Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-06-18 / 25. szám

IiBsúrnap 1995. június 18. publicisztika KÉ RDÉSEK Itt és most? Ilyen megátalkodott időben? Vannak-e még egyáltalán? S ha igen, hogyan tudunk élni a maradékkal? Mit ér idenyomorított kultúránk egészé­nek pl. a vers- és prózamondók negy­venéves versenye? A szemérmetlenül megtagadott jussunk, az adóinkból elo­rozott anyagi lehetőségek dacára, mi­lyen szintű szakmai körülményeket tu­dunk biztosítani? Csak „a dotáció” apa­dásával magyarázható, hogy a bírálóbi­zottságokból szinte már teljesen kihul­lanak a hivatásos előadóművészek? Akik a színpadot és a pódiumot nem­csak a nézőtérről ismerik? Mit ér a nagyreményű vers- és prózamondók­nak, ha égő cigarettával hadonászó, hát­térintrikákat nyálazó, kezdő álzsenik fe­lületes véleménye a hangadó? Ha a mindentudósító notórius túlbuzgóságá­ban nyomást gyakorol a zsűrire és egy rövid híradásban is vélt-valós sebeit nyalogatva személyeskedik? Az amúgy is mostoha lehetőségek mellett segíthe­tik-e az ilyen kisebb(rendű)ségi fica­mok azokat, akik gyanútlan tehetségük­kel, a világot-meghódítani-akarásukkal teret kémek maguknak egy alkalmatlan „kultúrházban”? Egy erre az előadói műfajta minden ízében rossz, építészeti­leg is silány szocreálban? Teljesítheti-e így maradéktalanul a küldetését az egy­re rutinszerűbb rendezvény? (Ha nin­csenek újításai, ötletei, meglepetései?) Méltó tud lenni az évről évre jelentkező emberi értékek felkarolására, segítésé­re? Kézen tudja-e fogni az aprókat és a nagyobbakat? Tudja-e erősíteni szívük dobbanását, hitüket, szellemük szárnya­lását? Amikor mindannyian a sátán kar­maiban vergődünk? Itt és most! ÉSZREVÉTELEK, állítások és aggasztó helyzetfelismeré­sek is vannak a feltett kérdésekben, de bennük van a létezésünket igazoló erő és akarat tényfeltárása is. Hogy még va­gyunk, létezünk, nem tapostak el ben­nünket teljesen. Még születnek, még jönnek utánunk, akik szívükbe fogadják, megértik, megélik anyánk nyelvének, apánk lelkének kincseit. Sőt! Veszik a bátorságot, hogy felragyogtatva tovább­adják azt! Ez az egész esemény-játék ér­telme! És felelőssége! E súlyos fe­lelősségérzet kényszere hívta elő a beve­zető kérdéseit és aggodalmait. Kár, hogy ezt csak utólag, papíron lehet közölni, hogy az esemény nem ad lehetőséget a szakmai vélemények cseréjére, az okos gyülekezetek szellemi örömére, a tanul­ságok alapos elemzésére, az ad hoc bírá­lóbizottság tagjainak valamelyes szak­mai összehangolódására. Persze, még ar­ra sem kerül sor, hogy bemutassák őket egymásnak. A mai napig nem tudom, ki volt annak a zsűrinek az elnöke, ame­lyikben dolgoztam. Ezért fal melletti osonások, lesütött szemek, büfés bizony­talanságok, kocsmai szemtelenkedések, sunyi lapítások és hát mögötti mocskoló- dások adják a kovászt. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy ezekben a diszciplí­nákban világbajnokok vagyunk! Ez „él­teti” színházi kultúránkat, de még mi­nisztériumi pályázatainkat is. (Ezzel a témával még adósa vagyok Roman úr volt minisztériumának.) VÉLEMÉNYEK és megalapozott szakmai értékelések ismertetésére, a minősítések indoklására egyszerűen nem volt mód és idő. Marad­tak a találgatások, a sanda feltételezések, a „demonstrációs magamutogatások” ci­nikus vádjai, majd ki-ki a maga igazsá­gának, bizonytalanságának, keserűségé­nek, netán kárörömének kétes tudatával egy évre elvonult civil időmúlasztásába. A felsoroltak alátámasztása miatt is kötelességemnek érzem, hogy több mint 35 év KÉRDÉSEI, ÉSZREVÉTELEI, szakmai tapasztalatai és ismeretei birto­kában egy VÉLEMÉNYT nyilvános­ságra hozzak. A IV. és V. kategória zsűritagjaként azonos megalapozottság­gal és nem kisebb szakmai és erkölcsi felelősséggel mondtam véleményt az adott pontszámok korlátáival. Az alábbi értékelésekkel és indoklásokkal konkré­tabban szeretném segíteni a résztvevők további munkáját, tehetségük kibonta­koztatását. Annak eldöntésére, hogy ki volt „a legjobb”, még egy közismerten szerény újságíró sem vállalkozhat. Saj­nos, még a közönség sem. Ennek bizo­nyítására számtalan példát lehetne fel­hozni, de helyszűke miatt gondolkod­junk el Hamlet színészekhez intézett in­telmein. Ráadásul ez nem atlétikai vagy úszóverseny, ahol századmásodpercek is dönthetnek. Éppen ezért csak EGY véleményt ismer meg az olvasó. Tehát, szerinte... (Ugyanúgy minden zsűritag is csak a saját véleményét fejezheti ki az adott produkcióról. Természetesen, ezzel önmagát is minősíti. Azon még végképp nincs mit csodálkozni, hogy a zsűritagok (ön)minősítése különböző.) A tudósító által ex katedra „legjobb”- nak tartott versenyzőről: Az elődöntőben hallottam őt először, akár­csak a többi szereplőt. A 17 induló kö­zül kereken tízet magasabb pontszám­mal értékeltem, vagyis szerintem jobb teljesítményt nyújtottak. Mivel a döntőben sem szerepelt meggyőzőbben, ott is 6 pontot kapott tőlem. Miért? 1. A „Szabad ötletek jegyzéke két ülésben” nem vers, hanem szabad ötletek jegyzé­ke két ülésben. Még akkor is, ha vers­részleteket is tartalmaz, és egyér­telműen felcsillantja a költő kivételes zsenijét. Ezt az orvos-terápiái dolgoza­tot szerintem tiszteletlenség közönség előtt mondani. Az előadónak József At­tila szintű „őrültnek” (idézőjel!) kellene lennie ahhoz, hogy az ellenkezőjéről meggyőzzön. Aki legalább úgy-ahogy ismeri a költőt, tudja, hogy milyen ala­possággal dolgozta ki remekműveit. Ép­pen ezért ha egy középiskolás versmon­dó nem talál magának verset és a divat­ba jött Szabad ötletek... után nyúl, csak megalapozatlan különcségéről győz meg. 2. Milyenek voltak az előadói esz­közök, fogások? Amikor a színpadra szólították a versenyzőt, ő a leghátsó sorok egyikében ült. A nézőknek, ha látni akarták őt, meg kellett fordulniuk. Néhány másodpercig így sem láthatták, mert késlekedve állt föl, aztán lassított menetben elindult a lépcsőkön a szín­pad felé. Azon az oldalon feljárat nem lévén, még végig kellett sétálnia a hosszú sorok előtt, és csak azután lassít­hatott föl a színpadra. Ez a drámai né­majáték több mint másfél percig tartott. Elhiheti-e bárki is, hogy ez a költőt és annak írását szolgálta? Talán nem ép­pen ez, az időben és térben is kirívó előjáték volt a „demonstrációs maga­mutogatás”? 3. Már az elődöntőben is feljegyeztem, hogy a költő nevét és a címet elemi hiba „dramatizálni”. Az előadás egy jó hangszínnel megáldott serdülő fiatalember magabiztos szenvel­gése volt. A vontatott tempó-ritmus, a kamaszosan világfájdalmas hanghordo­zás egyszínűsége mind-mind a választás túlkapását bizonyították. A már dicsért előnyös hangszínt egy-két beszédhi- bácska is cifrázta. Ám ha a „második helyre szorult” versenyző olyan tehetsé­ges, mint amilyennek feltehetően érzi magát, vagy hiszik hívei - remélem, hogy a fentebb leírtak is segítik őt ab­ban, hogy ezt egyértelműen bebizonyít­ja majd. Ezt őszintén kívánom neki! Az előadóművész akkor lehet hiteles, ha kellő alázattal közelít a műhöz és szerzőjéhez, ha képes felidézni, újraélni a gondolatok és érzelmek csiszolt for- májú-zenéjű áramlását, és ha képes meggyőzni arról, hogy ez a sajátja (is). Ezért nem birkózhatott meg pl. Márai „Ha­lotti beszédé”-vel a rokonszenves Perzel Igor sem. Hiszem, hogy hallani fogunk még a serdülő tehetségű, fényes tekintetű Kiinga Péterről, az intelligens, jó megjelenésű, ám a kelleténél vissza­fogottabb Bodó Zoltánról. Matyi Szilvia izgalmasan titokzatos egyéniség, kár, hogy modetatív, intim hangjai elvesztek a nagy hodályban. Remélem, hogy Gál Tamás és Rózsár László sem adják fel. Mindannyiuknak nagy segítséget jelent­hetne az érzékeny szakmai-pedagógiai irányítás. Szvrcsek Anita tiszta hangjá­val, drámai erejével és dekoratív külse­jével erős hatást ért el. A IV. kategória versmondói közül szerintem a leghar- monikusabb teljesítményt Tóth Kamill nyújtotta. Karinthy Madách-paródiáját jó humorérzékkel, már-már kiforrott előadói eszközökkel, értő, jó ritmusú tolmácsolással adta. Ráadásul színészi rátermettségét is bizonyította. A középiskolás korosztályú próza­mondók közül Cap György karakteres hangszínnel, rutinos előadói eszközökkel mutatkozott be. A bizarr kérdéshalmaz a „Smrf(vagyis halál)ról nem is annyira hálás előadói feladat! Darabos Magdolna személyiségéhez nagyon illett a Paraszt bibliából elmondott történet. Havasi Ka­talinnak vannak eszközei az ironikus-gu- nyoros hangvételhez. Ha nem tartja távol magát az hói indulattól, ha személyesebb lesz előadásmódja, nagyobbat is léphet előre. Horváth Eszter sokkal biztosabb lehet a dolgában. Ha Kákarov Anita meg­találja az egzotikusán szép külsejéhez méltó, merészebb szöveget, a legjobb he­lyezésekre pályázhat. Rigó Konrád értel­mes prózamondása erőteljesebb, változa­tosabb lehetne. Van érzéke a viszafogott iróniához, groteszk hangvételhez. Száraz Dénes meglepően eredeti humorú, érde­kes egyéniséget mutatott. Nagyon sajnál­hatjuk, hogy alig lehetett őt érteni. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy Lé­pes Anikó tudja-e, hogy a „Psyché”-vel nem akármilyen színházi varázslatot te­remtett! Ügy adta elő Weöres szövegét, hogy azt hittük, Psychét látjuk. Hitele­sebb, izgalmasabb, ártatlanabbul-romlot- tabb tudott lenni, mint pl. Bódy Gábor is­mert filmjének főszereplője. Nagyon kí­váncsiak lehetünk ezután Lépes Anikóra! A felnőttek döntőjében összesen hár­man versenyeztek a két kategóriában. ez a három előadóművész kár­pótolta versenyük formalitását. Sajátosan kimunkált produkciókat láttunk, ame­lyeknél fölösleges az összehasonlítás. Cs. Palcsó Erzsébet kiérlelt és tiszta előadói egyéniség. Ráadásul most ének­hangjának szépségével is megajándékoz­ta a jelenlevőket. Dubovsky László medi­tativ, intellektuális előadói alkatához kö­zelebb állt az elődöntőben mondott Som- lyó-vers, mint a (példakép? által felejthe­tetlen) Majomország. Dubovskynak meg kellene találnia „saját” verseit, amelyek­kel kívül-belül maximálisan azonosulhat. Benyicky Laura - felfedezés! Ős- asszonyi melegség, bölcsesség, derű, alázat, szeretet, hajlékonyság, egy su­gárzó lélek szelídsége jellemezte min­den szavát. Tiszta és szép beszéde okán is ott lenne a helye a magyar kép­ernyőkön! (Sajnos ott éppen a magyar nyelv lejáratása dívik manapság. Bp. 1.2.-re gondoltam.) Akik nevei fentebb olvashatók (Sha- kespeare-t, József Attilát és Weörest is beleértve) máris tagjai lehetnének egy képzelt társulatnak, egy stúdiónak. Ha hely és minimális támogatás akadna (nem Hudec miniszter úrra gondolok!), boldogan vállalnám a részvételt! LEHETŐSÉGEK kellenének! A jó szándék nyomon kö­vetése miatt a megszokottnál részlete­sebben (bár nem elég részletesen) fog­lalkoztam a vers- és prózamondók ver­senyével, mert jóformán ez az egyetlen folyamatos fórum, ahol felszínre kerül­het valamilyen tehetség. Abban a gye­rekben, fiatalban, akiben „motoszkál” mifelénk valami, az többnyire indul a szavalóversenyen. Magyar beszéddel ki­áll a nyilvánosság elé! Éppen ezért min­dent meg kell tennünk, hogy az élő anyanyelv lehetőségeit a legjobb szak­mai szinte emeljük, és nagyobb teret te­remtsünk az évről évre jelentkező tehet­ségeknek! Gondolkodjanak el azok, akik társadalmi, politikai tisztségük okán ten­ni tudnak valamit azért, hogy a rendel­kezésünkre álló, fogyó-szegényedő fóru­mokon, oszágos társadalmi rendezvé­nyeken, a Szlovák TV és Rádió magyar adásai (és adósai!) stúdióiban - és min­denütt, ahol közönség van - szót kapja­nak mindazok, akik bebizonyították: TUDNAK MAGYARUL SZÓLNI... Gálán Géza Egy toíHáüiví z A madarak szabadságának mitológiákba és folklórba szorított közhelyei igazából az ember közösségi téve­dései sodrásának lelki felhajtóerejét adják. Ha van tár­sadalmi tériszony, akkor e szárnyas címerállatok nem­zeti mitológiái igencsak növelik azt. Turulmadarak, kőszáli sasok, kondorkeselyűk, sólymok, pintyek meg paradicsommadarak ijesztgetnek más népeket. Érde­kes felismerés, hogy a nagy népek és a kicsik mutat­ják előszeretettel címerállataikon keresztül lelkiségü­ket. Az Egyesült Államok, Németország mellett Ecua­dor, Dél-Jemen és Albánia. Noná, az erősek! Horkai szomszédja autójának motorházfedelén a napokban egy hatalmas matrica jelent meg. Igazából már nem tud visszaemlékezni, mikor fedezte fel a zöldesszürke tollazatú sasmadarat.- Ilyen sas nincs is - fordult oda Balázshoz, amikor a fiú a parkolóban vizsgálgatni kezdte a festett állatot.- Itt van, láthatod - ironizált Balázs.- Akkor szerinted ez létezik?- Hogy is mondjam...van. Horkai megállt a Skoda előtt, letette a parkoló aszfaltjára a bevásárlószatyrokat, és szokása szerint bölcselkedésbe kezdett:- Csak a szomszéd agyában létezik ez a zöldes tollazatú torzszülött.- Közölni akar valamit - állapította meg Balázs.- Talán önmagának akarja bizonyítani, hogy a tízéves skoda még szárnyal, mint a sas.- Ez lehetséges, mert történelemórán tanultuk, hogy a címer sok mindent elmondott a nemesek éle­téről, családjáról. Horkai ettől a kamaszos tudálékosságtól mintha kissé idegessé válna. Hirtelen felkapta a szatyrokat, s otthagyta Balázst a szomszéd Skodája előtt. A lif­tig már nem beszéltek a dologról. Belépve a pléhdo- bozba, Balázs szinte felkiált:- Nézd, itt a kicsinyített mása a sasnak és a nyak­örvén valami írás...securi...ty.- Na, most már tudom a dolgok nyitját: a szomszé­dunk kiugrott a rendőrségtől és egy magán őrző-védő egyletben találta magát - sóhajtott nagyot Horkai.- Káeftében - nyomatékosította a dolgot Balázs. - Annak a címerállata a sas, amit a Skodáján láttunk. A lakásban a megszokott rendbe egyetlen perc alatt a bevásárlás rendetlensége csapott, mint a vil­lámlás. El kellett rakodniuk, hogy egyáltalán neki­kezdhessenek az otthoni dolgaiknak. Miközben Horkai az erkélyen motoszkált holmi palackokkal, az udvarról vékony hangon valaki kiabálni kezdett:- Áányúúúcíí! Meglepte a magyar szó: anyuci. Kikukucskált. Iga­zából abban a pillanatban tudatosodott benne, amit legalább két éve sejtett a gyerekről és az anyjáról. A hölgyet egyik alkalommal látta, hogy az akkor még létező Film, Színház, Muzsikát olvasta a buszon. Kö­szönt neki magyarul is, de nem volt foganatja. Hat éve laknak fölöttük, de mindeddig csak töredékekből volt sejthető, hogy a gyerek tud magyarul, annak el­lenére, hogy a szomszéd egy kukkot sem szólt előttük ezen a nyelven. Ügy tetszik most Horkainak, hogy az önállósodó gyerek első biciklije talán old a hallgatást merevítő feszültségen. Történt ugyanis, hogy amikor a szomszéd föléjük költözött, feltehetőleg egy szusz­ra elkészítette a lakás valamennyi bútorát. Éjjel-nap­pal fúrt-faragott, rakodott, zörgött, dübörgött. Mintha egy bútorgyár költözött volna a hetedik emeletre. Persze, nem állották meg szó nélkül. Azóta nem fo­gadják köszönésüket. És most ez az „anyuci”. Horkai tovább rakodott az erkélyen, miközben a szomszéd áthajolva a korláton, leszólt a gyereknek:- Nerev po madarsky! (Ne üvölts magyarul!) Mire a fiú:- Volal som anyuci, a nie teba. (Anyucit hívtam, nem téged.)-'Tak ju volaj po slovensky! (Akkor meg hívd szlovákul!) A gyerek kelletlenül felül a kerékpáijára, majd las­san elhajt. Horkai már érzi a dohányfüstöt, majd arra lesz figyelmes, hogy apró fehér pihék peregnek alá, egyenesen a fejére. Ötször gondolta meg, hogyan szóljon oda a szomszédjának, hogy mégiscsak pofát­lanság a fejére szórni a cigarettahamut. Végül meggyőzte magát, hogy elég, ha felajánl egy hamu­tárcát. Bárcsak ne tette volna. A szomszéd leüvöltött:- Drz hubu, ty c...t madarsky! ( Tartsd a szád, te magyar f...!) Címerállat Horkai ritka lélekjelentét bizonyítandó, kapásból válaszolt neki:- És a te feleséged micsoda? Hosszú, méla csend. Évezredes hallgatás. Horkai mindent ért és semmit nem fog fel az egészből, majd hangosan felnevet. Eszébe jutott, hogy a kőszáli sas elkárogta magát. Varjú hangja és vatjú esze van. De a cigarettahamu tovább vitorlázik lefelé a he­tedikről, majd amikor abbamarad, egy cérnahan­gocska újra kiáltozni kezd az udvaron:- Áányúúúcíí!- Gyere fel! - csattan az anyai szó, mire lentről:- Mondd meg ocinonak(apucinak), hogy már fel­állva is tudok hajtani! Erre már Balázs is kijön az erkélyre: *- Te tudtad, hogy a szomszéd néni magyarul is beszél? Horkai hosszan elgondolkodik azon, bevallja-e az igazat, hogy már évek óta tudja. Balázs nem várja meg a választ:- Mert én a gyerekről régen tudom. Egyszer a nagymamájával jött le focizni. Az öreglány kötöge- tett, mi meg rúgtuk a lasztit.- És mit gondolsz, kitől tanult meg magyarul? Anyjától vagy a nagyanyjától? A fiú elgondolkodott, majd kivágta:- Hát nem a tátrai sasoktól.

Next

/
Thumbnails
Contents