Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-06-18 / 25. szám

A pályaudvari restiben föl-alá vándoroltak a poggyászok. Egy barna koffert elvittek, zöldessárga szatyor került a helyére. Néha a hordár is megjelent, de többnyire vendégek hurcolták az útitáskákat, koffereket, kosarakat, kalap- és cipődobozokat. A tárgyak tetején mondatok futkároztak. Ezeket vagy a főúr, vagy a pincér hordozta kerek szalvétával leborított tálcán. Sört, fizetek, étlapot, kilenc hatvan, kenyeret.

A kenyereslány időnként eltűnt, aztán nagy sokára megjelent, cigarettákat, mignonkat, kenyérszeleteket táncoltatva a hasán. A mondatok úgy ismétlődtek, ahogy az útipoggyászok változtak. Ő egy fekete aktatáska mellé ült le és örült, hogy egyedül van. A többi asztalokat már elfoglalták az idegen kofferek. Sört, ezt csak a levegőbe mondta. A mondathoz tartozó pincér és a szalvétával letakart tálca más poggyászok közelében lebegett. Amikor végre odaért hozzá, újból megismételte. Fizetek.

Ezt nem ő mondta, a szomszédos asztalok felől kiabálták hárman is. Eszébe jutott, ő is fizethetne, úgy látszik, sokáig kell várni a fizetőre, közben azonban megéhezett és halászlét rendelt. A halászlét elég ügyetlenül rakták elé, abroszra csurgóit a piros lé. Nézte a levet, amit nem ő öntött ki, s most mégis az ő abroszát maszatolta össze. Akárki gondolhatja, ő ügyetlenkedett. A kenyereslány éppen akkor állt meg az asztala mellett. Kenyeret, zsemlét, pogácsát? Kenyeret. Nem nézett fel a nőre, a szavak úgyse hozzá, a restihez, kofferjéhez és a halászléhez tartoztak. Várt a kenyérre, aprópénzt kotorászott. Miért tetszik olyan csúnyán nézni? Erre a kérdésre felkapta a fejét. A szavak különösen hangzottak. Hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. Mintha csendet parancsolt volna a mondat. Szerencsére újból megindultak a szavak, a kerek tálca ide-oda szaladgált. Sört, fizetek. Tizenhét ötven. Étlapot.

Addigra a kenyér is ott feküdt az asztalán. Ki kellett fizetni. A kenyereslány nem várt válaszra, azonnal eltűnt. Arcát sem ért rá megnézni, ehelyett saját arcát tapogatta. Nem szokott tükörbe nézni, csak olyankor, ha borotválkozott. Borotválkozás közben leginkább állára, nyakára összpontosított, ott nőttek a legkeményebb szőrök, arra kellett vigyázni. Szinte megijedt attól a gondolattól, nem tudja, milyen is ő valójában. Bizonyos, hogy valami riasztónak, komornak, elrettentőnek kell lenni a tekintetében, különben a kenyereslány mindjárt odaadta volna a kenyeret, és nem mondja azt a különös mondatot, hogy is mondta? Miért tetszik olyan csúnyán nézni? Igaz, ilyet még senki nem mondott neki. Persze csak azért nem, mert nem is törődnek vele, csak a restivel és a poggyászokkal. Mindig azzal, ami a pillanathoz tartozik. Egy restinek igazán nem fontos, hogy néz ki egy jött-ment utas. Ha mégis észrevették rajta valamit, akkor az nagyon feltűnő dolog lehet. Vidám arcokat próbált maga elé képzelni. Legelőször az Odol-reklám villant az emlékezetébe. Fehéren villogó fogak, kitágult pupillák. Nem, ilyen arcátlan nyíltsággal sohasem tudott a világba röhögni. Még egyszer eszébe jutott az Odol-reklám, de már nem érzett benne semmi vidámságot, inkább bohóc álarcához hasonlított. Színházi lapokra gondolt, strand, széles kalapok, karcsú bokák, birkózóvállú férfiak vihognak a képen. Magát is elképzelte, de belátta, hogy közöttük tényleg nevetségesen hatna. Nem szokott strandra járni, már el is felejtette, mikor volt utoljára fürdőnadrág rajta. Igen, ha valaki a strandon szólt volna rá, miért tetszik olyan csúnyán nézni? az nem lett volna meglepő.

De ott nem kérdezhetik meg, mert a strandra ki sem merészkedik. Itt, a restiben, a verejtékszagú poggyászok között a kérdésnek más súlya van. Ha itt is észrevesznek rajta valamit, ahol olyan gyorsan szaladgálnak a kerek tálcán a mondatok, a sör, fizetek, étlapot, akkor ezen érdemes eltűnődni. Itt senki nem ér rá, hogy a homokban játsszon és fölösleges mondatokon törje a fejét. Itt mindenki csupán a legfontosabbat mondja.

Észre se vette, hogy megette a halászlét. Egy újabb végig nem mondott gondolat közben még egyszer belekanalazott a tányérba, de a piros lé már elfogyott és a kenyere is. Bosszankodott, hogy ilyen gyorsan megette a levest, szerette volna még egyszer idehívni a kenyereslányt, de már nem volt mihez kenyeret rendelnie. Azt se tudta, hogy a kenyereslány fiatal-e vagy öreg. Talán valami álruhás ismerőse. Testvére, édesanyja? Valaki, aki már régen meghalt, most maga elé kapta a kenyerestálcát, s idejött az asztalához, hogy figyelmeztesse. Ha közönséges kenyereslány lett volna, akkor elébe teszi a kenyeret és nem kérdez semmit. De ha a mama volt, akkor biztosan visszajön. Aztán eszébe jutott, a mamák a leghűtlenebbek. Mosnak, vasalnak, főznek, állandóan színlelik, hogy ők a legkitartóbbak, s aztán meghalnak. Pedig nekik sohase szabadna megöregedniük. De megöregszenek és ebben van valami előre megfontolt komiszság. Kezdettől fogva sajnálni kell őket a halálukért, a hűtlenségükért. Ha nem félt volna, hogy a mama meghal, Irmához költözködik. De Irma nem bírta kivárni a mama halálát, azt állította, a mama sohase fog

meghalni, s amikor mégis meghalt, már nem volt rá kíváncsi.

Sört. Fizetek. Étlapot. Pincér! Örült ennek a visszatérő ritmusnak, úgy érezte, falat von a gondolatai közé. Ha abbamarad, alighanem visszajön a kenyereslány és nem a mama lesz, hanem egy idegen, aki a gondolatai közé kukucskál. Neki valamit válaszolnia kell, s nem tudja, mit. A vonat indulásáig több mint egy óra ideje volt, sőt az is lehet, a vonat késni fog. Ez a vonat mindig késni szokott. Tulajdonképpen maga sem tudta, miért ezzel utazik. Az esti sohase késik, azzal is utazhatna. Hiszen úgyse várja senki. A senki szóra újra a kenyereslány kérdése és a saját tekintete foglalkoztatta. Szoros kapcsolatot érzett a kettő között. Ha valaki várná, talán másképp nézne. Azért néz így, mert senki se várja. A mama annak idején várta, Irma is, de aztán beleunt a vá- rásba. Az emberek általában rettenetesen hűtlenek egymáshoz. De hát akkkor meg min röhögnek? Egyedül lenni igazán nem szívderítő dolog. Persze olyanok is akadnak, akiknek sikerül mások hűségébe kapaszkodni, olyanokéba, akik szintén attól félnek, hogy senki se várja őket. Ő a mama hűségébe kapaszkodott, s felsült vele. Sört. Főúr. Indul a vonatom.

Egy pirospozsgás férfi aktatáskájával hadonászott. Két cingár fiú kabátjába kapaszkodott, s azok is hadonásztak. A főúr széttárta feléjük a karját, éppen egy távolabbi asztalnál fizettek. Az egész jelenet ministrálásra emlékeztetett. Domi- nusvobiscum, mutogatott ceruzájával a főúr. De a jóisten sehol sem látszott. Pedig mindenütt van. Sehol sincs. A halászlében sincs. Az isten faképnél hagyja az embert, hiába ministrálnak neki. Az isten hűtlen lett, még előbb, mint a mama. A mamán keresztül kicsit még lehetett vitatkozni vele, aztán teljesen eltűnt. Legjobb lenne kifeküdni a strandra és lesülni. Ha az ember lebarnul, nem látszik annyira a szomorúsága.

A pirospozsgásnak most sikerült a főúr közelébe férkőznie. A két fiú még mindig kabátjába csimpaszkodott. Érdekes, mennyire ragaszkodnak! Ő ezt az érzést sohasem ismerte. Apjáról sokáig semmit sem tudott. Egy ideig azt hitte, meghalt. Később megtudta, hogy törvénytelen gyerek, apja hallani sem akar róla. Az iskolában egyik tízperces szünetben diáktársai körültáncolták és úgy kiabálták: Zabigyerek Palika, zabigyerek Palika! De az osztályfőnök ráncbaszedte a tüntetőket. Többet sohasem csúfolták. Ő azonban azután is hallotta: Zabigyerek Palika, zabigyerek Palika! Az érettségi bizonyítványán is a mama neve szerepelt, de később történhetett valami az apjával, mert először leveleket írt, aztán látogatóba is eljött hozzájuk. A mama két napig takarított és legszebb fodros ruháját vette fel. Papa kávét ivott és utána mindjárt veszekedni kezdtek. Aztán mégis minden jól végződött. Egy százkilós süldőt küldött a látogatás után. Ez volt a fiúvá fogadás ára. Utálattal meredt a két cingár fiúra, latolgatta, ezekért atjna-e az apjuk egy süldő malacot. Nézte a pirospozsgás férfit, és hirtelen rádöbbent, az apja miatt sem akarta otthagyni a mamát. Zálogban maradt mellette, a malac árának értékével. És Irmára is azért vigyázott annyira, nehogy olyasmi történjen, amit le kell tagadni. Pedig a mama szeretett volna unokát, de inkább valahogy a menny nélküli égből, talán éppen a jóistentől, aki szerencsére nincsen. Ha lett volna, akkor most az ő karjába kapaszkodna két ilyen maszatos kezű, cingár gyerek, és neki is sietnie kellene valahová, mert lekési a vonatot. Esti újság! Friss hírek! Képes magazin!

A mondatok ezúttal nem a kerek tálcán közlekedtek. Egy törpe furakodott a poggyászok között. Újságoszsákja majdnem cipőjéig lógott. Egyáltalán nem látszott szomorúnak. Harsányan ropogtatta a mássalhangzókat. Ha a mama élne, biztosan tenne valami megjegyzést. Látod, ilyenek is vannak. Mi szegények vagyunk, de egészségesek. Szegény mama! S aztán mégis ő halt meg, a törpe meg harsányan ropogtatja a mássalhangzókat. Méghozzá úgy csinálja, mintha az egésznek értelme lenne. Talán még a strandra is kimerészkedik, és nem zavarja, hogy nem nőtt akkorára, mint a többiek. Az is lehet, hogy egy törpe nővel lakik együtt, aki hűséges hozzá. Vehetne néhány lapot, annak a törpe biztosan örülne, de nem akart a törpének örömet okozni. Az abroszon pirosló térképet méricskélte. Szélére kenyérmorzsák szóródtak. Talán visszajön a kenyereslány. De nem jött. Helyette váratlanul a fizetőpincérjelent meg, pedig nem is hívta. Fizetni

Pályaudvar

Lőrincz Zsuzsa rajza

MONOSZLÓV DEZSŐ

/t

Z. NÉMETH ISTVÁN

MMpmití smm'km

Szívzörejek közt egy csepp csend vagy, tört szerelemben lélegző.

Tenger idő veled úsznom nem hagy, rejti a titkod százegy kő.

Álnok időben féltő szempár, őrangyal csodatervet sző, megsebesültem, gyógyír nem jár, míg a vörös hold fel nem jő.

Elkeverednek a fontos dolgok a lélekölő csuda nagy ködben, megreccsennek a fémszínű csontok, az Élet a földről felröppen.

így ülök én lobogó, szűz éjben, torkig az ásító élettel, szép szeretőm ölel át gyengéden, e szívdobogás csak az életjel.

Nincs maradásom már Liliputban, bár csak a Törpekirály fenyeget... Kedves, a hajnali szellő itt van, kapjuk a vállunkra az eget.

tetszik? Igen. Várta, hogy a főúr kenyereslánnyá változzon. Mit szabad számolni? Még mindig a tányér mellett árulkodó piros térképre meredt. Azt hitte, a főúr is azt nézi. Halászlé, mondta mogorván és szerette volna hozzátenni, hogy nem ő öntötte ki a levest. És egy sör? Igen. A foltról nem esett szó. Vannak dolgok, amelyek sohase derülnek ki. Egyik osztálytársa hetedik gimnáziumban pofonvágta. Nem volt közöttük semmi nézeteltérés. Máig se tudja, miért tette. Olyan váratlanul történt, nem is védekezett, nem adta vissza a pofont. Azóta, ha erre gondol, ég az arca. Azt a pofont nem tudta senkinek visszaadni. Más se derül ki. Vannak csökönyös, felháborító titkok. Egyik kolléganője különös szerelmi botrányba került és neki elmesélte az esetet. Másnap az egész hivatal tudott róla, pedig ő senkinek sem szólt egy szót se. A kolléganő mégis őt gyanúsította a pletykáért. Disznóság!

Ezer bocsánat. Egy Odol-reklám mosolyú férfi bámult rá és arrébb húzta asztala mellől a kofferét. Mit akar tőle ez a barom? Úgy mered rá, mint a kolléganője. Érdekes, csak magának mondtam el, azt hittem, hogy... Disznóság! Megtapogatta az arcát, úgy érezte, mintha pofonvágták volna. A szomszédos asztaltól az Odol-reklám csúfon- dárosan meresztgette fogait.

Nem látta sehol a kenyereslányt. Ha nem rendel kenyeret, egészen más dolgokra gondolhatott volna. Pár órával ezelőtt még egyáltalán nem törődött magával. A menetrendet nézegette. Aztán egyszerre megjelenik előtte egy ismeretlen nő, s ahelyett, hogy elébe tenné a kenyeret, pimaszul kérdezősködik, abroszra önti a levest, és ez az Odol-pofájú úgy vigyorog rá, mint a fakutya. Most feláll, de hiszen csak épp az imént ült le, veszi a kofferét, feléindul, csúfondárosan végigméri. Bocsánat, s odadöccenti kofferét az asztalhoz.

S

ört. Fizetek. Kenyeret. A kenyereslány fehér bóbitáját kereste, többen a kijárat felé tódultak, nem tudta felfedezni. A hangosbeszélő már harmadszor ismételte: Gyorsvonat a harmadik vágányon. Az ő vonatja volt. Ülő helyzetéből félig felemelkedett, türelmetlenül kiabálta, kenyeres! A lány végre előkerült. Kenyeret, zsemlét, pogácsát! Nem. Cigarettát, mignont, aprósüteményt! Unottan hadarta a szavakat, nem hasonlított a mamára. Haja sárgára volt szőkítve, szemöldöke helyén két zsíros, fekete vonal fénylett. Lehet, előbb se kérdezett semmit, hallucináció volt az egész. Vagy közben kicserélték a kenyereslányt. Maga itt az egyetlen süteményes? Igen. A fekete vonalak a fehér bóbitáig szaladtak. Ez nem kérdezett semmit. Vannak dolgok, amelyek sohase derülnek ki. Annál jobb. Az embernek nincs arca. Csak akkor, ha rágondol. Nem kell rágondolni. Két pogácsát. Aprópénz után kotorászott, nézte a pogácsákat, nem tudta, mit kezdjen velük. A hangosbeszélő újra megszólalt. Gyorsvonat a harmadik vágányon indul... A pogácsákat szórakozottan zsebébe süllyesztette, s felkapta aktatáskáját. Az embernek nincs arca. S nem a mama a kenyereslány. De ezt már csak gépiesen mondogatta magában, úgy, ahogy lépegetett. Bal, jobb, bal, jobb. Egészen addig, míg a vasúti szerelvényt elérte.

IRODALOM 1995. június 18. l/BSÉmap