Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-06-25 / 26. szám
i/Bsúrngp 1995. június 25. valóság M ie lőtt tényleges mondanivalómhoz kezdenék, úgy érzem, ki kell térnem arra, mi is volt a közvetlen oka ezen írás megszületésének. A nyugati szórakoztató műsorok (gondolok itt konkrétan például a belga tv Oj-oj című műsorára) sokunkat megnevettetnek, különböző vicces - olykor meghökkentő - helyzetekbe hozzák az embereket. Az áldozat aztán vagy dühbe gurul, vagy közömbösen továbbmegy, vagy - miután közük vele, miről is van szó - zavartan elneveti magát. A néző meg kedvére kacaghat. Hiszen a legnagyobb öröm a káröröm, ugyebár. De nem erről akarok írni. Az egészben egyetlenegy dolog dühít igazán, amikor gyerekekből csinálnak úgymond „hülyét”. Az alaphelyzet például ez: a gyereket elviszik a vidámparkba. Fölszáll egy körhintára, amelyen lovak, autók forognak körbe-körbe, s közben mozognak is felle vagy előre-hátra. Nos, a gyerek odamegy például egy lóhoz, ráül és megdöbbenve tapasztalja, hogy míg a körülötte levő játékok A gyerek is ember mozognak, az ő pacija csak áll egy helyben. Rendben, biztos elromlott, gondolhatja magában és körülnéz. A, a szomszéd autó működik. Átmászik abba, mire leül, az autó megáll, a ló mozog. Mivel az úgyis jobban tetszik neki, a gyerek ismét költözik. És megint, és megint... s ez így mehetne a végtelenségig, ő azonban leül, s a mozdulatlan autóban bőgni kezd. A kedves tévénéző pedig ez alatt nyugodtan nevetgél, sőt: röhög. Egy másik történet: Tömött busz halad az országúton. Egy négy év körüli fiúcska az ablak mellett ülve az üveghez nyomja az orrát. Egyszer csak felkiált:- Anyu, nézd, egy nyuszi. Ugye, veszel nekem? A papáéknak is ilyen van - mindezt persze jó hangosan, hogy a szomszédjával beszélgető anyja odafigyeljen rá.- Leszel csöndben mindjárt?! Mit kiabálsz?! Ne térdelj az ülésre! - szól rá az anyja.- De anyu, nézd, a nyuszi.- Azt mondtam, csönd! - s már repül az „anyai” kéz, egykettőre csöndet teremtve. A fiú sírdogál, anyja folytatja a beszélgetést, az utasok meg mintha észre sem vették volna az egészet. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de én legszívesebben megtiltanám, hogy gyerekekkel ilyeneket műveljenek. Tudom, rosszabb dolog is történhet velük, mint hogy kinevetik vagy elnáspángolják őket. De nekik ez is fájdalmas, hiszen úgy érzik (jogosan), igazságtalanul, ok nélkül kaptak. „A gyerek is ember” - kiáltják ki az igazságot Padisdk Mihály kis hősei, Kanóc és barátai. Sajnos, ezt sokan elfelejtik. Vajon mit tud átadni a gyermeknek egy olyan felnőtt, aki nem szeretettel neveli, nem tiszteli az egyéniséget, s megfosztja egészséges önbizalmától? A gyerekkel szeretettel kell bánni, önbizalmat táplálni belé, nem elvenni azt. Már az újkor filozófusai - Rabelais, Rousseau, John Locke és d'Holbach - is ezt vallották. Néhány gondolat arról, milyennek is találták ők a gyermeket, hogyan kellene szerintük tanítani őket:- a gyermek jó hajlamokkal, tisztán, bűn nélkül jött a világra. Isten jónak teremtette;- az apa (szülő) nyerje meg gyermeke bizalmát, legyen a barátja;- a jó szülő szereti gyermekeit, megérti játékaikat, megbocsátja a csínyeiket, de fellép a bűnök ellen. Ha büntetni kell, magyarázza meg a büntetés okát;- mindig igazságosan ítéljen, mielőtt kimondja a döntő szót, alaposan vizsgálja meg a körülményeket, pontosan állapítsa meg, melyik gyerek milyen mértékben bűnös;- ha már kimondta az ítéletét, ne tágítson tőle, csak akkor engedjen, ha mégis kiderülne a gyerek ártatlansága. Így elolvasva egy-két jó tanács talán badarságnak tűnik, de ha belegondolunk, nem olyan nagy boszorkányság. Vannak köztünk olyanok, akik így nevelnek, bár életükben nem hallották még ezeket a gondolatokat. Könnyebb a könnyeket felszántani, mint gondoskodni arról, hogy soha ne jelenjenek meg gyermekünk arcán. De gondoljunk csak bele: az eltört cserepet össze lehet ugyan ragasztani, ám az illesztés helye látható marad. Párák Edit megcsapott a nagyobb szabadság szele. De a politika számomra semmiképp sem lehet közömbös. A rendszer- váltás után is szívesen bekapcsolódtam volna aktívan, de felmértem az erőmet, és így a felajánlott képviselőségről is lemondtam. Új, fiatal erőkre van szükség, akik képesek profi politikusokká nőni. • Mi jelent számodra értéket? • Aktívan szeretnél részt venni a politikában - mondogattad többször is, mert mindig egy adag optimizmus él benned, hogy talán egy fikarcnyit tudnál segíteni. Épp a híreket hallgattad, amikor jöttem. Azok után is optimista vagy?- Nem. Ha bizonyos hírek fejbe kólintanak, az optimizmusom szertefoszlik, pedig azt az életem végéig igyekszem megőrizni. Néha úgy látom, ötven év múlva egy kis magyar rezervátum marad itt, amelynek az lesz a szerepe, hogy a külvilág felé eljátssza a kisebbséget, fellépjen országos rendezvényeken, veije a csizmája sarkát és hejehu- jázzon. Hogy itt magyar élet legyen - alapvető változások nélkül -, szinte elképzelhetetlen. Ha a jogainkat nem biztosítják törvénybe foglalva, visszajutunk oda. ahol a háború után voltunk: a teljes törvényen kívüliségbe. • Ilyen sötéten látod a dolgokat?- Nem, ennyire sötéten talán mégsem, mert a szlovákoknak azért van egy tekintélyes, józanul gondolkodó européer része, akik nem maradnak némák, és nyilván cselekedni is tudnak majd. Velük biztosan szót fogunk érteni. • És addig?- Addig a legszűkebb magánéletemet akarom, amennyire lehet, széppé tenni. Megvan az a képességem, hogy apróságoknak is tudok örülni. Ha besüt az ablakon a nap és a kinti fa lombjai mozgó árnyékot vernek a falra, annak is örülök. Minden napnak megvan a maga bosszúsága, akkor is, ha az ember nem keresi. Legyen hát meg minden napnak a kis öröme is. De azért nem mondhatnám, hogy lebegően vidám a kedvem. • Milyen hangulatban szoktál ébredni?- Olyankor nincs is hangulatom. Pusztán felébredek. Végiggondolom, mi vár rám aznap, mit fogok tenni. Azt azután igyekszem elvégezni, de nem mindig sikerül. Általában kevesebbet végzek el, mint amennyit szeretnék. Közben, ahogy telik a nap, érik az embert váratlan dolgok: egy levél, egy látogatás, ami meghatározza a nap hangulatát. Akkor úgy érzem, jó napom van. Ha ellenkező előjelű dolgokkal találkozom, az letör, bár azt is igyekszem elviselni. • Milyen nagy öröm ért, mondjuk, az utóbbi fél évben?- Váratlanul befutott egy pénzösszeg, amit még tavaly kellett volna megkapnom. Az öröm volt. De könnyen lehet, hogy volt nagyobb örömöm is, csak most hirtelen nem jut az eszembe. • Gondolom, akad helye a pénznek...- Persze. Sajnos, szeretek pénzt költeni. Van, aki ül rajta, én nem. Jő érzés, ha nem okoz gondot, hogy most öt vagy tíz koronát adok ki, esetleg jóval többet. Nemigen tudok a pénzzel bánni. • Ez sose okozott gondot?- Dehogynem! Voltak szituációk, amikor körülnéztem a lakásban, az ég szerelmére, mit lehetne pénzzé tenni, mert itt a vég! • Régebben vagy inkább mostanában?- A nyugdíjból, ha nagyon-nagyon összehúzom magam, lényegében ki tudok jönni. Csakhogy én már nem szeretek nagyon összehúzódni! Van a Bibliában egy utalás: „Ne aggódjatok, nézzetek az ég madaraira, ki táplálja őket? És a mezők liliomára, ki ruházza őket?” A gondviselés valahogy engem is mindig ellát. Néha flottabbul, néha szűkösebben, de megvagyok. • Mire szeretsz költeni?- Mindenre, ami szép. Tetszenek a miniatűr, vitrinbe való tárgyak. Szeretem az ékszert. Ruhára költők a legkevesebbet. De egy szép porcelán, az antik tárgyak... azokat nagyon szeretem. • Vásárolod is?- Ha pénzem van. Legutóbb vettem egy szép étkészletet, de elraktam. Nőnek a lányunokáim. • Képeket nem gyűjtöttél?- Az nagyon drága passzió, azonkívül néhány szép családi képem is van. A képzőművészetet kedvelem. Nem sznobizmusból, csak a híres festményeket. Egy-egy kép értékét az én szememben nem a név határozza meg, hanem az, hogyan hat rám. Van, amelyik elbűvöl. Szentendrén van Ferenczynek egy vadgesztenyefája. Ha azt a zsebembe dughatnám... • Mi az, amit lehet, vagy jő lenne elfelejteni?- A kínos pillanatokat, amelyekre visszaemlékezve még most is kiver a verejték. Amikor az ember a legszívesebben elsüllyedne. Fiatal lány voltam, amikor Pestről, a Pénzintézeti Központból ellenőrök jöttek hozzánk a bankba, és édesapám meghívta őket ebédre. Két jóképű fiatalember. Az asztal szépen megtérítve, ott a szüleim, a két fiatalember, a nővérem és én. Mindenkinek kijelölve a helye. Le akarok üni, de a nővérem a széket valahogy elhúzta! Én le a földre, a lábam az égnek... Azt hittem, végem van. Az ilyen kínos pillanatokat nehéz elfelejteni. De akadt persze több más is. • És mi az, amit nem szabad elfelejteni? Ami nagyon szép emlék? Amire szívesen emlékszel?- Mindent nem mondhatok el, intim dolgokról nem beszél az ember. De például az első írásom megjelenése, amikor először olvastam a nevem az újságban. Vagy amikor kézbe vehettem az első könyvemet. A szép emlékekben benne van a szerelem, a házasság, a gyerekek születése. • Emlékszel az első gyereked születésére?- Hogyne! • Másképpen élted meg az első és másképp a harmadik gyereked születését? Vagy az unokáidét?- A gyerekeim születése bennem sokkal mélyebb nyomot hagyott, mint az unokák születése. Az unokák sorsa inkább a gyerekeim dolga. Örültem nekik, mégis a gyerekeim állnak közelebb hozzám; de ha az unokákkal van valami baj, az is rettenetesen fáj. Olyankor úgy érzem, az sem fájna jobban, ha a gyerekeimmel történne valami. De a napi életben, amikor minden rendben megy, elsősorban a gyerekeimre gondolok. • Hány évig tart, amíg ez a köldökzsinór elszakad?- Sohasem szakad el. • Utolsó regényed, sorrendben tizenharmadik: a Dóra, tavaly ősszel jelent meg könyv alakban. Két éve közölte az Új Szó folytatásokban. Akkor úgy volt, hogy megírod e történet folytatását!- Az egymás iránti jóindulat. A tárgyi dolgok közül pedig a képek, a porcelán... és az ezüstöt is szeretem. Mindig élt bennem a vágy e dolgok iránt, de sosem tudtam annyit szerezni belőlük, hogy azt mondhattam volna: most már gazdagnak érzem magam. Amikor megszorultam, olykor ezektől a szeretett tárgyaktól is megváltam, és a hiányuk máig is fáj. • Mi a gazdagság?- Amikor már nem jelent különösebb örömet, hogy meg tudsz magadnak szerezni valamit Amikor azt mondod, hogy ez milyen szép, én ezt akarom, és máris teljeISMERŐS ARCOK- Szó volt róla, de nem mint az én ötletem. Ha valamit befejezek, nem szeretem megnyújtani. Most önéletrajzot, vagy talán inkább korrajzot írok. Ígéretet tettem, hogy az év végéig leadom, de nem tudom, sikerül-e befejeznem. A napok annyi mindent hoznak! Képtelen vagyok magam teljesen a munkának szentelni; pedig kedvvel is csinálnám, anyagom is rengeteg van. Ez lenne az a könyv, amelyben elmondom véleményemet a világról. • Más könyvedben nem mondhattad el?- A regényekben csak áttételesen. Itt tulajdonképpen nem magamról akarok elsősorban szólni, hanem bemutatni azt, hogyan éltünk kisebbségi létben, mit éreztünk, hogyan gondolkodtunk, hogyan formálódott az identitásunk. A Nemzedékek az egyetlen könyvem, ahol a múltról is beszélek, de nem ilyen szempontból. A kortárs kollégák minden művét nem ismerem, de azt hiszem, ha a múltról beszéltek, főleg a parasztság életéből vették a témáikat. A középosztály, a polgárság életét talán senki sem rajzolta meg. • Figyelemmel kíséred a kollégák könyveit?- A fiatalokkal úgy vagyok, hogy eleinte figyelemmel kísértem: kik jelentkeznek, mit írnak, de valahogy úgy érzem, megsokasodtak, már nem tudom úgy követni a műveiket. És ők mintha úgy vennék: az irodalom velük kezdődik. Ami előttük volt, mintha nem is létezne. Előfordul, hogy valaki egyetlen novellát ír, arról máris tanulmány szüleük, de ha megjelenik egy régebbi szerző könyve, nemigen veszik észre. De az is lehetséges, hogy ennek ez a rendje. Én a magamét már megírtam, megvoltak a sikereim vagy a keserűségeim. • Az elmúlt öt évben megkérdezték tőled az írókollégák vagy az Irószöveség: hogy van, Ordódy Katalin?- Az írószövetségre és az Irodalmi Alapra nem pa- naszkodhatom. És ha régi ismerősökkel találkozom, akikkel azelőtt is összejöttünk, akkor igen. Valaha eléggé szervezett irodalmi élet zajlott, aztán szétcincálták. Most úgy látom, hogy újra szerveződik, de én már nemigen vennék részt benne. A beszámolók, az ,irodalomszervezés” nem érdekel. Régen, amikor egymás munkájáról beszéltünk, amikor mindenki elmondta, amit gondolt, és egy-egy műről egy bizonyos képet alakítottunk ki magunkban, az még érdekelt. Az ilyen összejövetelek már rég elmaradtak. Bár lehetséges, hogy most is akadnak társaságok, baráti körök, akik összejöhetnek és megteszik ugyanezt egymás műveivel. • Pártnak voltál tagja?- Nem voltam, és most se vagyok. A nézeteim leginkább a kereszténydemokratákéval azonosak, de pártba nem lépek be, ezt elhatároztam. Hatvannyolcban majdnem beléptem, amikor Dubéek jövetelével egy egész más világ kezdett kibontakozni és lelkesültünk, mert sül a kívánságod. Ilyen gazdagság után nem vágyom. Kell, hogy az embernek teljesületlen vágyai legyenek, és amikor ezek közül mégis teljesül egy-egy, akkor érzi magát gazdagnak. • Boldognak is?- Ideig-óráig. Nincs az a boldogság, ami hosszan tartható lenne egyazon a hőfokon. De boldogság az is, ha sikerül egy jó cipőt venni, amiben járni tudok. • Összegezve a múltat: boldog életet éltél?- Szerettem és szeretem az életet. Tarkán, ahogy jön. Például nem vettem tragikusan, amikor negyvennégy karácsonyán kimentünk Ausztriába - és csak negyvenhat őszén jöhettünk haza. Barakkban éltünk, nagy szegénységben a két gyerekkel és a férjemmel. Ha elmentünk az erdőbe gombászni, akkor gombát ettünk, ha eladtam valamit, azon csirkét vettem... Cigányéletet éltünk, de számomra jó kaland volt. Tudtam, hogy nem marad így, majd folytatódik a normális élet. Folytatódott, de nem úgy, mint ahogy abbahagytuk, a menekülés előtt... A legnehezebb pillanataim közé tartozott, amikor a férjemet az előző rendszerben szokásos szörnyű módon, igazságtalanul és megalázóan kirúgták az állásából. Tíz évig nem engedték, hogy a képzettségének megfelelő munkát végezzen. Ezek voltak a nehéz idők. A pénztelenség... és amellett még írtam is. Nem is értem, hogyan bírtam. Rengeteg erő volt bennem. Ez most már nagyrészt felemésztődött. S ezt rendjén valónak is találom. Amíg szükség volt az energiámra, hála Istennek, kitartott. Visszanézve, magam is csodálom, hogy olyan jól vállra tudtam venni a batyut. És végtelenül örültem a rendszer- váltásnak is, akármilyen bajokkal, nehézségekkel jár együtt. Az ember nem érzi már a kiszolgáltatottságot. Bár mintha az ettől való félelem újra kezdené felütni a fejét. Ha rekapitulációt csinálok, mégis azt mondom: rendben van. Az élet olyan, mint a kötéltánc. Fontos, hogy a billenések között nem vesztettem el végzetesen az egyensúlyomat. • Semmit sem bánsz, ami megtörtént?- Azon dolgok közül, amelyek az én akaratomból történtek meg, bizony nem egyen változtatnék. Nem dicse- kedhetem azzal, hogy mindig bölcsen döntöttem. Olykor előbb cselekedtem, csak aztán mérlegeltem. Ami pedig akaratomon kívül történt? Az a lényeges, hogy az ember hogyan viseli el a jót, és hogyan a rosszat Születésemkor elég energiát kaptam a bajok elviseléséhez. Meg tudtam felelni a nehéz pillanatoknak, a nehéz feladatoknak. Talán azért mert rengeteg apró dologból sok erőt tudtam meríteni. Könnyen fel tudtam töltődni. Ügy is mondhatnám, mint a mesében: a bölcsőmnél álló jó tündérek szerencsés alkattal ajándékoztak meg. Kopasz-Kiedrowska Csilla
