Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-06-25 / 26. szám
FOL YTÁ TÁS Á 25. SZÁMBÓL Harminc esztendeje pusztított az árvíz a Csallóközben Mosóteknővel az áron Livinka István nem őslakos Csicsón. Az első világháború után az édesapjával és három testvérével Valasská Béláról kommenciós cselédnek jöttek a grófi birtokra. A kis Stefan, a magyar környezetben, a félárvák (anyjuk még a háború idején meghalt) és a béresek keserű kenyerén cseperedett Istvánná. A közösség befogadta, azóta a sorsuk is közös. A második világháború után szétparcellázott földekből ő is kapott tizennégy hektárt. A maga gazdája, a saját ura lett. Ez óriási fordulat volt a nincstelen kisember életében. Nagy terveket szőtt, kölcsönre felszerelést és állatokat vett; de az öröme nem tarthatott túl sokáig. Mindössze két évig tudhatta magát az így szerzett föld tulajdonosának, ezt követően megalakult a szövetkezet. A háború után földhöz jutottak az elsők között léptek be. ők nem az őseik, a szüleik nemzedékeken át összegürcölt földjét adták a közösbe. Így a veszteségük sem tűnt olyan nagynak, hisz csupán azt vették el tőlük, amit az új társadalom az egyik kezével adott, a másikkal elvett. Harminc évvel ezelőtt Livinka István a község árvízvédelmi bizottságának élén állt. Volt már korábban nemzeti bizottsági titkár s elnök, majd szövetkezeti elnök és nemzetgyűlési képviselő is. A hét osztályt végzett cseléd az új társadalmi rend ranglétráján egyre magasabbra sodródott. Az árvíz is felelős beosztásban érte őt. A községben, a riasztó hírek ellenére, viszonylagos nyugalom honolt. A gátszakadásban nem hittek, ám ha mégis, akkor a közeli Ke- szinél. De amikor mégis itt következett be a baj, még akkor se tört ki a pánik. Autóbuszokkal szállították el az öregeket, az asszonyokat és a gyerekeket. Teherautók, kétéltűek mentették az állatokat. Az anyasertéseket és boijas teheneket el se vitték a faluból, itt szervezték meg a gondozásukat. Sokan akkor se mozdultak, amikor a víz már a házak falait mosta. Húsz-huszonöt ember, a tilalmat megszegve, otthonában maradt. Az árvízvédelmi bizottság tagjai próbálták őket távozásra bírni, de a kitelepítettek is vissza-visszaszökdöstek. Kíváncsiak voltak az otthon történtekre; főképp akkor, amikor már a házak összedőléséről érkeztek nyugtalanító hírek. Livinka István egy nagy mosóteknőben, a kezét használva evezőnek közelítette meg saját, összedőlt házát. Szerencséjére, a melléképület már nem vályogból épült, így kiállta a víz támadását. Annak padlására mentette még időben az értékesebb holmit. A nagy pusztulás közepette mi számított akkor értéknek? - kérdem tőle ma.- Kinek mi. Én először is a vadászpuskámat és a tévékészülékemet vittem oda, mert nekem az volt az érték - emlékezik ő. A falunak 360 méter mély ártézi kútja volt, így az ivóvizet nem kellett ciszternákban szállítani. Gondjuk így is akadt elég. A faluban maradt férfiak - mint az árvízsújtotta területeken mindenütt - napi kosztpénzt kaptak. A szakácsnők a papiakban főztek. Az összedőlt üzlet romjai alól is kimentettek valamicske élelmiszert. Meg hát mitagadás, az árban összefogdosott, gazdátlan libák, kacsák is a tepsikbe kerültek. Ezt akkor senki nem vette zokon. A papiakban csak azoknak osztottak kosztat, akik részt vettek a „parancsolt munkában”, mert az árvíz területén elrendelték a munkakötelezettséget. Dolog akadt is bőven: a romok, a dögök eltakarítása és a fertőtlenítés.- Azért akadtak ügyeskedők is - mondja mosolyogva. - A falu nyolcvanhat cigány polgára közül néhányon bizony akkor is kerülték a munkát. Mekkora volt a megrökönyödésük, amikor ebédkor nem kaptak kosztot! Meg is fenyegették az elnököt, amiért jogaikban „sértette” őket... Livinka István és felesége egy évig, új házuk felépüléséig, a nemzed bizottság esketőtermében lakott. Csicsón, ebből ítélve, az árvizet követő esztendőben nem kötöttek házasságot... A három évtized előtti gátszakadás emlékét ma a Lion néven ismert védett terület őrzi gazdag növényzetével és halállományával. Nevét a terület egykori tulajdonosa után kaptak, de a községben ma is inkább „szakadásként” emlegetik. a kis falu, ott a Komáromi és a Duna- szerdahelyi járás határán, szinte a halottaiból támadt fel. 1965. június 17- én legalábbis úgy látszott, hogy örökre elmossa a víz, amely egyenesen a kertek alatt, az 1801-es folyamkilométemél törte át a gátat. A résen átzúduló víztömeg (másodpercenként 1360 köbméter!) szinte órák alatt óriási tóvá változtatta az egész vidéket. Kulcsod 126 házából 74-et teljesen elöntött az áradat, csupán a falu központjában maradt, valamilyen csoda folytán, épségben néhány ház. Az Új utca házai azonban szinte kivétel nélkül mind összedőltek. Pedig milyen szép és takaros házak voltak, előttük kovácsoltvas kapu, kerítés, betonozott járda... Csupán egyetlen hibájuk volt e házaknak: vályogból épültek; az pedig egyszerűen szétmállott a vízben. Így ment tönkre Balogh Gergelyük háza, Keszegh Dezsőéké, meg a többieké is az Új utcában.- 1956-ban lett kész a házunk, 1965-ben pedig elvitte az árvíz. Június 17-én történt, azt a napot, amíg élek, nem felejtem el - meséli a 72 esztendős Balogh Gergelyné. - Az egész falut órák alatt elöntötte a víz, csak éppen a dombon álló templomot meg az iskolát nem. Pedig az apósom még aznap reggel is azt mondta: „Nem kell aggódni, nem lesz itt semmi baj.” Aztán kiment a gátra zsákokat tölteni. Ő még akkor sem hagyta el a falut, mikor már majdnem mindenki elment. A szomszéddal együtt felmentek a ház padlására, úgy mentették ki őket ladikkal, amikor már a ház eleje kidőlt. A mi vadonatúj házunkból csak az edények maradtak meg. A bútor, a ruhák, az ágynemű mind odaveszett.- Sok mindent megéltem már életemben, megjártam a frontot, voltam fogságban, a háború után kitelepítésre vártam, de azt az árvizet nem felejtem el, amíg élek - emlékszik vissza a 73 éves Keszegh Dezső. - Aznap reggel is kimentem a töltésre, mint akkor már egy hónapja szinte naponta. Állandóan hordtuk a homokzsákokat, igyekeztünk eltömni a fel-feltörő buzgásokat. De alighogy az egyiket elfojtottuk, máris föltört az újabb. Ahol később aztán áttörte a gátat, ott alulról is elkezdett ömleni a víz. Akkor felugrottam a biciklire, és ahogy csak bírtam, siettem haza. Tíz perc alatt itthon voltam, de egy órával utánam a víz is itt volt már.- Miután az esős napok után úgy tűnt, hogy végre kiderül, reggel elmentem a krumplit megkapálni a töltés oldalába. Nem messze onnan, ahol később a szakítás történt - folytatja az emlékezést Keszegh Dezső bácsi felesége, Mari néni. - Az ötéves kislányom is velem jött, mivel nem akart óvodába menni. Szerencsére, nem maradtunk soká, mert újra rákezdett az eső. Alig értünk haza, máris hallottuk, hogy mi történt. Úgy hagytunk itt mindent, ahogy volt: a nagymama éppen bablevest főzött meg palacsintát sütött. Siettünk be a faluba, ahol már vártak a teherautók, hogy elvigyenek bennünket. A két nagyobbik gyerek nem is volt itthon, az egyik Dunaszerdahelyen az iskolában, a másik meg Radványban volt. Minket Nagymegyerre vittek.- Én megpróbáltam menteni a menthetőt - mondja Dezső bácsi. - A tehenet, a disznót behajtottam az öcsémhez, a baromfit, a tyúkokat, kacsákat, libákat azonban itt kellett hagynom. Amit tudtam, a ruhát, ágyneműt felvittem az istálló padlására, bízva abban, hogy ott megmarad, mert az blokkból épült, nem úgy, mint a ház. Jól éreztem, mert amit a házban hagytam, az mind tönkrement. Egyszeriben ránk tört a tenger. Ahogy átszakadt a gát, a víz úgy vitt magával mindent, ami az útjába került. Fát, bokrot, szénaboglyát, a vízben együtt úsztak az állatok, az ágyak, a bútorok, a székek. Egész nap az állatokat mentettük. A katonák hoztak egy pontont, azt összeszereltük, s azzal jártuk a falut. Az összeszedett állatokat a temetőbe tereltük. Cudar időjárás volt, állandóan esett, de mentünk addig, míg valahonnan kiabálást hallottunk. Este tizenegykor végeztünk. Akkor egy orosz kétéltűn én is elmentem a feleségem után. A faluban alig maradt tíz ember, akik az állatokról gondoskodtak, meg őrködtek, nehogy lopások történjenek. Én a szövetkezet állataival maradtam Albáron. Több mint két hétig tartott, amíg sikerült elre- keszteni a Csicsó és Kulcsod közötti gátszakadást. Több mint két héten át hordták ide szakada- lanul a temérdek fát, követ, kavicsot, homokot, betonlapokat. Július 5-én végre sikerrel végződött a több mint kéthetes küzdelem az ár ellen. Azonban még jó pár napba belekerült, míg a falu megszabadult a víztől. Majd egy hónappal a gátszakadás után is siralmas látvány tárult a hazaérkezők szeme elé.- Egy kerek hónap elteltével jöttem haza. A lakásban már nem, de az udvaron még bőven volt víz. A házunkból csak a konyha maradt meg. Tíz sor tégla volt a falban, az tartotta meg. A berendezés tönkrement, a kertben tönkrementek a gyümölcsfák, a termésből nem lett semmi. Vetemény sem volt. Mindent venni kellett. Az volt a baj, hogy az élet majdnem annyiba került, mint az építkezés. Nem mondom, voltak rokonok, akik segítettek, de azt mégsem várhattuk el tőlük, hogy eltartsanak. Szerencsére a konyha megmaradt, ott laktunk heten, míg felépült a házunk. Kaptunk anyagot, a biztosítótól pénzt, segítség is jött Gottwaldovból, úgyhogy november végén már beköltöztünk, noha még ki se volt meszelve, s a padló sem volt bedeszkázva. De így volt ezzel mindenki a faluban. Azon igyekeztek az emberek, hogy mielőbb felépüljön a házuk. Az igyekezetnek meg is lett az eredménye. Kulcsod feltámadt halottaiból. Házai újjáépültek, kertjei kizöldültek, fái ismét termőre fordultak. A mai kulcsodiak ismét békében élnek a Dunával.- Nekünk a Duna annyi, mintha nem is lenne - vallja Keszegh Dezső. A partján nőtt fel, nem fél tőle. Csak amikor Bősre gondol, szorul el néha a torka. Mert mi lesz, ha az a tengernyi víz túljut egyszer a gáton...? Felőle mondhatják, hogy ez nem történhet meg. Minden megtörténhet. Példa erre, ami 1965 júniusában történt a kulcsodi kertek alatt. A feltámadt falu V ajka, Doborgaz, Bodak lakosainak sorsa mindig a Duna függvénye volt. El kellett viselniük, ha áradt, ha apadt, hiszen földjeik termése, erdőik vadja, a víz adta hal, a gyümölcs, minden-minden a természet törvényeinek volt alárendelve. Szeszélyes, kiszámíthatatlan, sokszor kegyetlen volt ez a törvény, de - ismerték, s tudták, egy-egy áradásos, talajvizes esztendőt a következő év bő termése kárpótolja.- Nem féltünk tőle jobban, mint most ettől a betonteknőtől - emlékezik Csémi Lajosné, s bevallja, néha összefolynak az ötvennégyes és a hatvanötös árvíz eseményei az emlékezetében.- Mert minekünk mindig a víztől függött a sorsunk. Itt van még ma is az öreg Duna régi töltése. Ha innen nézi az ember a csatornát, hát éppen a kémények magasságában úsznak a hajók... Csémi néni hatvanötben nem ment el a többi asszonnyal Vajkáról, itthon maradt főzni a töltést védő férfiaknak.- Ötvennégyben is el kellett vinni innen a gyerekeket, akkor Ipolyságra kerültek. Hatvanötben is úgy lesz, gondoltuk, hát felpakoltuk őket. Őrizték a férfiak a töltést, erősítették, ahogy bírták, mert féltünk, hogy átszakad. Végül, szerencsénkre, nem itt szakított a Duna, hanem a szegény csicsóiakat, kulcsodiakat vitte. Itt nálunk a talajvíz jött fel. A keszölcési úton még kocsival sem lehetett bejönni, annyira felázott a föld. A gyerekek biztos helyen voltak, az állatokat Tárnokra, Szarvára vitték, de borzasztó volt így is. Bizony, megmerült a falu, mint ötvennégyben. Most is csupa iszap volt minden, mikor lejjebb ment a víz, fertőtleníteni kellett a kutakat. Kipusztultak a szép gyümölcsfák. Azt mondják, most már nem lesz árvíz. De azért nem vagyunk nyugodtak. Nem az lett, amit ígértek. Nem kapjuk olcsóbban a villanyáramot és a közlekedés is drága és rossz. A komp gyakran nem jár. Ha fúj a szél. azért, ha köd van, akkor azért. Ha meg se köd nincs, se szél, mindig kifoghat egy úszó fát. Az egyik lányunk Somoiján, a másik Szerdahelyen lakik. És el vannak tőlünk szakítva, pedig ahogy öregszünk, egyre inkább rájuk szorulnánk majd. Zöld Angéla még nem élt, amikor a nagy árvíz rázúdult a Csallóközre. De minden idegszálával kapaszkodik a szülőföldjébe, s nem látja be, miért nem lehet Vajka is olyan, mint a többi falu. Hiszen három gyermeke van, s azoknak éppúgy szükségük van a világra, mindarra, ami Somoiján vagy Szerdahelyen található, meg ami a többi községből nem hiányzik.- Azt szeretném, ha sosem kívánkoznának el innen. Ha mi nem járnánk úgy, mint sok itteni szülő, hogy a fiatalok nem bírták ezt a világtól való elszakítottságot, s másutt kerestek otthont maguknak. A szegény idős emberek meg lesik, vátják a gyermekeiket minden hét végén, vagy ha megbetegszenek. Hiába bizonygatják, hogy értünk, miattunk építették a csatornát. A váratlan áradásoktól nem féltünk annyira, mint ettől a fejünk fölött hömpölygő víztömegtől. Én ott voltam, részt vettem az emberlánc szervezésében. Meg akartak félemlíteni bennünket, s el akarták vinni a népet a faluból. Azt megakadályoztuk. De a csatornát megnyitották, amikor éppen templomban voltunk... Sokan belefáradtak, sokan beletörődtek, hogy ennek így kell lennie. Én nem félek kimondani, hogy mi eddig csak ígéreteket kaptunk. Hogy ez lesz, az lesz: olcsóbb villanyáram, olcsóbb és jó közlekedés. Az áramszolgáltatás telente akár fél napra is kiesik. A komp akkor jár, amikor szép, csöndes az idő. Néha még akkor sem, vagyis teljesen bizonytalan. A gyerekeink Somoijára is körben, Bősön keresztül járnak iskolába. Hétvégén nem lehet eljutni sehová, ha valakinek nincs személykocsija. Amíg föl nem töltötték a mellékágakat, elapadt a talajvíz, repedeztek a házak falai. Most már rendszeres a mellékágak feltöltése, helyreáll az erdők, földek állapota. De belül, bennünk, az emberekben ott van a félelem, mert öregszik a falu, fogynak a fiatalok. Az idegenek örülnek a sok, eladásra kínált üres háznak, szívesen járnak ide hétvégeken pihenni. De egy diszkó, egy kulturális akció nálunk évente egyszer-kétszer adódik, amikor jó idő van. Még nem épült fel a Binder úr által beígért új kultúrház. Hogy miért nincs iskolánk? Az már a helybelieken múlott. Mondom, az emberek sok mindenbe belefáradtak, beletörődtek. Lassan olyanok leszünk itt, mint az indiánok a rezervátumban, mutogatni fognak bennünket az idegeneknek. A betonmederben hömpölygő vízen méltóságteljesen úszik a sétahajó. Lelkes utaskísérő magyarázza a kíváncsi idegeneknek, milyen óriási építmény ez, mennyire áldásos a léte a helybeli lakosság szempontjából. A kompnál - mint mindig - várakozó kocsisor (csupa pozsonyi rendszám), s a víz fölé hajló helybeliek, kerékpárra támaszkodva, vagy Keszölcésről, rokonoktól igyekezvén, csak úgy, gyalog.- Akkor gyertek, amikor nem jár a komp, hordja a szél a havat! Amikor se telefon, se villany! Ne ilyenkor, nyáron... - sziszegő szitkok, keserű szavak, összeszorult öklök, komor tekintetek kísérik a lelkendező magyarázatokat. Ők csak tudják, hányszor riadnak fel éjjelente, hogyan figyelnek hajnalonta a betonmederbe szorított vízóriás felé: dudál-e a komp, rendben van-e minden. Egy patkány, egy egér nem vájt-e utat a betonban a víznek, nem történt-e valami váratlan? Mert ők ismerik a természetet. Jobban, mint a megzabolázását akaró embert. És legbelül úgy érzik, hogy „...azért a víz az úr”. H. Mészáros Erzsébet, S. Forgon Szilvia, Zsilka László riportjai
