Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-06-25 / 26. szám

IiBSŰrnBp 1995. június 25. PUBLICISZTIKA

Hu

nyadi Mátyás volt az első magyarországi uralkodó, aki megpróbálta országában meghonosítani a tudományokat, s hívására számos jeles tudós érkezett magyar földre, hogy a pozsonyi Academia Istropoli- tanán adjon elő. Rövid ideig - 1468 és 1471 között - itt tanított a kiváló német matematikus és csillagász, Johannes Müller, akit mi inkább Regiomonta- nusként ismerünk. Noha egyik híres munkáját Magyarországon fejezte be (ezt Mátyás 1200 aranyta- lérral jutalmazta), mégsem tekinthetjük őt a magyarországi csillagászati kutatások elindítójának, hiszen itteni ténykedésének nem voltak kézzelfogható eredményei. A tudományokra Mátyás halálát követően egyébként is nehéz idők köszöntöttek, az ország főurait megosztó belviszályok, majd a törökök hódításai közepette kinek is jutott volna eszébe, hogy a szellem épülésével törődjék. Igaz, akadtak tiszteletre méltó kivételek is. Batthyányi Boldizsár németújvári kastélyában vagy Bethlen Gábor és Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelmek udvarában sűrűn adták egymásnak a kilincset a tudós elmék, de a magyarországi tudományos élet egy-egy iskola környékére korlátozódott, s igazából a Habsburgok hatalomra kerülésével bontakozott ki ismét. Teljes mértékben igaz ez a csillagászat vonatkozásában, hiszen Regiomontanus után csak 300 évvel később, a XVIII. század közepén lép a színre az a férfi, akit a magyarországi asztronómia úttörőjeként, s egyszersmind egyik nagy formátumú képviselőjeként tisztelhetünk. Ez az ember Hell Miksa, aki annyi kiváló kortársához (Bél Mátyás, Mikoviny Sámuel, Segner András, Hatvani István stb.) hasonlóan szintén felvidéki illetőségű, hiszen a ma már Selmecbányához tartozó Szélaknán látta meg a napvilágot 1720. május 15-én. Apja - Hell Máté' - köztiszteletben álló bányagépmester volt, akinek népes családról kellett gondoskodnia, hiszen huszonhárom gyermeket nemzett. Hell Miksa egyik bátyja - Hell József Károly - a magyarországi bányászat műszaki megújítójaként szerzett érdemeket, de a Hell-lányok között is akadt néhány tehetséges teremtés. Hell Miksa Selmecbányán kezdte iskolai tanulmányait, a gimnáziumot Besztercebányán végezte el. Tizennyolc éves korában belépett a jezsuita rendbe és néhány esztendőt a jezsuiták trencséni és zsolnai újoncházában töltött. Felsőfokú stúdiumait 1741- ben a bécsi egyetemen kezdte meg, ahol filozófiát, logikát, matematikát és természettudományokat tanult, és mellesleg több idegen nyelvben is elmélyedt (feltehetően ekkor sajátította el a magyar nyelv alapjait is, mivel az anyanyelve a német volt). 1745 és 1748 között a lőcsei jezsuita gimnáziumban tanított, majd visszatért a császárvárosba, ahol megszerezte a teológusi képesítést. Tízesztendős egyetemi tanulmányai végeztével nyakába vette az országot s előbb Zsolnán, majd pedig egykori alma materében, a besztercebányai gimnáziumban tanított. Ez idő tájt már a csillagászattal is intenzíven foglalkozott, így talán nem is meglepő, hogy a nagyszombati egyetem

Egy ‘POJfÁatví z

rektora, Kéry Ferenc őt kérte fel az egyetem csillag- vizsgálójának a megtervezésére. 1752-től a kolozsvári Báthory Egyetemen tanított matematikát és csillagászatot, s hároméves itteni működése során kifejlesztette az egyetem fizikai intézetét és megvetette a kolozsvári csillagda alapjait.

Az 1755. esztendő jelentős fordulatot hozott az életében. A korábbi udvari csillagász, az olasz Ma- rinoni elhunyt, és Mária Terézia Hell Miksát nevezte ki utódjául. Ez a megbízatás nemcsak társadalmi rangot, hanem sokrétű tudományos feladatot is jelentett számára. Gondoskodnia kellett a csillagászati műszerek karbantartásáról és korszerűsítéséről, rendszeresen figyelnie kellett a bolygók, a Nap, a Hold és a csillagok mozgását, mérési adatait minden évben egy füzetben kellett közreadnia. Ezek a füzetek tulajdonképpen az első csillagászati évkönyvek voltak (Ephemerides ad meridianum Vindobonen- sem), s nem csupán saját megfigyelési adatokat, hanem munkatársak széles körének méréseit is tartalmazták. Az Ephemerides több mint fél évszázadon át folyamatosan megjelent, s jóval Hell 1792-ben bekövetkezett halála után, 1808-ban szűnt meg. Ezzel a kiadvánnyal Hell nagy tekintélyt szerzett a nemzetközi tudományos életben is, s hogy mennyire úttörő jellegű volt ez a vállalkozás, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy az első angol csillagászati évkönyv csak tíz évvel később, 1767-ben, míg az első német évkönyv csak húsz évvel később látott napvilágot.

Hell Miksa első jelentős asztronómiai felfedezése a Vénusz bolygóhoz kapcsolódik. Az 1761-es Vé- nusz-átvonulás alkalmával megállapította, hogy az, amit addig a bolygó holdjának véltek, tulajdonképpen optikai csalódás, s a Vénusznak nincs holdja. S ha már erről a jelenségről szót ejtettem, el kell mondanom azt is, hogy a Vénusz-átvonulás (a Vénusz elhaladása a Nap korongja előtt) abban az időben az egyetlen olyan égi tünemény volt, amelynek megfigyelése lehetővé tette a Nap-Föld közötti távolság meghatározását. A Vénusz-átvonulás 251 évenként hatszor következik be, mégpedig úgy, hogy két átvonulás között egyszer 8 esztendő telik el, majd pedig 105 év, majd ismét 8 év, s végül 122 esztendő. A XVIII. században kétszer: 1761-ben és 1769-ben, a XIX. században ismét kétszer: 1874-ben és 1882- ben volt Vénusz-átvonulás. A XX. században úgy alakult, hogy egyszer sem láthattuk ezt az eseményt, legközelebb a jövő század elején 2004-ben, illetve 2012-ben lehetünk szemtanúi. Ma a Nap-Föld távolság meghatározására már más módszerek is a rendelkezésünkre állnak, Hell Miksa korában azonban csak ez jöhetett számításba. Érthető tehát, hogy mind az 1761. évi, mind pedig az 1769. évi Vénusz- átvonulást nagy izgalommal várták világszerte. Az 1761-ben indított csillagászati expedíciók kudarccal

zárultak, ezért az 1769. évi Vénusz-átvonulás megfigyelését igyekeztek mindenütt alaposan előkészíteni. A dolgot megnehezítette, hogy a tüneményt Európában csakis olyan szélességi körök mentén lehetett megfigyelni, ahol az éjszakai órákban sem bukott a Nap a horizont alá, ugyanis az eseményre európai idő szerint 1769. június 3-án este 9 és hajnali 3 óra között került sor. Az európai uralkodók közül többen is fontosnak tartották, hogy a Vénusz- átvonulás megfigyelésére expedíciót szervezzenek, s a vezetésüket olyan tudósokra igyekeztek bízni, akiknek nemzetközi tekintélyük volt. VII. KereszHell Miksa lapp viseletben a vardői obszervatóriumban

tély dán király - udvaroncai tanácsára - Hell Miksát választotta, s mint utólag bebizonyosodott: szerencsésen döntött.

Hell alaposan felkészült az útra, amelynek végcélja a Skandináv-félsziget legészakibb pontjának közelében fekvő Vardő-sziget volt. Ütitársul egykori tanítványát, a nagyszombati egyetem szorgalmas csillagászát, Sajnovics Jánost kérte fel, akinek néhány remek megfigyelését az Ephemeridesben már közreadta. A két tudós 1768 áprilisában kelt útra Bécsből, ahol még az uralkodónő is fogadta őket. Prága, Drezda, Hamburg érintésével érkeztek meg a dán fővárosba, Koppenhágába, ahol fogadta őket a fiatal király is, majd viszontagságos szárazföldi és tengeri utazás után 1768. október 11-én érföldrajzi és csillagászati méréseket végeztek, tanulmányozták a bennszülött lappok életét és nyelvét, amelyről Sajnovics megállapította, hogy a magyarral rokon. (Az utazásról és a vardői eseményekről Sajnovics egy latin nyelvű naplót vezetett, ezenkívül Hell és Sajnovics leveleiből is sok érdekes részletet tudhatunk meg.) Helléket a szerencse is pártfogásába vette, hiszen a Vénusz-átvonulás időpontjában épp akkor volt derült az ég, amikor a belépést és a kilépést kellett megfigyelni, tehát minden szükséges adatot megállapíthattak. Az általuk kiszámított távolság 151,2 millió kilométernek adódott, ami a ma ismert Nap-Föld távolsági értéktől (149,6 millió km) alig másfél millió km eltérést mutat. Más expedíciók - ha egyáltalán megfigyelhették a jelenséget - ennél pontatlanabb eredményekre jutottak. Igaz, akadtak, akik kétségbe vonták Hell mérési adatait, sőt még Hell halála után is sokáig az expedíció eredményeit, végül egy Simon Newcomb nevű angol csillagász szolgáltatott Hell Miksának igazságot. Mindez későbbi történet, hiszen a Koppenhágába visszatérő tudósokat zajos ünneplésben részesítették, különböző tudományos társaságok és akadémiák tagjaik közé választották őket. Hell a Vénusz-átvonulás megfigyeléséről egy könyvet is kiadott Koppenhágában, s úgy tervezte, hogy egy háromkötetes nagy műben részletesen is feldolgozza az expedíció eredményeit, hiszen a csillagászati megfigyelések mellett földrajzi, biológiai, meteorológiai és etnográfiai kutatásokat is végeztek. A mű kézirata azonban elkallódott; ez feltehetően összefüggött a jezsuita rend 1773-as feloszlatásával. Hell, bár jezsuita szerzetes volt, élete végéig megtarthatta udvari csillagászi címét, s nemcsak tudományos munkásságát, hanem tudomány- szervezői ténykedését is folytathatta. Amikor 1777- ben Budára költöztették a nagyszombati egyetemet, Hell tervei alapján építették meg az első budai csi- lagvizsgálót. Ugyancsak Hell nevéhez kapcsolódik az egri és a gyulafehérvári csillagda megépítése is. Ezek az intézmények néhány évtizeden át fontos csillagászati obszervatóriumok voltak.

Hell földrajzi méréseket, is végzett, ő volt az, aki először meghatározta Érsekújvár földrajzi adatait. Élete vége felé egy természettudományos akadémia megszervezésének a gondolata is foglalkoztatta, de elképzelése olyan igényes volt, hogy csak a következő évszázadban valósulhatott meg.

Amikor 1792. április 12-én meghalt, az egész tudományos világ gyászolta. Hamvai egy bécsi temetőben nyugosznak, sírkövén egyebek között ez is ott áll: Maximillian Hell... Hungarus.

Lacza Tihamér

„Hát nem a tátrai sasoktól", visszhangzott benne Balázs utalgató megjegyzése. Az első pillanatban jutott eszébe, hogy ez a gyerek egyszer ráfizet a készenléti szövegeléseire. Nemhiába olvas el minden keze ügyébe kerülő viccet, vicclapot meg humoros mellékletet, s hegyezi fülét, amikor a felnőttek viccet mesélnek, első hallásra megjegyzi a poénokat. Olykor már saját szövegeket is kitalál, ha meg szellemeskedni kell, nyomban talál szavakat, amelyeket olykor ki is csavar. Ezek a csavarásai, amelyekben még feltűnnek a kisgyermeki szójátékok és szótorzítások meghökkentő formái, igazából attól szellemesek, hogy már megfigyeléseket is tartalmaznak. Ez a „Hát nem a tátrai sasoktól” mondata ugyan kitűnt a szomszédok felemás tudatát firtató párbeszédjükből, de nem sorolható az önmagukban is szellemes gondolatok közé.

Anyanyelvet tényleg nem lehet holmi kőszáli sasoktól tanulni, s az édesanyák se röpködnek a sziklák fölött. Balázst most már foglalkoztatja a dolog, elvégre azzal találta magát szembe, amire még nem volt példa. Azt már megtapasztalta a nagyvárosi lét forgatagában, hogy idegenek rájuk mordultak, ha barátjával magyarul társalogtak. Azt azonban először hallotta, hogy egy gyerekre saját apja szól rá, hogy ne beszéljen magyarul - a gyerek anyanyelvén.

Ez még akkor is meglepte, ha tudta, hogy némelykor a liftben ácsingózva Horkai szándékosan szlovákul szólt a gyerekhez. Nem azért, mintha különösebb oka lett volna rá, csupán arra akarta nevelni Balázst, hogy legalább köszönőviszonyban legyen a házukban lakó emberekkel. Márpedig, ha ezek döntő többsége szlovák, illik őket szlovákul köszönteni. Még akkor is így van ez, ha némelyek akkor sem fogadják köszönésüket, ha ugyanabba a liftbe szállnak be. Pedig a fiú szerint akár egy kisebbfajta falunak is tekithető a ház, amelynek kilencvennégy lakásában laknak emberek.

Nem véletlenül mondogatja ezt, elvégre matematikailag pontosan kiszámítható, hányán élnek egymás mellett, fölött és alatt. Ha mindegyik családnak különálló háza lenne, takaros kis falut alkothatnának. Azt már igazán csak Horkai tudja, mennyiben különböznének akkor mentalitásukban, erkölcsükben, szokásaikban, hagyományaikban mostani önmaguktól.

Nemcsak ők vágnak neki hármasban némely hétvégeken az országnak, a házban lakók többsége is egyrosaikban hagytak. Itt idegenek. Kétszeresen azok. Ott a saját történetiségét érző közösséghez tartoznának. Függetlenül attól, milyen nyelven beszélnek. Az erkölcsre, a munkára alapozódott évszázados szokásjogok, a mindennapok szervességében bekövetkezett lassú életmódbeli változások, s mindaz, ami tőlük függetlenül a politikai rendszerek változásaival, a magánsorsok, családi legendáriumok történelembe épülő eseményeivel az idő múlását jelenti. Mostanában szinte

Amíg szellemeskednek

egy sátoros ünnepen elindul vissza a gyökereihez. Igazából egyikük sem lett városi polgár, legfeljebb városlakó. Talán akkor sem, ha második vagy harmadik generációjához tartozik már a vidékről odaköltözöttek- nek. Az elszakadás abszurd lehetetlensége hajtja őket oda és vissza. Horkai olykor megdöbben, hogy mennyire mások és mégis azonosak a saját életének és az előtte két-három évtizeddel előbb hasonló egzisztenciális kényszerek nyomására ide érkezettekének csomópontjai.

Nagyjából hasonló folyamatok sodorják minden nagyvárosba a falusi embereket, akik lelkiekben szinte észrevétlenül kiüresednek, s még egymástól is távoltartják magukat. Megvan ennek az oka. Egymás előtt is titkolni szeretnék mindazt, ami egyformán rombolja lelkiségüket, szaggatja gyökereiket. Mindezt megtetézi a nyelvi különbözőség, amivel a szlovákok között óhatatlanul és kiszámíthatatlan véletlenszerűségek közepette öntudatlanul magyarként nyilvánulnak meg, s megfordítva. Sokszor nem is tudják, hogy mennyiben különböznek azoktól, akiket a falvaikban vagy kisváérzékelhetetlen csuszamlásokban rendülnek meg a hitbeli állandók, az erkölcsi értékrendek, pedig a hit és az erkölcs alapjaiban örök, mint ahogyan a nyelvek is a teremtésig húzódó mélytudat alagútjaiból törnek a napvilágra. Minden nyelv. Mégis idegenek egymásnak az emberek, attól függően, hogy egy adott pillanatban milyen helyzetben találják magukat. A kisebbség vagy a többség tagjaiként nyilvánulnak-e meg.

Családi beszélgetések könnyed légkörében a szabadjára engedett ösztönök mondatnak olyat az emberekkel, amit igazából máskor nem mondanának. Még akkor sem, ha a többségiek politikai pozőrködéseihez hasonlítanak ezek a két böffenés közötti kinyilatkozások. Mert befogadják a másnyelvűeket, ha azok felvállalják értékrendjüket, aminek a falu rétegződöttségé- hez viszonyított előjelei is vannak. Elvégre a rendszeres kocsmázókat a vállalkozó szelleműektől sem nyelvük különbözteti meg. Ettől a betagozódástól indíttatva tekinti természetes közegében létszükségletnek a másik nyelvének megtanulását a falusi ember, s tart minden más állítást nagyszájúságnak.

Ezzel szemben a városok leszűkült életterében mozgó falusi ember, ha ráadásul még kisebbségi is, s nem rendelkezik elég erős lelki kötődésekkel, előbb adja fel identitását, mint a születésétől fogva eleve a többség közelében élő polgári tudatú ember. Horkai nem gondolja mindezt nyelvi kizárólagossággal, hiszen naponta tapasztalja, látja, mennyiben különbözik a szülőföldjétől fizikailag és lelkileg elszakadt szlovák azoktól, akiknek istenadta bizonyosságuk a létezésben a város. Az előbbiek minden megnyilvánulásukat az önazonosság egyetlen eleméhez, a beszélt nyelvhez kötik. Már elvesztették mindenüket, ami az elvándorlás pillanatában még megvolt, s most fóbikus félelemmel tekintenek mindenkire, aki nyelvében különbözik tőlük.

A baj csak az, hogy ez a félelem a kisebbségi embernek is lehet a sajátja. Csakhogy, amíg a nyelvi többséghez tartozás immár egyetlen szálra vékonyodva a szlovákokban felfokozott védekező lelki reflexeket vált ki, addig a nyelvi kisebbség szülőföldjüktől elszakadt tagjai nyelvük feladásával, az utolsó kapocs feloldásával reagálnak. Nem tudatosan, nem egyik pillanatról a másikra születő eltökéltséggel, hanem két generáció során bekövetkező teljes nyelvcserével. Az előbbinél az önazonosság egyetlen kritériumának tartható nyelvi agresszió, a másiknak az utóbbinál az ennek nyomán bekövetkező meghátrálás szüli a lelki és a társadalmi torzulásokat.

Balázs saját szellemeskedéseivel egyszer véletlenül ezekkel a torz lelkekkel kerül majd szembe, akiknek fóbikusságát mindenekelőtt a humorérzékük, a szellemesség iránti fogékonyságuk elvesztése jellemzi.