Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-06-25 / 26. szám
„Én a másé nem leszek, Aki annyit, méltán dacoltam. Követelem, mi lesz a Holnap S az Azután?" (Ady Endre) Már rég kivágták azt a fát, melyet apám évtizedeken át ápolgatott, dédelgetett s öntözgetett jövőt kergető tekintettel, fájdalmasan szép múltú közös bérházunk udvarán. Nem volt annak a jó öreg fenyőnek semmi különösebb baja - csupán megöregedett kissé: büszkén, nyílegyenesen magaslott a többi (javarészt csenevész) fa fölé. S talán túlságosan szembetűnő volt a Műszaki Szolgáltató Vállalat csupaszív, lelkesen botoló (szak-)emberei számára, akik (jóllehet, valamiféle létérdek sugallta látszatkeltés végett) lázas igyekezettel jöttek, láttak - s vágtak... Sosem felejtem el azokat a pillanatokat, amikor a kissé görnyedt hátú, hetvennégy éves kisöreg minden erejét összeszedvén igyekezett palástolni a számomra titkolhatatlan megdöbbenését, fájdalmas csalódását és hiábavaló tiltakozását a mindent leromboló VILÁG előtt - s előttem, miközben a lócán ülve, felé sandítva arra összpontosítottam, hogy időben ugorjak, ha netán le- tántorodna repedt vakolatú lépcsőnkről. Valamennyien későn kaptunk észbe - a behemót sárga masina s a motoros fűrészt cipelő szakmai áldozatok eltűntek, a láthatáron, mi meg csendes megegyezéssel betértünk évszázadok sóhaját őrző konyhánkba. Abba a KONYHÁBA, melynek Anyám halála okozta üressége ettől a pillanattól meghatványozódott. Az ablakon át szokott gyönyörködni a fenyőben, és meleg hangján szólítgatta az annak ágaira rá-ráröppenő gerlicéket. Apám az ablakpárkánynak támaszkodva bámult révetegen a meggyalázott fenyő csonkja felé, s arcizmai rándulásából döbbenettel értettem meg az öregedő ember lázongását, fokozatos megbékélését, valamint az igyekezetei, ahogy az elmúlás gondolatát igyekszik elhessegetni magától - s előttem... Szemrehányó szavakkal illettem, amikor néhány perc múltán sóhajtozva keseregni kezdett, ugyan, felesleges ilyen badarságokkal foglalkozni, mondtam mérgesen, s ahogy visszanézett rám, azonnal tudatosítottam: csatát veszítettem - teljesen tisztában van azzal, hogy önmagámnak is hazudtam. Aztán, hosszas motosz- kálás és (talán?) idegesítő tétlenkedése után csendesen betette maga után az ajtót, s a HÁZ most már egy csapásra teljesen üres maradt. Óhatatlanul belémvágott a gondolat: ha most Anyám köztünk lehetne, minden bizonnyal ránkripa- kodna „pipogyaságunk” miatt, s én ennek ellenére békítgető boldogsággal érinteném mosóporette bársonykezét, miközben szomorkodnék afelett, hogy a megkopott lábasok s a görnyesztő kerti föld között ezüst festék szökött a hajába... Időközben két-két dió- és akácfát ültettem az ablakunk elé, majd néhány hónap elteltével jóleső érzéssel nyugtáztam az elkerülhetetlen pillanatot, amikor apám első ízben, szinte lopva hordani kezdte rájuk az egy-egy vödör vizet. Nem szóltam én egy árva szót sem, csupán annyit tettem, hogy megöntöztem féltett fiatal csemetéimet, amikor megfeledkezett róluk, vagy éppen fáradtsága nem engedte a kitulaj donítás megfoghatatlan igyekezetét valósítgatni tovább. Olyanok ezek, mint a gyermekek, módszeresen foglalkozni kell velük és óvni őket a helytelen irányba való növekedéstől is: mint az én kis unokáimat, akik nélkül, hidd el, tán nem lenne igazi értelme az életednek, fiam... Ezzel már jó ideje tisztában vagyok, tettem hozzá óvatosan, nehogy túlságosan konkuráljak elmélkedésének, miközben alig bírtam kivárni Adriennem és Katicám csengetését: apu, megjöttem, jó osztályzatot kaptam, képzeld el, azt mondták az osztálytársaim, hogy az a szőke srác szerelmes belém, te, apu, maradt még valami finom falnivaló?... Afelett tűnődöm, hogy a természet megmásíthatatlan törvényei szerint bizony kiszáradnak a fák, melyekről nem gondoskodunk megfelelőképpen, és nem kapnak időben s elegendő vizet. De vajon meddig és miféle - vagy ha úgy tetszik, hányfajta forrásból oltjuk szomjukat szeretett-féltett gyermekeinknek ebben az önmagából kifordult, aljas világban, néha kétség- beesésünkben is becsületes úton keresve a kifelé vezető utat a nincste- lenség határán reménykedve? Hiszen a történelem örökké ismétli önmagát: az ún. „alsó és középréteg” (új-) demokráciánkat gyalázó politikusainknak köszönhetően továbbra is áldozata az íratlan társadalmi „farkastörvényeknek”, melyeket (is) kikerülendő, megszámlálhatatlan bűnöző, spekuláns gyarapítja a nem is összes nyilvántartott ill. feltárt bűncselekmény számát. Az „újgazdagok” rezzenéstelen arccal megvalósíthatott „ügyeskedéseiről” (tisztelet a kivételnek) nem is szólván... Ismét csengetnek, és én rövidesen - bár dacosan - tűröm Fülöp Antal író barátom-sorstársam róvó-biztató szavait: „mire jó ez az önmarcangolás, kezdjünk már valamibe közösen, miért nem engedek ki talán jobb sorsra érdemes kezem közül több írást, hiszen a fiókból nemigen olvasnak az emberek, no meg hát, sosem szabad feladni, tenni, tenni...” Kimondatlanul hiányoljuk Grendel jelenlétét, természetszerűen szóba jönnek a világirodalom nagyjai, s hosszas, meg-meg- akadó beszélgetésünk után úgy érzem, még nagyobb erőt merítettem munkásságuk elemzéséből, nevük szemet csillogtató puszta felemlítéséből - és továbbra is, kölcsönösen szilárd hitünkből. Tóni, maradj még, hiszen összekuszált gondolat-csereberénk és lelki-szellemi tovarohanásunk olyannyira összeköt(-elez) bennünket, hogy balgaság megszakítanunk ezt a rapszodikus módon történő, „néhai” találkozásunkat. S összetartozásunk reményfonalát... Istenem, Tónikám, de jó volna végre fátylat borítani az önmagunkban visszakö- nyörgött múlt jó néhány viszolyog- tató eseményére-emlékére, és elégedetten nyugtázni a kedves facsemetéink számára biztonságot hozó jövő közeledését! Az ember igényli néha a magányt. Most nem jó egyedül. Áttérek a közeli könyvesboltba, s nézelődésem közben jólöltözött, nyak- kendős, 55 körüli férfi érdeklődik mellettem az elárusítónőtől egyik újságírónk sikeres könyvének az ára felől. Egy-két másodpercnyi tétovázás után sietve távozik, mondván, no, ez a 396 Ft koronára átszámítva is sokat jelent, kapok én majd ettől a fiatal szerzőtől tiszteletpéldányt - annyira jól azért ismerjük egymást... Néhány perccel későb reszkető kézzel nyúl egy ősz hajú néni az előttünk magasló polc felé, tekintetével segítségemet kérve. Tudja, kedves, azt hittem, hogy ez a kötet csupán Magyarországon kapható, úgy örülök, el nem tudja képzelni, ráadásul városunk szülötte ez a fiatal tehetség. Féltett csecsemőként szorítja keblére a könyvet, és tán utolsó filléreit számolgatva, arcán titokzatos mosollyal távozik a pénztár mellől. Én meg, végtelenül tisztelt (még mindig létező) „nyárspol- gár-társaim”, egymásnak megbocsáthatatlanul kiosztatlan pofonjainkat sokunk helyett magamba raktározva, bódultán, eltörpülve követem kifelé az előttem (Isten bocsá’) Emberke-Óriássá nőtt ismeretlent, aki nagyobb szégyent hozhatna sokunk fejére, ha kellőképpen önmagunkba fordulnánk már néha végre... Kora délutáni hazatérésem után családunk körében pillanatok alatt parázs vita kerekedik oktatásügyünket, következésképpen nyelvi oktatásunkat illetően. Jómagam már rég nem vagyok gyakorló pedagógus, feleségem azonban szilárdan kitartott e pálya kellőképpen sosem becsült önzetlen gyakorlása, a facsemetéink hazai forrásból, szívvel-lé- lekkel való öntözgetése mellett. Da- cosan-dühósen, érintés nélkül „ütöm az asztalt”, miért is ne lehetne nálunk a jövőben édes anyanyelvén tanítanunk magyar ajkú ifjú nemzedékünket?! És vajon miféle titokzatos körülmények járulhattak hozzá ahhoz, hogy magyar tanítási nyelvű alap- és középiskoláink elvégzése után számtalan (cseh)szlo- vákiai magyar fejezte be sikeresen igényes tanulmányait az általa kiválasztott cseh vagy szlovák tannyelvű főiskolán, egyetemen - Prágában, Pozsonyban, Brünnben és még folytathatnám. Kis idő múltán egymásra tekintünk, elhallgatunk. Még valamelyest ingerülten bár, de megállapítjuk: ugyanazon véleményen vagyunk. Egyébként vannak igen értékes szlovák, német, cseh barátaink, rokonaink, akikkel kölcsönösen becsüljük és szeretjük egymást... Viccelődő élcelődés formájában sem tárgyaltunk egymás nemzetiségéről - sosem. Helyeslőén nyilatkoznak mindannyiszor, amikor gyermekeimben - akár a jelenlétükben is - a nemzeti öntudatot erősítem meggyőződéssel, s most, hogy vendégeink vannak, kendőzetlen büszkeséggel szólhatnak hozzám magyarul. Egyik cseh barátunk önerőből tanult magyarul, és a minap ránkripakodott: hagyjuk már végre, hadd beszéljen velünk s a lányokkal a mi anyanyelvűnkön, még ha egyelőre töri is a nyelvet... Boldogan nyugtáznám azonban általános értelemben a tényt, miszerint tisztelt pártjaink és kormányunk teljesen tisztában van az internacionalizmus szó fogalmával, valamint azzal, hogy veszedelmesen felesleges indokolatlanul „szítani a tüzet”, GYÜRE LAJOS Talán el kellett volna... talán a túlsó parton... talán ha vendégként visszatérve... talán ha a harangokat félreverve... talán ha tömött sorokban walesi módra... talán ha tetőtől talpig benzinnel... talán ha nagy sárga csillagot varrva... talán ha meg se születve... talán ha Dávid parittyakövével... talán meglapulva... talán elvegyülve... talán ha Gy helyett D-vel... De az már nem én leszek. elvakultan semmibe véve a kisebbség érdekeit s jogait, miközben az a másik nemzet napról napra bizonyít, alkot, s hoz létre maradandó értékeket. „Kisebbségként, mindannyiunk javára, egy hazában...” Ámbár, bizonyos erőfeszítéssel rávethetik jó öreg fenyőnket a szunnyadó parázsra, hátha lángra lobban... Csakhogy nőtt már és nőni is fog helyette tíz, száz, ezer és sok ezer. Nevezzék akár szilvának, baracknak, diónak, fenyőnek, cseresznyének. Ha most megadatna nékem a szerencse, s a már nem létező budapesti Új Tükör szerkesztőségében találkoznék Major Ottó író-szerkesztővel, bizonyára választ kellene adnom kérdésére: milyen helyzet uralkodik nálunk irodalmat, oktatásügyet és politikát illetőleg egyáltalán. Feledhetetlen, bensőséges beszélgetésünk, valamint jóindulatú tanácsainak meghallgatása után megemlíteném a még romlatlan, fiatal csemetéinket, ő meg - mintha csak hallanám - egyetértene velem abban, hogy kötelességünk következetesen, szeretettel, hittel és hitet oltva ápolgatni, rendszeresen öntözni valamennyiüket. No meg hát, időben, megfontoltan, időről időre gondoskodni helyes módon történő metszésükről, sosem feledkezve meg a vadhajtások eltávolításáról... Hogy évek múltán - tán már őszülő fejjel - de büszke megelégedéssel, mosolyogva nyugtázhassuk a szívünket-lel- künket gyönyörködtető, féregmentes, egészséges, új gyümölcstermést, a féltett raktározás után ünepi asztalunk ékessége lehessen... Legyen az akár szilva, barack, cseresznye vagy dió - fája a jó öreg Fenyő közelében. Az írás a szerző Záporban címmel" hamarosan megjelenő novellás- kötetének bevezetője MARA! SÁNDOR A szenvedélyről Azt hinni, hogy elvonulhatunk a szenvedély elől, éppen olyan őrület, mintha komolyan hinné valaki, hogy homokból házat és menedéket építhet a sivatag közepén a számum ellen. A szenvedély éppen úgy értelme életünknek, mint az értelem, a mértéktartás és a megfontolt védekezés. Csak az lehet teljes és a természet rendjéhez okos engedelmességgel simuló ember, aki természetének megfelelő mértékkel és őszinteséggel tudja átadni magát teste és jelleme szenvedélyeinek. De nem lesz állat, mert ismeri a határokat, ahol foggal és körömmel meg kell kapaszkodnia a szélviharban, mely reátört, az értelem korlátaiba. Ne tagadd a testet, de bánj vele méltányosan és fölényesen, mint az idomító a fenevaddal. Ne tagadd a becsvágyat, de jelöld ki határait. Ne tagadd az érzékeket, de úgy járj és kelj érzékeid lázadása közepette, mint a kapitány a viharba jutott hajó lázongó matrózai kö(Részletek) zött: szigorral, megértéssel, kérlelhetetlenül és hősiesen. Mást nem tehetsz. Ez a legtöbb, amit ember tehet. Arról, hogy szabadok vagyunk Mikor a hatalmasokkal állasz szemközt, gondolj mindig arra, kitől kapták ezek az emberek hatalmukat? S mit is tehetnek ellened? Elvehetik javaidat, szabadságod, vagy életedet? És aztán? Parányi mikroba, fertőző baktérium is elveheti életed, mely törékeny és múlandó, mint a rovarok élete. Nem, a leghatalmasabb úrnak sincs igazi hatalma lelked fölött, s ezért tehetetlen, ha te igazságos vagy, s ő igazságtalan. Csak akkor tehet ellened valamit, ha téged bűnben talál, s ő igazságos. Ezért ne arra gondolj, mit mondasz majd a nagy úrnak, hogy vi- selkedel; csak arra gondolj, hogy szabad vagy, amíg igazságos vagy, s a nagy úr tehetetlen igazságod ellen. IRODALOM 1995. június 25.
