függőségében nem maradhat magára. Túlzás nélkül megállapíthatom, hogy a férfiaknak azért is szükségük van a nőre, nehogy ebben a bolondos világban eszüket veszítsék. Az apajogúságon alapuló társadalomban a két nem élete merőben eltért egymástól. Elvégre szükség is van két lélektanra, mert minden lelki fenomén: az emberről, a munkáról alkotott kép, a szexualitás, a vágy, a szerelem, a társadalomba való beilleszkedés, a féltékenység, a lelki egyensúly és a nyelv egyaránt férfi és női változatot igényel. A nők megszállottjaiként haladéktalanul szükségünk van függőségünk kielégítésére. A nő minden szükségletünk forrása (a nőről alkotott kép), a férfi pedig az a lény, aki jogot formál a nőre (a férfiról alkotott kép). A férfi az, aki mindig csak kap, a nő pedig mindig csak ad. Tehát az egyik tulajdonos, a másik tulajdon. A nőt így kizsákmányolva nem épp emberi módon viselkedünk vele szemben. Valamiféle termék számunkra, amit egyszerűen elfogyasztunk. A közelségünkben él, mi mégiscsak bizonyos távolságból szemléljük, hogy vágyakozik utánunk és szeret bennünket. És mi szerettetjük magunkat. M Földrajzi szélességi fokunkon szinte nem is érzünk örö- ™ met közelségéből és valamiféle hálát iránta, az együttérzésről nem is beszélve. A nőt pajzsként használjuk a magányérzet pillanataiban, amikor számunkra valami elveszti értelmét és a legszívesebben mindent összezúznánk magunk körül. Mindezt a nők is tudják, ismerik saját világukat és szenvednek miatta. A férfiak viszont egészen más világban élnek. A nő - kábítószer A nő is csak ember. Ez így nagyon természetesen hangzik, ám képesek-e a férfiak felfedezni a nőben az embert? Egyáltalán képesek-e a megérdemelt figyelmet szentelni nekik? A férfiak teljesen függetlenül élik életüket. Több abszolút dolgot pedig felettébb nehéz közös tető alá hozni, mert az abszolú- tumok csak ritkán egyenjogúak. Ennek következtében a reagálásuk radikális, küzdenek a győzelemért, hogy mások fölött diadalmaskodjanak, a nyilvánosság előtt csakúgy, mint otthon. Ügy vélem, egészen másképp élnék, ha ismerném a nő érzésvilágát. Társadalmunk valósággal beprogramozta a férfi nőtől való függőségét. Kell valaki, aki eltereli a férfi figyelmét a helyes táplálkozásról, a kölcsönös, egyenrangú emberi kapcsolatokról, hogy lassan rászokjon a kábítószerre, amelynek neve: Nő. De hát ki ez a valaki? Egy válasz máris adódik: az anya. ó uralkodik egész gyermekkorunk fölött, ó okozta bennünk a törést, ő tehet mindenről. Ám kétlem, hogy a válasz ilyen egyszerű lenne. Amennyiben bonyolult társadalmi jelenséggel állunk szemben, nem tehetünk érte felelőssé egyetlen nőt. De az a szélsőség sem helytálló, hogy mindezért minden nőt, az anyák valamiféle politikai pártját és annak lobbyját okoljuk. Sőt mi több, a kábítószer sem tehet arról, hogy valaki nem tud szabadulni a tőle való függőségtől. Meg kell találnunk e kábítószert terjesztő és rajta nyerészkedő dealerek szindikátusát és intézményeiket. A félreértések elkerülése végett: a nőknek mindehhez semmi közük sincs. A nő önmagában még nem kábítószer, csupán a férfi érzi annak. Védekeznie kell, nehogy alárendelje magát a férfinak és hagyja magát pénzért áruként manipulálni. Az anyákat tehát nem vonhatjuk felelősségre, de hát akkor kit? Kinek származik nyeresége a kemény kábítószerrel való kupeckedésből? Ha a férfiak is feltesznek ilyen kérdést, úgy vélem, a válasz csak megtévesztő lehet. Kevés férfi akad, aki függőségéért magára vállalná a felelősséget. Saját tapasztalatból mondhatom, hogy ezt a szégyent mindenkor igyekeztem elkendőzni. Úgy véltem, csak én függök a nőktől, de a legjobb esetben is csupán a kevesek egyike vagyok. Sokáig hallgattam szégyenérzetemről, próbáltam elrejtőzni vele és rejtekhelyemet fölérendeltségemről és halhatatlanságomról alkotott illúziómmal igyekeztem ékesíteni. Szerencse, hogy olyan asszony jutott élettársamul, aki félelmemben akkor sem hagy magamra, ha emberként csődöt mondok. Nem szömyűlködik, ha bevallom ráutaltságomat. Élettársam inkább megbocsátja a határozatlanságomat, mintsem elfogadjon kívülállónak. Szívesebben veszi kíváncsiságomat, mint közönyömet. Soha nem nevetett ki és nem szidott meg férfiatlan magatartásomért, önostorozásomért vagy ellágyulásomért. Óriási különbséget látok a tekintélyen alapuló és a másik nem szabadságát tiszteletben tartó feminizmus között. Ezért javaslom a férfiaknak a mindenkori őszinteséget, ók keressék a közeledést, ha élettársuk nem érti meg félelmüket és kételyeiket. Apám, légy apa! Margit Brückner írja A nő szerelme című könyvében, hogy a nők gyötrése a házasságban korántsem magánügy, mert a nő, a férfi és az állam között valamiféle megegyezés létezik. Szerintem ugyanaz vonatkozik a férfiak nőktől való függőségére is. Az állam nem csupán szentesíti a nők hátrányos helyzetét, de egyúttal a tőlük való függőségünket is elősegíti. A nem éppen önérzetes férfiakra van szüksége, akiknek energiáját kizsákmányolhatja, s akik készek akár életük feláldozására is. Ehhez csakúgy kiválóan megfelel a fölényeskedő, közben reménytelenül másoktól függő férfi, mint a kiutat hiába kereső, a zsarnokságot tűrő, kétségbeesett nő. A munkás vagy a katona beéri az egyoldalú gyógymódot kínáló kábítószerrel, melynek neve Nő. Elsősorban az állam és más intézmények óhaja, hogy legyen csak a nő a férfi számára drog, mert a másoktól függő és másokra rászoruló férfiakra van szükségük, akik mindaddig „befogják a szájukat és tartják a lépést”, amíg valaki meg nem vonja tőlük megszokott kábítószerüket. Ebben a házasságot és családot gyámolító szociális hálóban nem könnyű felismerni a dealereket. Viszont véleményem szerint az anyákénál jóval nagyobb az apák ez irányú felelőssége. Ugyan saját függőségüket sem tudatosítják, de fiaik szabadságának szükségét sem érzik. „Legyen a fiamnak az enyémnél jobb sora”, mondogatja az apa, miközben egyáltalán semmit nem tesz ennek érdekében. Tehetetlenül tűri, hogy a fia mennyire kötődik az anyjához, róla viszont megfeledkezik. Magatartása mögött nem is annyira elégedetlensége, mint inkább a fia iránti gyűlölete rejlik. Az anyához való viszonyában arra irányítja fia figyelmét, hogy a nő jelenléte egészen kellemes dolog. Amikor azután az anya fia számára is nélkülözhetetlenné válik, apjához hasonlóan ő is kezdi őt kihasználni és lehetetlenné tenni, ami végeredményben be is következik, mert az anya semmit nem tesz ellene! Az apa, aki az önérzetes nőnek köszönhetően ezt a drogot visszautasítaná, ismét fia példaképévé válhatna. Ellenkező esetben erre soha nem kerülhet sor. A monopóliumnak befellegzett A férfi szemében az egyenjogú, határozott, önálló és túlságosan független nő frigidnek, nem egészen normálisnak, kissé zavaros fejűnek tűnik. A nő viszont a valóságban már nem vállalja a hiányérzetben szenvedő férfi további gyógyítását. Foglaljuk hát össze az elmondottakat: 1 .A férfi kötődik a nőhöz A patriarchátusban az anya kábítószer, a család pedig a színtér, ahol ez érvényre jut. Az anya rituális bánásmódjával teszi a fiát függővé, akinek nincs is más választása, mert elkényeztetettsé- gével, mint kábítószerhez kötődik az anyjához. E drog dealeije az apa, a fő színtér pedig a társadalom. Az apa egyre távolodik a fiától és helyét átengedi az anyának. A fia számára ő a szokatlan és a rendkívüli marad. Az anya hatásával motiválja, inspirálja, megnyugtatja a fiát és így életének nélkülözhetetlen támasza. Ugyanakkor megfélemíti és szorongást vált ki benne, mert elmélyíti az anyától való függőséget. A családi kábítószer- modell a társadalom minden további függőségének a prototípusa. 2. A nőktől való függőség. A nő a férfinak testi és lelki szükséglete, de pótolhatatlan munkaerő is (otthon és a munkahelyen), gyermekei nevelője, szexuális tárgy, gyógyító erejű és alsóbbrendű lény, aki soha nem nőhet fel hozzá. Testileg nem képes megközelíteni, ezért erőszakot alkalmaz vele szemben. A férfinak a nő fölött gyakorolt hatalma nélkül csekély önbizalma lenne az életben. 3. Hiányérzeti tünetek. Mivel a férfi előbb, hosszabb időn át és intenzívebben nőtt hozzá az anyjához, mint az apjához vagy más emberhez, a nőtől való elszakadása értelemvesztéshez, identitásának kétségbevonásához és kétségbeesett reakciókhoz vezet. Ha helyreáll is kapcsolatuk, a férfi aligha lesz tekintettel a nő szükségleteire és egyáltalán lényére. Ezért az absztinencia (hiányérzet) tüneteitől csak bizonyos időre szabadulhat meg, végleg soha. 4. Az adagok növelése. E biztonságérzetet adó és fejlődését serkentő kábítószer hatásának tartósítása érdekében, feledtetve az élet nyomorúságát, a rá váró teendőket, az öregedést, a közelgő halált, folyamatosan növeli nő-adagját. Ezt szolgálja a szexuális hűtlenség, a prostitúció, a perverzitás, az erőszak és erőszakoskodás, s végül a hatalommal való visszaélés, fiatal lányok sanyargatása. 5. Bűnhődés. A kettős társadalmi erkölcsnek köszönhetően a hivatalosan tiltott kábítószer-fogyasztásért a férfi gyakran másokkal fizettet, de minden esetben magát is bünteti: nyugtalanság, álmatlanság kínozza, munkájában hézagok keletkeznek, lelki okokra visszavezethető testi tünetek, férfi problémák (szív- és vérkeringési zavarok, stressz, asztma) gyötrik, korábban hal meg. 6. Erőszak alkalmazása. A férfi közvetve vagy közvetlenül a nőn elkövetett erőszakra vetemedik. Veri őt, hogy „kötelességei” teljesítésére kényszerítse. Fenyegeti, korlátozza, zsarolja és megerőszakolja a nőt. Szeretné elpusztítani azt, amitől függ, de hiába reménykedik szabadulásában. Ártalmatlan kábítószer nincs. A kábí tószer-fogyasztás, így a nő is, lényegében lassú önpusztítás. A nőtől való függőség megrövidíti a férfi életét. A nőtől nem csupán a gyenge, hanem valamennyi férfi függ. A társadalomnak ilyenfajta elrendeződése ellen nincs semmiféle gyógymód. A férfi e függőségét csak abban az esetben számolhatná fel, ha megszüntetné a nő gyermeknevelési monopóliumát. Az apák és anyák gyermekeik fölött gyakorolt hatalmának igazságos megosztása csupán akkor jöhetne számításba, ha megváltoznának az intézményesített hatalmi struktúrák. Ez viszont az eddigi nevelés és az állam végét jelentené. Fotó: Tótlipál Gyula; illusztráció: archívum Illúziók nélkül Amennyiben a nő a férfival együtt akar élni, bizonyos felelősséget is át kell vállalnia. Ha nem él az őt illető joggal, akkor csak a gyermekekkel, de nem az apjukkal fog élni. A férfival nagyon kötetlen lesz a kapcsolata. A férfival nem élhet úgy, hogy magára hagyja lelki problémáival. Ha bárkinek szándéka valaki mással együtt élni, szükségszerűen egyéniségének csiszolására kell törekednie. Se a nőnek, se a férfinak ne legyenek illúziói, hogy e követelmény teljesítése nélkül is boldogan együtt élhetnének. Természetesen a férfival kapcsolatot teremtő nőnek ragaszkodnia kell ahhoz, hogy a férfi a nő ápolója, gyógyítója legyen és e kapcsolat elmélyítésére törekedjen. Ám nem szabad a férfit egyoldalúan bírálnia, önmagának is fel kell tennie a kérdést, hogy egyes területeken miért nem a férfi veszi át a főszerepet. Talán az anya hatalmától való félelmében nem akar a férfi ellenlábasa lenni? A feminizmus számos női hívét egészen más gondolat foglalkoztatja. Látva a férfi erőszakosságát és kegyetlenségét, óvakodik a vele való minden közösségtől. Megértem őket, és ugyanúgy nyugtalanítanak a férfiak túlkapásai, mint a nők következetessége. Amilyenek a férfiak ma, olyanok lesznek férfi leszármazottaik is. A feministák is úgy nevelték őket, hogy rászoruljanak a nők barátságára. A két nem kapcsolatában megnyilvánuló igazi humanizmus felől érdeklődők erről soha meg ne feledkezzenek. Miért távoznak? A nők gyakran elmondják, mi mindent kellett átélniük, mielőtt élettársukat elhagyták. A férfiaknak mindezt a következő szavakkal próbálnám tolmácsolni: „Sokat dolgoztál, törted magad, s a nőre nem jutott időd. Rettegtél, hogy kevés lesz a jövedelmed, de csöppet sem féltél, hogy kevés időd jut az életre. Az asszonyt teljesen lekötötte a háztartás, a gyerekek. Ezt tetézték a mindennapi veszekedések - veled. Néha szeretett volna magára is időt szakítani. Arra vágyott, hogy vele is törődjön valaki. Jólesett volna neki, ha gyengéden magadhoz vonod, meghallgatod, s nem rögtön csak a szexre gondolsz. Néha szívesen elszőrakozott volna veled. Te viszont ledobtad a cipődet, kényelembe helyezted magad és elnyújtóztál a képernyő előtt. Valid be, mikor takarítottál utoljára? Mikor mostál? Főztél-e valaha is? Megkérdezted legalább egyszer is, hogy érzi magát? Érdeklődtél valaha is, nincsenek-e gondjai? Hívtad-e őt néha sétára? Mikor voltatok társaságban? Hányszor szeretett volna veled szót váltani, de te mindig rettenetesen fáradt voltál. Ha nem is nagyon, de mindig tisztában volt érzelmeiddel, míg téged az ő érzései soha nem érdekeltek. Te mindig csak kapni akartál, adni soha. Ha együtt voltatok is, hiányzott belőled a gyengédség. Te másoknak szenteltél figyelmet, flörtöltél, őt észre sem vetted. Miért nem mutattad ki környezetednek is, hogy szereted őt? Miért hurrogtad le őt egy harmadik jelenlétében, s nem négy- szemközt beszéltél vele? A szexről az az elképzelésed, hogy egyszerűen jogod van rá, s nem az ő ajándéka, ha kényeztet és szeretkezik veled. Még csak baráti mosolyra, a legcsekélyebb elismerésre se méltattad, nem érdeklődtél problémái felöl. Érzelmileg teljesen sivár lett. Szerette volna, ha néha megöleled őt. Te csak magadat tartottad fontosnak. Nem sírhatta ki magát a váriadon, nem voltál a támasza. Sőt, ha nem érezted jól magad, veszekedtél vele, mintha kötelessége lenne csak veled foglalkozni. Feleslegesen féltékenykedtél, ha egyszer nélküled távozott otthonról vagy valaki mással foglalkozott.” Nekünk, férfiaknak semmi okunk, hogy a nőkre panaszkodjunk. Keresnünk kell a saját utunkat. Fel kell ismernünk a nő gyógyító erejét, még mielőtt egymás közé falat emelnénk. A nők kényeztetnek bennünket, s ezzel megnehezítik, hogy az élettársi kapcsolatok valamennyi területén kölcsönösséget ajánljunk fel nekik. Feldolgozta: (zs.l.) CSEVELY 1995. január 22.